Nagy Bandó András: Legyen ön is milliárdos!

Két városom van: Pécs és Szeged. Szegedről indultam, lettem fővárosivá, onnan oldottam kereket, és gurultam le Baranyába, Orfűre, és nemrégiben onnan ereszkedtem lentebbre: Pécsre. Itt a Dunántúli Naplót (DN) olvasom, Szegedről a Délmagyarországot (DM) küldik utánam, némileg otthon vagyok itt is, ott is. Minap a DN-ből tudtam meg, hogy Csányi Sándor (CSS) „rejtélyes vagyonnal lett dollármilliárdos”. A főcím alatt fülig érő szájjal nevet CSS, és ez így is van rendjén. Ha valaki megcsinálta magát, legyen derűs, jókedvű, nevessen a kamerába, ahogy Örkény mondta: nézzünk optimistán a jövőbe. Nem lesz egy ideig kenyérgondja, na jó, nem is pékről beszélünk. CSS fotója alatt Gattyán György (GGY) képe, akiről ma már nem csak a bennfentesek tudják, hogy „felnőtt-tartalom szolgáltatást nyújtó internetes vállalkozással alapozta meg a vagyonát.” Hogy érthetőbben mondjam: olyasmivel, amit egyszerűen nem lehet elkúrni, bocs! Természetesen ő is nevet, kedvesen, okkal-joggal, „fussa”, van miből.

Mielőtt demagógiával vádolna bárki is, gyorsan ide vésem: egyikük vagyonát sem irigylem, megtanultam Kolumbusztól (az 1492 című filmben mondta a kisfiának): több pénz, több gond. Erre csettint az Olvasó, már hallom is: de szeretnék én nagy-nagy gondban lenni! Hozzá is teszem: ez a vágy és álom hajtja az embereket a lottózókba. Az, hogy minden héten újra és újra lökik a reklámot, hogy hány százmillió, vagy hány milliárd várja a szerencse lovagjait. Ezekből a befizetésekből duzzad brutálisan naggyá a nyereményalap, mely aztán újra és újra, heti rendszerességgel csinál hülyét a normális emberekből is.

Régóta szajkózom: szívesebben nyerne az ember havi rendszerességgel egy-egy kisebb, értékelhető összeget, mint soha a büdös életben egy-két milliárdot. Csakhogy ez nem jó a játék szervezőinek. Nekik az a jó, ha mi meghülyülünk, és azt hisszük, hogy csakis a miénk lehet az a roppant összeg.

Eközben az fölfoghatatlan pénzmennyiség ott áll a bankban, termeli a játékszervezők hasznát, akik éppúgy röhögnek, mint CSS és GGY, de nem a kamerába, hanem a markukba. Hogy a játékosoknak mi jut a markukba, hadd ne írjam le, a betűt nehéz kisípoltatni.

Hülyék adója, mondják hülyetársaim, akikkel együtt ikszeltem minap, és közben félszemmel lestem a másik asztal sarkához ülő hajléktalanforma férfiút, aki némi aprót áldozva töltött ki egy ötös lottót. Vágyait ikszelte az űrlapra, mért ne lehetne épp ő a szerencsés nyertes. Néztem őt, és elképzeltem a pillanatot, amikor a gép kijelzőjén megjelenik a kiírás, mely szerint különösen nagy nyereményt hozott a szelvénye. Nem tudom, túlélte volna vagy se, azt sem, hogy képes lenne fölsikoltás vagy kiáltás nélkül titokban tartani a dolgot. Azt próbáltam elképzelni, hogyan és kik fogadnák őt, ha kopottas, szagos ruhájában próbálna behatolni a Szerencsejáték Zrt. valamelyik irodájába, meg azt, hogy mit is kezdene a szerencséjével. Szó szerint: mit tudna kezdeni a nyakába szakadt pár milliárddal. A szerencséje akár tragédiájává is válhatna. Fortuna nem válogat: igaz ugyan, hogy a kutya is oda, ahol nagyobbat talál, de ez nem mindig igaz, másképpen is eshet.

Ja, és hogy el ne felejtsem: a DM két számában is leltem fotókat, történetesen hajléktalanokról. Az egyiken láthattam, hogy a fővárosi Éhezők Viadalához kötődve 100 adag meleg ételt osztottak ki az Indóház téri hajléktalanszálló előtt (szervezte: Ampovics András, aki nem tartozik a 100 leggazdagabb magyar csapatába). A másikon hajléktalan pár üldögél egy kicsiny műanyagasztal mellett, egy meghatározhatatlan rendeltetésű helyiségben. A férfi műanyag edényből ételt kanalaz egy másik műanyag edénybe, rajta vékony dzseki, farmer, rózsaszínű sportcipő. Az asszony dzsekije zsebébe süllyesztett kézzel bámul maga elé, néz a világba, fáradt arccal, meggyötörten, lábán papucs. Közöttük-mögöttük karóhoz támasztott öreg, rácsos csomagtartós bicikli. Ki tudja, mikor nevettek utoljára.

1989 telén-koratavaszán három hónapot töltöttem a hajléktalanokkal, az első hajléktalan otthont megteremtve, bőséges tapasztalattal bírok. Így tudom azt is: előbb kaptunk segítséget szegény szerencsétlenektől, mint menő figuráktól, gazdagabbaktól. Azóta még inkább képben vagyok: hajléktalan kérdés inkább csak november és február között van, jobbára ekkor halnak fagyhalált az utcán rekedtek, erre azért azok is fölkapják a fejüket, akik egyébként elzárkóznak a megsegítésüktől. Nem biztos, teszem hozzá. Lehet, ma már nem olyan nagy ügy, ha egy ember megfagy az utcán.

Emlékszem a Villon ragadványnevű, úton-útfélen verselő hajléktalanra, aki belső égésű „fölmelegedéssel” próbálkozott, az okozta vesztét is: botlás, esés, járdasziget éle, koponyatörés, halál. Sikerült kijárnom, hogy (persze, dacból, tüntetésképpen), Rákosi Mátyás dupla urnatárolója mellé kerüljön a hamvait tartalmazó urna.

A gazdaggá lett amerikaiakról tudott: valamennyit szeretnek visszajuttatni a társadalomnak, valakiknek, akik nem voltak, nem lehettek hozzájuk hasonlóan szerencsések. Direkt nem használtam a „tehetségesek” szót, mert tudom, nem fedné a tiszta igazságot. CSS-hez és GGY-hez fogható tehetségekből jól elvagyunk eresztve, de olyan szerencsések sokkal kevesebben vannak, mint ők – voltak, amikor üzleti sikereik alapjait lerakhatták. Régóta vallom, három, két összetevős alapja van a sikernek: akarat és kitartás, tehetség és tudás, idő és szerencse. Az külön adottság, ha a szuper gazdaggá lett szerencsés nem képzeli magáról azt, hogy erre csak ő lehetett képes, amit ő létrehozott, azt senki más nem tudta volna megcsinálni. Sokszor elég annyi is a sikerhez, hogy élete „szelvényét” jókor ikszelte tele, ráadásul szerencsésen is, azaz beletrafált a közepébe.

Mire is akarok kilyukadni, ha egyszer abszolút nem zavar CSS és GGY (és társaik) gazdagodása. Azzal a gondolattal is eljátszottam már, mihez kezdenék, miket tennék én, ha Fortuna engem szemelni ki kegyeltjének. Ilyenkor eszembe jut Antal Imre egyik okos mondása: hiába lennék gazdagabb, két szelet rántott húst akkor se bírnék megenni. A sok-sok fölöslegből jót tennék. Valami jót. Mert úgy képzelem el, épp azért ért engem a szerencse, mert Fortuna tudta, hogy én nem ülnék rá az ölembe pottyant vagyonra. Ami biztos: nem adnám föl vizsgálódó, szemlélődő, szociográfiára és közjóra szocializálódott létemet, épp ezért eszembe sem jutna jobbnál jobb befektetési lehetőségek után kutatni, hogy még, és egyre jobban gazdagodjak, a gazdagnál is gazdagabbá lehessek. Ezért semmiképpen sem adnám föl a hobbijaimmá lett munkáimat.

Olvasom ezt a DN cikket, és kesergek, hogy szuper gazdagjaink számára mekkora élvezetet ad ez a vagyongyarapodási verseny. Hogy kinek mennyije van, ki mennyivel előzi meg a másikat, és úgy röpködnek a százmilliók, s a milliárdok, mint ősszel a vadludak. Kesergek, mert nem arról olvasok, hogy az adott vagyonukból ki mennyit költött arra a közösségre, melynek tagjaként lett szerencsés gazdaggá.

Hol vannak már a régmúlt nagy magyarjai! Az Akadémiát álmodó, hídépítő, adományozó kedvű Széchenyi, vagy az adományozó király Sinai Simon, és a díjat létrehozó Baumgarten!

Persze, itt élek én is, látom, adnak jó ügyekre, támogatnak, szponzorálnak, és talán épp azért tudunk ezekről kevesebbet, mert egy részük nem kap komolyabb nyilvánosságot. Ami igazán zavar: a gyanús körülmények között és tisztázatlan pénzekből, állami megbízásokból, és ki tudja még miből és kik segítségével gazdaggá tett nemzeti oligarchák sunyi „hallgatása”. A plakátkampányokra, stadionokra, futballcsapatokra, saját villáikra, és minden egyébre milliókat és milliárdokat fordító, sok mindenen jót kacagó „nemzeti erőforrásaink” mikor érik el azt a szintet, vagyonosodásuknak azt a nagyságát, amikor saját zsebükbe is nyúlnak, ha siralmas és szomorú, sok szenvedéssel járó nemzeti ügyekről van szó.

Lassan vége az ősznek, jönnek a hideg napok, szaporodnak a stadionok, és a meleg ételre ácsingózó otthontalanok. Jó volna, ha lenne végre egy felnőtt-tartalmat nyújtó nemzeti vállalkozás…