Vigh Andrea, az intézmény rektora Kocsis Zoltánt méltatva emlékeztet rá, lehetetlen számba venni, mi mindent tett szűkre szabott földi idejében. Bár zeneszerzőnek készült, zongoristaként vált ismertté.
Tudja az ember, hogy az élet véges, és tudjuk azt is, hogy minden halál felfoghatatlan. De vannak, akikről azt gondoljuk, örökké élnek. Akik olyan vitalitással végzik munkájukat, olyan elementáris kisugárzással léteznek, hogy úgy érezzük, nem foghat rajtuk a halál. Kocsis Zoltán ilyen ember volt.
Vigh Andrea kitér arra, hogy a művész ezer szállal kötődött a Zeneakadémiához: itt végzett Kadosa Pál és Rados Ferenc tanítványaként, itt kezdett tanítani 1973-ban, s bár a hetvenes évek végétől formálisan már nem tanított az intézményben, újra és újra visszatért alma materébe.
A Liszt Ferenc téri épület felújítása előtt rendezett “Búcsúfesztiválon” egyetlen délután-este itt vezényelte el Beethoven mind a kilenc szimfóniáját a zeneakadémistákkal kiegészített Nemzeti Filharmonikusok élén. A felújítás óta is rendszeresen visszajárt, mesterkurzusokat adott, többször dirigálta a Zeneakadémia Szimfonikus Zenekarát.
Nem volt könnyű tanár, rendszeresen jöttek ki óráiról sírva a növendékek, és mégis rajongtak érte. Mert zenéből volt, minden gesztusa zenét hordozott, a vele való érintkezés minden formája súlyos és felemelő zenei hozadékkal járt. Tanított ő mindig, nem kellett hozzá tanterem. Tanította a muzsikusait a próbákon, a közönséget a hangversenyeken, tanította a zenekarához vendégszólistaként meghívott ifjú zongoristákat.
Utolsó zeneakadémiai fellépése is afféle tanítás volt: a nyári Fesztiválakadémián a Kelemen Kvartett közreműködésével közel kétórás, káprázatos előadást tartott Bartók vonósnégyeseiről a Zeneakadémia Nagytermében – emlékezett vissza a rektor.
Kocsis Zoltán mindent tudott a zenéről, mégpedig a tudás legtágabb értelmében: nemcsak elképesztő memóriája segítette, nemcsak a legutolsó hegedűpultban megszólaló negyedhang elcsúszását meghalló borotvaéles hallása támogatta, hanem egyedülálló intellektusa is.
Tagja volt a Holmi szerkesztőbizottságának, rendszeresen publikált a folyóiratban: írásai a zenei érzékenység, a zenetörténeti jártasság és a míves fogalmazásmód különleges ötvözetei, a zenei publicisztika magasiskolái. Univerzalitása zenei ízlésében is megnyilvánult: repertoárját meghatározta két hangszere – a zongora, illetve a szimfonikus zenekar -, de nincs az utóbbi négyszáz évnek olyan jelentős zeneszerzője vagy stílusa, melyben ne mozgott volna otthonosan.
Bartók volt számára a legfontosabb: fiatal korától izgatta az autentikus Bartók-játék, s szoros munkakapcsolat fűzte az MTA Zenetudományi Intézete Bartók Archívumához. Kocsis Zoltán rajongott Debussyért és Rahmanyinovért, imádta Lisztet, populáris darabjait éppúgy, mint a kései ezoterikus műveket, Haydn, Mozart, Schubert és Beethoven mindennapi kenyerének számított, Chopinben képes volt megláttatni a romantikus érzékenység mögötti klasszikus szilárdságot, az utóbbi években pedig gyakorlatilag egy személyben indította útjára a magyarországi Richard Strauss-reneszánszt, amikor számos Richard Strauss-opera magyarországi bemutatóját vezényelte a Művészetek Palotájában.
A 20. századi modernizmus és a kortárs zene is rendkívül fontos volt számára. Aktív tagja volt zeneszerzőként és előadóként az 1970-ben alakult Új Zenei Stúdiónak, szoros kapcsolatban állt a stúdióhoz kötődő szinte valamennyi zeneszerzővel, valamint egykori kamarazene-tanárával, Kurtág Györggyel, akinek több művét is ő mutatta be – idézi fel a méltatás.
A kormány is saját halottjának tekinti
A kormány is saját halottjának tekinti a vasárnap elhunyt Kocsis Zoltánt. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma felidézte a művész ars poeticáját, amely szerint
A művészetben az örökérvényűségre kell törekedni.
Kocsis Zoltán ennek az igénynek a szolgálatába állította mérhetetlen tehetségét. Mélyről jövő hitelesség, zeneművek tolmácsolásához csak a legnagyobbakra jellemző tudás és alázat tette őt a magyar kultúra kivételes alakjává. A Nemzeti Filharmonikusok főzeneigazgatójaként, zeneszerzőként és zongoraművészként a klasszikus és kortárs magyar zeneirodalmat egyaránt gazdagította.
Már életében óriás volt. Halálával pótolhatatlan veszteség érte a magyar kultúrát, a kortárs zenetörténetet.
Az Emmi méltatásában azt írta, hogy Kocsis Zoltán az elmúlt negyven év magyar zeneművészetének egyik legmeghatározóbb művészegyénisége volt. Elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyar klasszikus és kortárs zene hazai és külföldi recepciójában.
Kocsis Zoltán 1952-ben, Budapesten született. Alig háromévesen kezdett el zongorázni: a Fővárosi Zeneiskola Szervezetben, a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zongora szakán többek között Kadosa Pálnál, Rados Ferencnél és Kurtág Györgynél tanult. 18 éves korában megnyerte a Magyar Rádió Beethoven-versenyét, s ezzel nemzetközi hírnévre tett szert.
Rövidesen a világ minden jelentős zenei központjába, fesztiváljára meghívták, a leghíresebb zenekarokkal lépett fel, és olyan ismert karmesterekkel dolgozott, mint Claudio Abbado, Christoph von Dohnányi, Edo de Waart, Charles Mackerras vagy Ferencsik János. 1987 óta karmesteri pályája mellett komponált is. 1983-ban Fischer Ivánnal megalapította a Budapesti Fesztiválzenekart, majd 1997-ben átvette Magyarország egyik vezető szimfonikus együttese, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar irányítását.
Bartók Béla életművének kiemelkedő tolmácsolója volt. Ő volt a művészeti vezetője a 2006-ban útjára indított Bartók Új Sorozatnak, amely számos rangos szakmai díjban részesült. 1973-ban – 21 évesen – átvehette a legrangosabb hazai zenei kitüntetést, a Liszt Ferenc-díjat, ezt követte a Kossuth-díj 1978-ban, majd 2005-ben újra. Egyebek között Érdemes és Kiváló művész, Bartók-Pásztory-díjas, a magyar kultúra követe, Jubileumi Prima Primissima-díjas, Budapest díszpolgára, a Magyar Corvin-lánc tulajdonosa.
