Kultúra

Üdvözlet a bűntudat gázkamráiból

Bodnár Judit Lola
Bodnár Judit Lola

hypevadász. 2017. 04. 21. 18:29

A világháború úgy megforgatta az embereket a mocsokban, hogy ma is érezni a szagát, azon frissiben pedig még erősebb volt. Török Ferenc 1945 című filmje briliáns alkotás.
Korábban a témában:

Milyen büszkék vagyunk ezeréves történelmünkre! Már országunk volt before it was cool, villogunk az olyan nyeretlen kétévesek felé, mint az USA, pedig alapesetben a tetemesebb múlt csak több munkát jelent: a történelem eseményeit nem ártana meg is érteni, hogy ne az egykori, sokszor évszázados sérelmek indulatai feszüljenek egymásnak még ma is. Azzal nem mondok újat, hogy a film is eszköze lehet ennek a megértési folyamatnak, és az egyes történelmi események vissza-visszatérése filmen jó indikátora lehet annak, hogy az adott esemény mekkora trauma volt a közösségnek. Nem bonyolult: az Egyesült Államokban azért születnek máig filmek a rabszolgatartásról, mert akkoriban sérült legnagyobbat az ország, mi itt Európában meg újra és újra visszatáncolunk a világháborúkhoz, különösen a másodikhoz, a holokauszthoz, mert az volt a kontinens legpusztítóbb traumája. Azért meg lehet nyugodni, szalonnáci hölgyek-urak: az 1945 nem holokausztfilm. Még csak nem is világháborús, történelmi vagy zsidóságfilm. Az 1945 bűntudatfilm, de olyan briliáns, hogy kicsit sem lennék meglepve, ha az elmúlt évek magyar Oscar-sikereit jövőre Török Ferenc folytatná.

Fotó: Katapult Film

1945 augusztusa: a háború Európában is csak pár hónapja ért véget, s bár valahol messze még tart, az már nem a mi dolgunk, a rádió hírére a Nagaszakira dobott bombáról a fejét sem kapja fel senki – legalábbis a főhős Szentes Istvánnak, a falu jegyzőjének nem remeg meg a hírtől a borotva a kezében. Ez még csak a film legelső perce, de úgy rántja a nézőt ebbe a fülledt, poros, fásult nyári délelőttbe, hogy nem kell hozzá semmi blikkfang, azonnal értjük az egészet: ahogy nekünk egy libanoni terrorakció, nekik az atombomba nem döbbenet, ahogy mi az információ-áradattól, ők a még túl közeli hús-vér emlékektől süketek a horrorra.

Szenteséknél nagy nap virrad: fiuk esküvőjére készülnek, Árpád a falu egy szép parasztleányát, Kisrózsit veszi el, és a készülődést az sem árnyékolja be igazán, hogy a lány nemrég még másvalaki menyasszonya volt. Az már jóval inkább felkavarja a kedélyeket, amikor a reggeli vonattal két zsidó férfi érkezik a faluba. Apának és fiának tűnnek, de nem ismerik őket a falubeliek, és ők sem közösködnek senkivel, csak felfogadnak egy lovaskocsit, hogy két faládájukat szállítsa el. Ők nem ülnek fel, baktatnak az augusztusi melegben a szekér mögött szótlanul, szépen lassan haladnak, hírük például sokkal gyorsabb náluk. Ugyanis mindenki tudni akarja, kik ezek, miért jöttek, mit akarnak, a láda tartalmáról is legendák kelnek szárnyra, azaz úgy általában a falu lakóinak jelentős részében vigyázzba áll a reggeli szilvapálinka.

Fotó: Katapult Film

Hogy pontosan miért, az csak szépen lassan bontakozik ki, és olyan szűkszavúan, hogy egy lehelettel sem kapunk több információt a feltétlenül szükségesnél. A falu népe fél, hogy lebukik, hogy a deportálások körüli zűrzavarból kinek-kinek kikapart kisebb-nagyobb gesztenyéje neadjisten veszélybe kerül, hogy kiderülnek a suttogva bár, de azért közszájon forgó titkok, hogy valakik, talán épp ez a két jövevény szembesíti a falut a tetteikkel, aminél semmi nem lehet borzalmasabb, mert nem lehet, hogy a háborún tényleg mindenki veszítsen. A film csak annyit mond, amennyit muszáj, hisz valójában nem kell tudnunk annak részleteit, hogy például apu miként intézte el a már eljegyzett szép kislányt a fiának, elég, ha érezzük, hogy a jegyző itt bármit megtehet. ahogy a film elején a rádiózásból, egyből megértjük a helyzetet. Ez az eszköztelen hangulatteremtés, ez a homályosság a film egészére jellemző, sok mindent nem tudunk, csak érzünk, és ez sokkal erősebb élmény, mint hogyha részletekig el tudnánk mesélni, mi miért van úgy, ahogy: épp attól nyomasztó ez a világ, mert magától értetődik benne minden, afféle „tudd, hol a helyed” módra.

Ehhez a magától értetődéshez persze nagyon kell a film tetőtől talpig átgondoltsága a nyugtalanító, pár hangnyi zenétől Ragályi Elemér képeiig, és főleg, kell egy akkora színészi alakítás, mint a Rudolf Péteré, aki karrierje során, legyen bármilyen fényes, talán soha ekkorát nem játszott. Ő az, aki a jegyző zsírfejének pórusain kipárologtatja ezt a mérgező gázt, belőle fakad és belé fut vissza minden, elemien visszataszító figura, az a tenyérbemászó, köpönyegforgató, gerinctelen alak, aki, mert mindig tudja, melyik szél irányába álljon, mindenből nyertesen jön ki, hogy újratermelje rendszerét. Bármilyen remek a szereposztás, mindenki más csak az ő alakítása alá játssza a maga kis árnyalatait, szépen, meseszerűen. A háború végnapjainak ezek a sanyarú sorsú szereplői nemcsak önmagukat és a korukat, de a teljes magyar népmesei tradíciót is megjelenítik, meg az irodalmit is, ott van ebben a történetben Mikszáth is, Ady is, de ezek csak kiragadott részletek: olyan tabló ez a film, hogy ráférünk mindannyian.

1945 – fekete-fehér, magyar filmdráma 91 perc – 10/10

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

CANNES, FRANCE - MAY 21:  Nicole Kidman departs after the 'How To Talk To Girls At Parties' screening during the 70th annual Cannes Film Festival at on May 21, 2017 in Cannes, France.  Celebrities, fans and the movie world have descended on Cannes for this year's festival of the screen. For seventy years The Croisette Boulevard has always been the centre of athe place watch the rich and dandy and people from all walks of life to promenade.  (Photo by Christopher Furlong/Getty Images)
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.