Szabad a kínlódó ember arcába fotózni?

Nagyon különösnek tartom, hogy bár világszerte agyonszabályozzák, mit lehet fényképezni és mit nem, arra nem született még törvény, hogy miképp kell eljárni vészhelyzetek esetében. Azaz például természeti katasztrófák, terrortámadások idején hogyan lehet, hogyan kell fotózni és aztán mi módon lehetséges publikálni a képeket.

A sajtót bejárják a borzalmasabbnál borzalmasabb felvételek, rajtuk végtagjukat elvesztett, vérző, sokkos emberekkel, élőkkel és holtakkal egyaránt. A fejvesztett menekülés képei, a megdermedt áldozatok szuggesztív, szívszorító pillanatai. „Legmegrendítőbb képek a tragédiáról”, „Sokkoló felvételek, csak 18 éven felülieknek”.

És mi megnézhetjük őket. Az arcokat. A szenvedéstörténeteket. Vajon helyénvaló mindez?

Ha az alany bepózolt

Induljunk ki abból a kérdésből, hogy kit fotózhatunk közterületen. Az pontosan tudható, hiszen épp elegen felháborodtak azon – főleg a fotóriporterek, akiknek a munkája gyakorlatilag ellehetetlenült a vonatkozó törvény óta – hogy Magyarországon senkit, sehol nem lehet az engedélye nélkül lefényképezni.

Ha az illető jogi útra terelné a dolgot, a fotós még csak az alany ráutaló magatartásával sem védekezhetne, azaz nem elég, ha a fotón világosan látszik, hogy az illető nagyon is benne volt a megörökítésben. Hogy mi lehet ilyen ráutaló magatartás? Például ha egyértelmű a képről, hogy összenéztek, sőt az alany direkt bepózolt a felvételkor.

Így fordulhatnak elő olyan estek, amikor az egyik lapot megszorongatták, mert az általuk bemutatott templomkép hátterében álldogált valaki, aki beazonosítható.

(Kérdés persze, ez őt miért zavarta annyira?!). De jó tudni, hogy még a Facebook-ra sem tehető ki kép engedély nélkül. Bár olyan esetről még nem hallottam, hogy emiatt per indult volna. (Az lenne csak a nagy muri, ha ez elkezdődne…)

Rendőrt is hívhat

Ha valakinek nem tetszik, hogy az utcán lefotózzák, joga van kitöröltetni a képet, hívhat rendőrt is. A fényképész készíthet tömegjelenetről kikockázás és takarás nélküli képet, de nagy kérdés, mi számít tömegnek. Megint más szabályozás alá esnek a közszereplők is, akik esetében sokkal megengedőbb a jog. Persze óriási dilemma, pontosan kit nevezünk közszereplőnek, utalnék itt a közelmúltban történt esetre, amikor is Habony megtiltotta a fotózását, arra utalván, ő senki és semmi.

Tűnjék bármily helytállónak ez a gondolat, akkor is erősen elgondolkodtató, hogy akkor ki számít közszereplőnek, ha éppen ő nem…

A szabályozás Európa szerte egyáltalán nem egységes, de a személyiség védelme mindenhol fontos. Franciaországban például épületet se lehet fotózni engedély nélkül állványról, mert a látkép is jogvédelem alatt áll, de nemigen indult még perlavina, a franciák megengedőek.

Amerikában több per is volt, és a sok eset vége az lett, hogy hogy a művészi önkifejezés útjába nem állhat senki és semmi. Igen ám, de hol kezdődik a művészet? Ember legyen a talpán, aki ezt meg tudja egzakt módon határozni. De a lényeg, hogy ilyen esetben egy kiállítótérben megjelenhet a munka, a képmás, de máshol nem. Csakhogy a digitális világban ilyen határok nem léteznek. A képek elszabadulnak, önálló életet élnek.

Képek, amik belénk égnek

Rengeteg úgynevezett ikonikus, vagy ikonikusnak nevezett fotó született 2001 óta az áldozatokról. Van, hogy évekig ezek a fotók jelennek meg minden vonatkozó cikknél, és a kép rögzül, az elménkbe ivódik. Egy-egy arc azonos lesz az átélt borzalommal.

Megkérdeztem néhány fotós ismerősömet, és az ő állásfoglalásuk egyértelmű volt: meg kell mindezt örökíteni, hogy az egész világ értesüljön a tragédiáról. És hogyan faggatnának ki egy életveszélyes sérülést kapott, félájult vagy ájult embert? Hogyan kérhetnék az aláírását? Igen ám, de én például biztos vagyok abban, nem akarom látni magam hasonló felvételen, nem akarom, hogy azután a kép örökké kitörölhetetlenül belém égjen.

És mindenki más agyába, emlékezetébe. És nem szeretném látni szeretteimet sem szétroncsolódva, kínok között. Mert a kép megmarad, örökre.

És az ember akkor tud tovább élni, ha nem marad benne a pillanatban, ha tovább lép. Tudunk olyan áldozatról, aki kontaktot keresett a fényképésszel, és igen jóba lettek. De olyanról is, aki beleragadt a pillanatba, a fájdalomba.

Fotó mélyíti a sebeket

Ahány ember, annyi típus. Most sarkítok, de léteznek emberek, akiknek mondjuk egy tragédia az életük történése, csöppet sem bánják, ha már túlélték, ezért irányul rájuk a figyelem. De vannak, akik eltartják maguktól a dolgot, és önállóan, mementó nélkül szeretnének túljutni a borzalmakon. És a keringő felvételek meggátolják őt ebben. Azt gondolom, sokkal szigorúbban kellene eljárni ezekben az esetekben.

De ezt éppen a hírvilág felgyorsulása gátolja. Azonnal kellenek a felvételek, még füstölög minden, de már lőni kell fel a képeket. Nincs idő beleegyezést kérni, kivárni. Szörnyű dolog kimondani, de be kell látni, hogy a terrortámadásoknak valószínűleg nem tudunk véget vetni belátható időn belül, a probléma, a dilemma valóságos marad. Szerintem nem kellene, hogy egy másik sokk még inkább mélyítse a sebeket…