Európa kapitány vereséget szenvedett: Orbánnak nem sikerült Magyarország, majd Európa védelmezőjéből egy csapásra az Unió döntéseit meghatározó erős emberré válnia. A szerdai menekültügyi válságcsúcs nem kért hatpontos javaslatcsomagjából, ám az is igaz, hogy a huszonnyolc állam- és kormányfő nem is nagyon jutott semmire. Bár egyre többen vizionáltak új európai, sőt világpolitikai szerepet a magyar miniszterelnöknek, ez a nagy ugrás nem valósult meg.
Orbán az elmúlt napokban igyekezett azt bemutatni, hogy ő nemcsak keménykedik, hanem átfogó tervei vannak a menekültválság kezelésével kapcsolatban. Csakhogy a németországi Banz kolostorban ismertetett hatpontos terve inkább keltett meglepetést, mint elismerést. Eleve figyelemre méltó volt, hogy a német kancellárt adó Kereszténydemokrata Unió (CDU) bajor testvérpártja, a Keresztényszociális Unió (CSU) frakcióülésén hangzottak el Orbán javaslatai, alig néhány nappal azután, hogy a CSU vezetője keményen támadta a menekültügyben szerinte puha Angela Merkelt. Orbánnak a bajor CSU hagyományos szövetségese, s biztosan feltöltekezett a támogató környezetben. Mégsem tűnik jó ötletnek ennyire nyíltan állást foglalni Európa legbefolyásosabb politikusával szemben. Lehet vele vitatkozni, de talán nem a házon belüli kritikusa oldalán érdemes tenni.
Orbán javaslatainak sorában az első, hogy az uniós tagállamok vegyék át a teljesen lebénult Görögország határőrizetét. Halványan emlékezhetünk arra, hogy tavasszal a magyar kormány még azt állította: a legnagyobb menekültügyi nyomás alatt Magyarország áll. Ez már akkor sem volt igaz, és most végre sikerült is megérkezni a valóságba. Nem alábecsülve Magyarország terheit, az uniós országok közül a legnagyobb felületen Görögország érintkezik a válságzónákkal. Az uniós határőrizethez nem csak pénzre, hanem a fegyveres erők megmozdítására is szükség lenne, meg arra, hogy Görögország konkrétan ezt kérje.
A második pont azt kezdeményezi, hogy már a schengeni határokon kívül történjen meg a gazdasági bevándorlók és a menekültek szétválasztása. Ezt egyrészt valószínűleg senki sem ellenzi, olyannyira, hogy a korábbi német javaslatnak is része volt, hogy a menekültügyi eljárás kezdődjön meg már az Unión kívüli táborokban. Hozzá lehet tenni, hogy éppen Magyarország az, amely ezeket a kategóriákat összemossa, csak éppen abból a célból, hogy minél többeket elutasíthasson.
Orbán további javaslata volt, hogy minden uniós tagállam növelje a befizetését egy százalékkal, egyben csökkentsenek minden kiadást is egy százalékkal. Az így előálló hatalmas összeget lehetne a krízis kezelésére, egyebek mellett az Unión kívüli táborok finanszírozására fordítani. A javaslat egyszerű, ugyanakkor a fűnyíróelvszerű pénzelvonás politikailag nagyon is támadható szokott lenni. Ebből végül is az lett, hogy az Unió, illetve egyes tagállamok külön is támogatást nyújtanak a táborokat fenntartó országoknak, valamint az e táborokban dolgozó segélyszervezeteknek. Elismerve ezzel, hogy a menekültek túlnyomó többsége jelenleg is az Unión kívüli táborokban tartózkodik, szemben a “népvándorlásos” látomásokkal. Sokan közülük még az országhatárt sem lépték át, hanem saját országuk békésebb térségeiben összezsúfolódva belső menekültként tengetik napjaikat.
Orbán következő javaslata fontosnak tartja a kiemelt partnerséget Oroszországgal, ami a szíriai rendezés kapcsán merülhet fel. A napokban arról lehetett olvasni, hogy Oroszország a szír rendezésben játszott konstruktív szerep alakításával mozdulna ki az ukrajnai agressziója miatt köré vont karanténból. De persze olyan ajánlatot tenne, ami az Aszad-rendszer, és vele saját közel-keleti befolyása megerősítését vonná maga után. Hogy ebből mi lesz, az nyitott kérdés, viszont éppen a szerdai uniós csúcs előtt utasította el ezt a verziót a francia elnök. E ponthoz tartozik Törökország kiemelt partnerként kezelése is, amivel Orbán aligha mondott újat uniós vezetőkollégáinak. Közülük azonban sokakat zavar, hogy Törökország a kurdok rovására rendezné a szíriai helyzetet, és nem gondolják, hogy az Uniónak ehhez hallgatólagos támogatást kellene adnia.
Az egyik, hogy a közös európai menekültügyi politika jegyében az uniós országok azonosan definiálják a biztonságos és nem biztonságos országokat. Éspedig úgy, hogy az uniós tagállamok és tagjelöltek legyenek mind biztonságosak. A szeptember 15-én életbe lépett magyarországi menekültügyi szigornak az az egyik alapköve, hogy a tagjelölt Szerbiát egyoldalúan biztonságos országnak minősítettük. Orbán most erre venné rá a többi európai uniós országot is. Ezzel az Unió a saját joga szerint úgy dönthetne, hogy rátolja a problémát Európa legszegényebb déli és keleti országaira, amelyek ezzel aligha tudnának megküzdeni.
Végül pedig Orbán, aki az európai kvótát “morális imperializmusnak” tartja – Európa végvári vitéze európai birodalmi törekvéssel vádolja Németországot, vagyis Orbán két irányban harcol a várfalon, ami igazán nem könnyű -, szóval, Orbán európai kvóta helyett egyenesen világkvótát javasolt a menekültek elosztására. A politikában nem szokatlan olyan javaslatot tenni, amiről a javaslattevő pontosan tudja, hogy nem lesz belőle semmi, viszont a visszautasítás kikényszerítésével megosztja a felelősséget.
Habár Orbán azzal hagyta el a csúcstalálkozó helyszínét, hogy hat javaslatából ötben született valamilyen döntés, a valódi eredmény az ő szempontjából valójában
Orbán javaslatára egyetlen döntést sem hozott az Európai Tanács. Ráadásul, amikor Orbán kifeszítette a lehetőségeket azzal, hogy vagy kerítés, vagy átengedjük a menekülteket Ausztriába, akkor az osztrák kancellár azt mondta: engedjük inkább át. Ezt Orbán nyilván nem akarja, lásd a katonák Beremendre rendelését csütörtökön, mert politikájának lényege, hogy ő leszigeteli Magyarországot. És ezt úgy kell tennie, hogy a kerítésből csak nem sikerül európai normát kovácsolnia – igaz, a szlovákok már megtanulták a leckét, és mobil gátrendszert telepítenek a déli, tehát történetesen a magyar határukra. Azt is meg kell említeni, hogy előző nap az uniós belügyminiszterek tanácskozásán Lengyelország az európai kvóta mellett szavazott, vagyis a visegrádi négyek elutasító álláspontjával éppen ennek az országcsoportnak a legerősebb tagja ment szembe.
A történetnek azonban ez még messze nem a vége. Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke bírálta nem csak az állam- és kormányfők döntésképtelenségét, hanem a nyitott ajtók politikáját is. Lengyelországban egy hónap múlva választást tartanak, ahol a fő esélyes Orbán egyik legszorosabb európai szövetségese (igaz, egyben az oroszokkal való barátkozás legnagyobb ellenfele is). Németország szigoríthatja politikáját. Merkel, a nagy ingadozó, néhány héttel ezelőtti befogadáspárti nyilatkozatait és döntéseit most kivételes esetnek nevezte. Görögországban semmivel sem rendezettebb a helyzet, mint volt, közben Szerbia és Horvátország egymásnak passzolgatja a menekült embereket. Ebben a közegben emelkedhet még Orbán ázsiója.
Végső soron, ha meg is erősítik az Európai Unión kívül található táborokat, és az unió, meg az Öböl-menti országok pénzéből sokkal jobb ellátás is biztosítható ezekben, valamint ha néhány tízezer vagy százezer (?) menekültet be is fogadnak Európába és Amerikába, a helyzet lényege akkor is ugyanaz marad.
Milliónyi emberről kell olyan országoknak gondoskodniuk, amelyek mindegyike szegényebb a legszegényebb európai uniós országnál. Lehet nekik sok pénzt adni erre a feladatra, de attól még ott is van helyi lakosság, nekik is van saját területük, ahol táborokat kell fenntartaniuk. Mi itt Európában tulajdonképpen azt várjuk el tőlük, hogy küzdjenek meg ők annak a feszültségnek a sokszorosával, amelyből a náluk sokkal jobb helyzetben lévők nem kérnek. Az Orbán által nyíltan meghirdetett nacionalista kurzus ennek az egyoldalú követelésnek a zászlóvivője. Lehet egy vezető önérdekű, de azt csak nem hiheti, hogy a környező térségek fokozódó bizonytalansága nem üt majd vissza ránk.
