Kultúra

Harminc évvel ezelőtt Bruce Willisből majdnem zenész lett

Vincze Miklós
Vincze Miklós

Kultúrák és cool túrák. 2017. 02. 10. 15:38

A Die Hard-filmek sztárja a nyolcvanas évek második felében két albumot is kiadott, sőt, két igazi sláger is fűzödik a nevéhez.
Korábban a témában:

A nyugatnémet anyától és amerikai katona apától Idar-Obersteinben született színész fiatal éveiben egy atomerőmű biztonsági őreként, illetve magánnyomozóként is dolgozott, a nyolcvanas évek fordulóján azonban a filmipar meghódítását tűzte ki célul: első igazi sikerét 1984-ben aratta, mikor a Miami Vice egyik epizódjában tűnt fel, a következő évben viszont már A simlis és szende című, négy éven át futó sorozat vicces főhőseként bukkant fel. Ez meghozta neki az első komoly elismeréseket: a legjobb dráma főszerepéért járó Emmy-t, illetve az ugyanezért járt Golden Globe-szobrot.

1987-ben megkapta első filmfőszerepét is: Kim Basinger oldalán domborított a Nem látni és megszeretni című filmben, ahol egy munkamániás, magánélettel egyáltalán nem rendelkező férfit alakított. Egy évvel később született meg a Die Hard, aminek John McClane-jeként örökre beírta magát a filmtörténetbe, de a kezdeti években nem csak a színészet, hanem a zenei karrier lehetősége is foglalkoztatta.

1987-ben így megjelent az elég eklektikusra sikerült, R&B-t poppal vegyítő The Return of Bruno, melynek egyik dala, a Pointer Sistersszel közösen felénekelt, slágerré vált Respect Yourself egészen az amerikai slágerlisták 14. helyéig repítette az albumot, kislemezként viszont az Billboard TOP100 ötödik, valamint a brit lista hetedik helyét kaparintotta meg.

A legendás Motown kiadónál megjelent lemez egy másik dala, az Under the Boardwalk az Egyesült Államokban nem igazán teljesített jól, de a briteknél egészen a második helyig szállt.

Az album fogadtatása elég vegyes volt – a rangos People Magazine az Under the Boardwalk-ot “meglepően jónak” minősítette, hozzátéve, hogy annyira az azért nem volt jó, mint a Miami Vice Sonny Crockettje, Don Johnson albuma, az összkép pedig inkább vicces, mint jó. A dalokból árad a nyolcvanas évek végének stílusa: a szaxofon, irtózatos, műanyaghangon szóló dobok és a most már inkább pokoli kínosnak tűnő szintetizátordallamok váltják egymást.

A két dal sikere miatt a Motown és Bruce Willis két évvel később egy újabb albumot pattintott össze: a hasonló stílusban operáló, de a Simlis és a szende-korszak végén, a Die Hard-dal történő berobbanás után megjelent If It Don’t Kill You, It Just Makes You Stronger (Ha nem öl meg, akkor csak megerősít) egyáltalán nem váltotta be a reményeket, pedig ezt egy fokkal talán Willis is komolyabban vette.

Willis persze azóta sem hagyott fel az énekléssel, sőt, szájharmonikázik is, de nyilván már a második lemez bukása óta tudja, hogy semmiképp sem ez fogja őt a szórakoztatóiparban tartani. Két zenekara, a Bruce WIllis Blues Band és a Bruce Willis and The Accelerators hosszú évek óta koncertezik, legtöbbször klasszikus bluesdalokat előadva – igazi örömzeneként.

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.