Kultúra

Üdvözlet a bűntudat gázkamráiból

Bodnár Judit Lola
Bodnár Judit Lola

hypevadász. 2017. 04. 21. 18:29

A világháború úgy megforgatta az embereket a mocsokban, hogy ma is érezni a szagát, azon frissiben pedig még erősebb volt. Török Ferenc 1945 című filmje briliáns alkotás.
Korábban a témában:

Milyen büszkék vagyunk ezeréves történelmünkre! Már országunk volt before it was cool, villogunk az olyan nyeretlen kétévesek felé, mint az USA, pedig alapesetben a tetemesebb múlt csak több munkát jelent: a történelem eseményeit nem ártana meg is érteni, hogy ne az egykori, sokszor évszázados sérelmek indulatai feszüljenek egymásnak még ma is. Azzal nem mondok újat, hogy a film is eszköze lehet ennek a megértési folyamatnak, és az egyes történelmi események vissza-visszatérése filmen jó indikátora lehet annak, hogy az adott esemény mekkora trauma volt a közösségnek. Nem bonyolult: az Egyesült Államokban azért születnek máig filmek a rabszolgatartásról, mert akkoriban sérült legnagyobbat az ország, mi itt Európában meg újra és újra visszatáncolunk a világháborúkhoz, különösen a másodikhoz, a holokauszthoz, mert az volt a kontinens legpusztítóbb traumája. Azért meg lehet nyugodni, szalonnáci hölgyek-urak: az 1945 nem holokausztfilm. Még csak nem is világháborús, történelmi vagy zsidóságfilm. Az 1945 bűntudatfilm, de olyan briliáns, hogy kicsit sem lennék meglepve, ha az elmúlt évek magyar Oscar-sikereit jövőre Török Ferenc folytatná.

Fotó: Katapult Film

1945 augusztusa: a háború Európában is csak pár hónapja ért véget, s bár valahol messze még tart, az már nem a mi dolgunk, a rádió hírére a Nagaszakira dobott bombáról a fejét sem kapja fel senki – legalábbis a főhős Szentes Istvánnak, a falu jegyzőjének nem remeg meg a hírtől a borotva a kezében. Ez még csak a film legelső perce, de úgy rántja a nézőt ebbe a fülledt, poros, fásult nyári délelőttbe, hogy nem kell hozzá semmi blikkfang, azonnal értjük az egészet: ahogy nekünk egy libanoni terrorakció, nekik az atombomba nem döbbenet, ahogy mi az információ-áradattól, ők a még túl közeli hús-vér emlékektől süketek a horrorra.

Szenteséknél nagy nap virrad: fiuk esküvőjére készülnek, Árpád a falu egy szép parasztleányát, Kisrózsit veszi el, és a készülődést az sem árnyékolja be igazán, hogy a lány nemrég még másvalaki menyasszonya volt. Az már jóval inkább felkavarja a kedélyeket, amikor a reggeli vonattal két zsidó férfi érkezik a faluba. Apának és fiának tűnnek, de nem ismerik őket a falubeliek, és ők sem közösködnek senkivel, csak felfogadnak egy lovaskocsit, hogy két faládájukat szállítsa el. Ők nem ülnek fel, baktatnak az augusztusi melegben a szekér mögött szótlanul, szépen lassan haladnak, hírük például sokkal gyorsabb náluk. Ugyanis mindenki tudni akarja, kik ezek, miért jöttek, mit akarnak, a láda tartalmáról is legendák kelnek szárnyra, azaz úgy általában a falu lakóinak jelentős részében vigyázzba áll a reggeli szilvapálinka.

Fotó: Katapult Film

Hogy pontosan miért, az csak szépen lassan bontakozik ki, és olyan szűkszavúan, hogy egy lehelettel sem kapunk több információt a feltétlenül szükségesnél. A falu népe fél, hogy lebukik, hogy a deportálások körüli zűrzavarból kinek-kinek kikapart kisebb-nagyobb gesztenyéje neadjisten veszélybe kerül, hogy kiderülnek a suttogva bár, de azért közszájon forgó titkok, hogy valakik, talán épp ez a két jövevény szembesíti a falut a tetteikkel, aminél semmi nem lehet borzalmasabb, mert nem lehet, hogy a háborún tényleg mindenki veszítsen. A film csak annyit mond, amennyit muszáj, hisz valójában nem kell tudnunk annak részleteit, hogy például apu miként intézte el a már eljegyzett szép kislányt a fiának, elég, ha érezzük, hogy a jegyző itt bármit megtehet. ahogy a film elején a rádiózásból, egyből megértjük a helyzetet. Ez az eszköztelen hangulatteremtés, ez a homályosság a film egészére jellemző, sok mindent nem tudunk, csak érzünk, és ez sokkal erősebb élmény, mint hogyha részletekig el tudnánk mesélni, mi miért van úgy, ahogy: épp attól nyomasztó ez a világ, mert magától értetődik benne minden, afféle „tudd, hol a helyed” módra.

Ehhez a magától értetődéshez persze nagyon kell a film tetőtől talpig átgondoltsága a nyugtalanító, pár hangnyi zenétől Ragályi Elemér képeiig, és főleg, kell egy akkora színészi alakítás, mint a Rudolf Péteré, aki karrierje során, legyen bármilyen fényes, talán soha ekkorát nem játszott. Ő az, aki a jegyző zsírfejének pórusain kipárologtatja ezt a mérgező gázt, belőle fakad és belé fut vissza minden, elemien visszataszító figura, az a tenyérbemászó, köpönyegforgató, gerinctelen alak, aki, mert mindig tudja, melyik szél irányába álljon, mindenből nyertesen jön ki, hogy újratermelje rendszerét. Bármilyen remek a szereposztás, mindenki más csak az ő alakítása alá játssza a maga kis árnyalatait, szépen, meseszerűen. A háború végnapjainak ezek a sanyarú sorsú szereplői nemcsak önmagukat és a korukat, de a teljes magyar népmesei tradíciót is megjelenítik, meg az irodalmit is, ott van ebben a történetben Mikszáth is, Ady is, de ezek csak kiragadott részletek: olyan tabló ez a film, hogy ráférünk mindannyian.

1945 – fekete-fehér, magyar filmdráma 91 perc – 10/10

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

LIVERPOOL, ENGLAND - AUGUST 12: Wayne Rooney of Everton celebrates after scoring a goal to make it 1-0 during the Premier League match between Everton and Stoke City at Goodison Park on August 12, 2017 in Liverpool, England. (Photo by James Baylis - AMA/Getty Images)
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.