CEU-tüntetők: új Putyin-ellenzékiség?

A CEU-ügyben zajló tüntetések elemzéséhez érdemes összevetni az akciókat a korábbi tiltakozásokkal. Az események korábban is, most is, egy-egy ügy elleni tiltakozásból fordultak általános rezsimkritikába, azaz az eredeti téma egyre inkább „átkereteződött” egy putyinizálódásra reagáló, nyugati, uniós elkötelezettségű, rezsimelutasító diskurzusba.

E tekintetben lényegében nincsen különbség a korábbi tüntetésekhez képest. Szintén hasonlóság, hogy a CEU-akciók egyelőre erőszakmentes, békés, digitálisan közvetített események, reprezentációjuk megítélése így nehézkes. Különösen azért, mert a kormánypárti nyilvánosság a káoszteremtés feladatát kapta. A tüntetések politikai cselekvésként csak akkor lesznek értelmezhetőek, ha a kormány korrigál CEU-ügyben, esetleg olyan esemény történik, ami destabilizálja a rezsimet.

A tiltakozások a korábbiakhoz hasonlóan antipolitikai jellegűek abban az értelemben, hogy nem intézményesülnek – bár jelen szakaszban nem is elvárható –, továbbá elutasítják a már létező pártokat, azaz az ügy és szónokok kihordását maguknak vindikálják. Emellett – szlogenjeik ellenére – nem törekszenek a társadalmi többség megszervezésére. Legalábbis egyelőre.

Ezt bizonyítja, hogy lényegében a felsőoktatás ügye és általános rezsimkritikán túl semmilyen társadalmi csoport problémái nem kapnak teret megszólalásaik során – még a korábban szintén utcára vonulók ügyei sem.

Ám kutatások hiányában is megállapítható, hogy a CEU ügye és a tiltakozások jelen formája nem képes az internetadóhoz vagy a vasárnapi zárva tartáshoz hasonló, társadalmi csoportokon, osztályokon, érdekeken és szavazótáborokon átívelő „mozgalmi” koalíciót létrehozni.

Enélkül viszont érdemi rezsimdöntő nyomásgyakorlás nem képzelhető el (már ha ez is cél). És megvan a veszélye annak, hogy a már további „illiberális rezsimekhez”, szürke zónás és/vagy posztszocialista államokhoz hasonlóan egy urbánus, középosztálybeli, nyugatos elkötelezettségű, rosszabb pillanataiban még meritokratikus vonásokat is felmutató, a társadalmi beágyazottság mélyítésére nem törekvő mozgalmiságot, politizálást erősítenek meg.

Szemben a korábbi tüntetésekkel, itt az „élcsapat”, azaz a látható mag egy Y-generációs történet. A szereplők egyéni szinten dühösek, élményszerűségében is megharcolják a tüntetéseket, nyugatias korszellemet hordoznak, de az ellenállás ereje azon múlhat, képesek-e a kollektív cselekvésekre is.

A rezsim egyelőre nem hátrál, így ha a fenti jelenségek konzerválódnak, ha nem lesz szélesebb társadalmi alapja a tiltakozásoknak, nem lesz egy spontán, destabilizálódást katalizáló (nem feltétlenül erőszakos) esemény, a tüntetések nyelve és követelései nem nyitnak más társadalmi csoportok felé, úgy majd csak a törvény kapcsán elkezdődő „jogászkodás” adhat új dinamikát a tüntetéseknek.

De a „keleti” tapasztalatok azt mutatják, hogy az orbánihoz hasonló „szürke zónás rezsimek” békében megvannak a párhuzamos politikai valóságban létező, alapvetően a rezsim táborától és a társadalom sokaságától eltérő prioritásokkal bíró tüntetésekkel. A nyilvánosság szerkezete és kontrollja, a politikai intézményrendszer rezsim általi fogása, az ellenzéki pártok általános elutasítása a tiltakozások ellenére is „alternatíva nélkülivé” konzerválhatja az ilyen rezsimeket.

Nem a nemzetközi felháborodás mértéke a cselekvés mércéje, miként nem is az online reprezentáció, hanem a kollektív cselekvés – előbbieken túlmutató – politikai térben történő akarása.

Ha csak a CEU-ügyön akarnak lendíteni a tüntetők, ahhoz az ő tiltakozásuk éppúgy kell, mint a CEU rektorának aktivitása. Ha rezsimdestabilizáló eseményben is gondolkodnak, ahhoz egyelőre mindkét aktor kevésnek bizonyulhat.  

Böcskei Balázs politológus, politikai elemző