A magyar választások közül a NATO vagy az EU-csatlakozás két olyan választás volt, ahol a probléma épp abban rejlett, hogy nem volt körülötte vita. Ez a végén már a részvételi közönybe futott ki, hiszen, ha oly annyira egyértelmű valami, és annyira nincs tétje, hogy az egy szavazat – még ha „nem” is – nem oszt, nem szoroz, akkor mi is az értelme a részvételnek? (Nemmel csak Thürmer és Csurka kampányolt, s voltaképp minden kritikus hang szélsőségesnek lett bélyegezve.)
Szavazni többen mennek, ha annak tétje van, és ha nem diszkriminálják az egyik tábort. A görögöknél most volt tétje, mert a fele-fele arányú megoszlás növelte az egy szavazat értékét, de volt tétje más miatt is. Belefutunk kiegyensúlyozott erőviszonyok után a második részvételt növelő jelenségbe, amire korábban aligha gondoltunk volna, és ez a kiírt mondat homályossága.
Ha olyasmiben kell választani, miben már a kérdés is kicsit értelmetlen, amit ha akarom, úgy értelmez, hogy az gyakorlatilag a kilépést vagy a szövetségbe való benn maradást jelenti, de ha akarom, épp az ellentétét jelenti, akkor máris kibontakozik egy következő szabály, mely szerint minél nagyobb az értelmezési bizonytalanság, annál inkább fokozódik a részvétel, mert az értelmezési nehézségek átmennek érzelmekbe. (Büszkék leszünk, vagy megalázkodunk?)
A harmadik ok, ami a választási hajlandóságot növeli, ha bizonytalan a szavazás következménye, viszont a dolog történelmi jelentőségű. Ilyenkor aztán elszabadulnak a pletykák, a híresztelések, és az összeesküvés elméletek. Tombolnak a hírharangok. Semmilyen racionális szempont nem tud a jövőre vonatkozóan biztos támpontot adni, de ha tudjuk, hogy az út, ami előtt állunk vízválasztó, akkor nem vonhatjuk ki magunkat. Voltaképp még azzal is véleményt nyilvánítunk, ha nem megyünk el szavazni. Például nálunk ilyen volt a taxisblokád, amiről mindenkinek volt véleménye, hiszen nem tudta kikerülni. A görögök sem tudták kikerülni a csődöt, ezért minden egyes állampolgár bevonódott a vitába.
Fotó: MTI/AP/Emilio Morenatti
Nekem leginkább az az értelmezés tetszett, hogy a nem-voks azt jelenti, rövid időre padlóra kerülnek, de a gyerekeik megint boldogan élhetnek, mert az olcsó drachma miatt a turisták ellepik őket, árúik is olcsóvá és vonzóvá válnak, az igen viszont azt jelenti, hogy most a jelen érdekében a stabilitást választják. De ha jobban megvizsgáljuk, e mögött az érvelés mögött is erős értéktartalmak állnak, a tücsök és hangya konfliktusa, sőt, az önző rövidlátó hedonista áll szemben az altruistával. Ha még jobban a mélyére ásunk, azt is láthatjuk, hogy itt bizony a racionalitás nem működött, a következmények homályban maradtak, tehát előbb voltak az érzelmek, és arra pakolódott az egyszerű emberek érvelése, illetve a politikusok által tálalt szempontok elfogadása.
De szakadjunk most el a görögöktől, és nézzük meg egy pillanatra a kiélezett történelmi szituációkból, nagy kockázati tényezőket magán viselő, de a következményeket nem látható helyzetből fakadó választások társadalmi következményeit. Nem ismerős ez nekünk valahonnan? – Mintha a mi történelmünk során is sokszor lettünk volna hasonló helyzetben. Álljunk-e a bajorok oldalára, vagy szegüljünk szembe velük? (Honfoglalás utáni dilemma.) A németeket szeressük, vagy az olaszokat? (Reneszánsz). A Habsburgokhoz ragaszkodjunk vagy a függetlenséghez? (Többször is a történelmünk során.) Belépjünk a háborúba, vagy kiugorjunk? Legyünk lojálisak a szovjet birodalomhoz, vagy kezeljük ellenségként?
Az idegen utazók nem egyszer megállapították rólunk, hogy mindenben bőségben vagyunk – tény, hogy nálunk olyan éhezés sosem volt, mint Európa többi részén –, de mégis állandóan acsarkodunk egymással. Egy 18. század eleji tiroli metszeten, melyen a különböző nemzeteket valamilyen állathasonlattal is ellátták, mi a nem túlságosan hízelgő farkast kaptuk. (Ld. Hankiss Elemér: Proletár reneszánsz.)
Önképünkbe is szinte beleivódott már sok-sok negatívum. Az acsarkodó természetünkön kívül a mogorva, a depressziós, a szalmaláng, a hiú stb. Pedig egész biztosan a spanyolok és a portugálok büszkébbek, az északiak depressziósabbak, a svájciak nálunk jóval kevésbé vendégszeretők, a németek hangosabbak és a japánokhoz hasonlóan militánsabbak, a románok saját múltkreálásukban túltesznek rajtunk, és a turisták se tartják mogorvának a romkocsmáink világát stb.
A nemzetkarakterológiai kísérleteknek azonban megvan az a sajátos tévedése, hogy a karakterből következtet a történésekre, és hajlamos elhanyagolni a helyzetet, melyben fogantak. A nemzetkarakterológia hívei úgy vélik, a karakterek igen tartósak, és ez határozza meg egy nép jövőjét, pedig inkább a fordítottja az igaz, a körülmények igen hasonlatosak, és ezért viselkedünk mi is ugyanúgy, mint elődeink.
Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt
A cseheknél később kezdődött a rendszerváltás, és nem felejtem, hogy a pincéreik a kockás terítők mögött egyáltalán nem örültek a vendégeknek. Ekkor már nálunk a kapitalizmus működött, és a pincérek mosolyogtak a vendégekre. A körülmények néhány év alatt megváltoztatják a viselkedést. Több napsütés, és máris kevesebb depressziós, versenyhelyzet, és máris kevesebb öngyilkos. (A rendszerváltás után Magyarországon visszaesett az öngyilkosok száma, jóllehet a társadalom igazságtalanabbá vált a szegényeket illetően.) Persze a hagyományok is nyomnak minket – pl. a japán harcművészetnek lehet hatása a mai karakterre, ami viszont átkonvertálódott önfeláldozásba és hűségbe.
A magyarok örök veszekedésére is megtalálhatjuk a környezeti feltételekből adódó magyarázatot. Sokszor voltak nálunk racionálisan nehezen megválaszolható, de sorsfordító döntési kényszerek. Erről a legkevésbé tehettünk mi, valójában regionálisan voltunk olyan helyzetben, hogy állandóan választanunk kellett. Ha történetesen nálunk bevezetésre kerül az euró, és aztán olimpiát is rendezünk, most mi is ugyanolyan helyzetben volnánk, mint a görögök. Legalább ezt megúsztuk eddig.
Ugyanakkor a körülményekből levezetett karaktermagyarázatokban is elkövethetünk logikai tévedést. Az általam nagyra becsült Róna Péter, kinek írásait rendszeresen olvasom, s ismerem Adrassew Iván mélyinterjús riportkönyvét is életéről, legutóbbi interjújában tesz egy alighanem vitatható állítást. E szerint a magyarok korrupciós kultúráját már az iskolai puskázásban és súgásokban is felismerhetjük. Pedig ezekből épp nem a korrupció, a zsarolhatóság, vagy a szívesség kultúrája születik diák és tanár közt, hanem valami más. A súgások a rendszerrel szembeni összetartásra szocializálnak. Probléma ez, ha a rendszer demokratikus, de ha idióta, akkor épp az autonómiák kis körének kiképzőhelyei. (És a hatalom nálunk valahogy mindig idióta.)
A korrupció gyökereit valahol másutt kell keresni, talán ott, hogy nem merünk szólni, ha mindenki hallgat, mert tudjuk, hogy abból csak bajunk lehet, hogy kevés a pozitív közösségi élményünk, hogy nálunk nem divat az árulkodás, és a korrupciós bejelentéseket árulkodásként értelmezzük stb. A súgás, meg a puskázás valami egészen más, de persze mindez elég gyorsan megváltoztatható. Ha például az orvosok fizetését rendeznék, átalakulna rögtön a hálapénzhez való viszonyunk. A veszekedés kultúrája már jóval stabilabb. Ha nem útvonalak kereszteződésében állnánk, ha csak kicsit is kiszámíthatóbb volna döntéseink következménye, akkor persze a közös hangot is megtalálhatnánk.
