Először 2006 nyarán jártam Párizsban. Szegény voltam, a rezsin spóroltam meg a buszjegyre valót. Viszont szerelmes. Nagyon szerelmes. Emlékszem, huszonöt órán keresztül zötykölődtem Magyarország, Ausztria, Németország meg Franciaország különféle rendű és rangú útjain, csak azért, hogy találkozhassak egy lánnyal. Most, így negyvenévesen, már nem igazán értem, miért. A pina árfolyama lefelé megy, a kényelemé meg felfelé.
Azóta sem kerültem olyan közel a focihoz, mint akkor. De akkor is csak azért, mert elmentünk a frissen felhúzott Allianz Arena mellett; éjszaka volt, és én sört ittam, német sört, és arra a lányra gondoltam, magzati pózba kucorodva az Eurolines Budapest-Párizs viszonylatán. Meg persze azért, mert már akkor is masszív láncdohányos voltam, és a morózus sofőr csak nyolcóránként engedélyezett egy cigi- és pisiszünetet. Márpedig – nekem elhihetitek – a nikotinhiánynál és a tele hólyagnál semmi sem módosítja jobban a tudatállapotot. Legfeljebb, talán, a szerelem.
Emlékszem, amikor beértünk Párizsba, úgy éreztem magam, mintha Le Corbusier legrosszabb rémálmába csöppentem volna. A külvárosok, amiken keresztülmentünk, úgy néztek ki, mintha az Alfa holdbázis vécépapír-guriga díszletei lennének. Aztán beértünk a Charles De Gaulle buszpályaudvarra; ott várt a lány, és ott kezdődött nekem Párizs.
Már a Rue de Rome környékén jártunk, amikor először ki tudtam nézni abból a bódult, szerelmes állapotból. Kótyagos fejjel néztem körül. A pâtisserie-kből péksütemény és kávé illata áradt; a brasseire-k teraszán pezsgett az élet. De ami a legjobban megfogott, az maga az utca volt: az a rengeteg, különféle színű, szagú és nyelvű ember, akik belakták, beélték az utcát. Úgy éreztem: na ez az, ilyen lehet valóban európainak lenni. És hogy a kék alapon aranyszínű csillagok helyett inkább a Pantone-skálát kellene az EU zászlajára varrni. Az összes elképzelhető színnel és árnyalattal.
Az a szerelem már nagyon régen elmúlt. De én azóta is ragaszkodom ahhoz az érzéshez, hogy európainak lenni azt jelenti, hogy szereted és tiszteled az emberi lét összes elképzelhető színét és árnyalatát. Azok, akik pénteken este lemészároltak vagy súlyosan megsebesítettek több száz ártatlan embert Párizsban, ezt az érzést, ezt az identitást akarják elvenni tőlem. Ahogy azok is, akik a merényletek miatt a menekültekre mutogatnak; akik újabb kerítéseket akarnak felhúzni a határokon; akik hasznot akarnak húzni a félelemből és a tudatlanságból.
Most szólok: nem adom.
