Kultúra

Ismeretlen Budapest: Egy kis Spanyolország a Rákóczi úton

Vincze Miklós
Vincze Miklós

Kultúrák és cool túrák. 2016. 03. 19. 16:20

Gyönyörű, de ismeretlen fővárosi épületeket bemutató sorozatunkban ma újra a városi autópályára látogatunk, és egy olyan házzal ismerkedünk meg, ami saját korábban sokkal inkább illett egy spanyol nagyváros századfordulós arcához, mint Budapestéhez.

Az éppen százhetven évvel ezelőtt, 1846-ban a még városállamként működő Hamburgban született Schmahl Henrik kőművesként kezdte a pályáját, de mivel otthon nem talált munkát, így nyakába vette Európát. Végül az épp modernizálódó, egyesítés előtt álló magyar fővárosban állapodott meg, ahol az Ybl Miklós által tervezett Vámpalota (ma a Corvinus Egyetem központi épülete) építkezésén kapott munkát. Itt figyelt fel rá az építész, aki saját pénzén építésznek taníttatta, majd saját irodájában foglalkoztatta.

A fiatal német tervező így olyan nagyszabású munkákban vehetett részt építésvezetőként, mint az Operaház, vagy a Várkert Bazár építése, de Schmahl hamar saját lábra állt.

Vasárnapi Újság, 1884

Első munkáit még neoreneszánsz, vagy épp eklektikus stílusban tervezte – így az Oktogonnál lévő Haggenmacher-házat (Andrássy út 52.), a Richárd-udvart (más néven a báró Drasche-féle bérházat), vagy a mai Teréz körút egész sornyi épületét, de később itáliai és spanyol utazásai során megbarátkozott a gótikus és a mór stílussal is, melyek vonásait későbbi épületein átütő sikerrel alkalmazta.

Az Uránia

Neki köszönhetjük többek között az 1890-es évek derekán elkészült Uránia mozit és a Ferenciek terén álló Párisi udvart (1912), de ezúttal egy kevésbé ismert, az elmúlt években szépen felújított épületét, a Stern-bérházak egyikét mutatjuk be.

A Rákóczi út 7. (és a szomszédos 9.) telkén a XVIII.század dereka óta az id. Mayerhoffer András által gróf gyaraki Grassalkovich Antal számára tervezett kúriája és annak kertje állt.

Utóbbi 1796-tól adott otthont az első magyar vurstlinak, a Bereznay-kertnek, de 1828-ban a kastély fogadóvá, bálterme pedig színházzá alakult, ahol a kor legnevesebb színésznője, az első magyar operaénekesnőként ismert Déryné Széppataki Róza is gyakran megfordult.

A Puskin utcai oldalon 1867-ől 1873-ig Christ Anna fényképészeti műterme állt, szomszédjukba pedig 1868-ban Kugler Pál Ferenc szobrász műterme költözött.

1874-ben a kertben tüntetett a feloszlatott Magyarországi Munkáspárt háromezer szimpatizánsa az egyesülési és gyülekezési szabadságért, 1876-ban pedig az élete során több pártban is megfordult Jókai Mór tartotta itt programbeszédét a józsefvárosi választások előtt a Szabadelvű Párt színeiben, néhány héttel később pedig Verhovay Gyula hívei a kert kerítésének faoszlopaival akarták agyonverni a Casino arisztokratáit.

Christ műterme (1870 körül)

1872-től varieté működött a telken, melynek színvonala a kezdeti évek (“ez a kert volt a magyar írók és nemzeti színházi tagok kedelt vacsoráló helye” – írta a helyről a Fővárosi Lapok 1891. május 16-i száma) után egyre alacsonyabb lett, sőt, számtalan olyan visszaemlékezés is fennmaradt, mely szerint a hely prostituáltaktól és bűnözőktől hemzsegett.

Mikszáth Kálmán az 1882. augusztus 18-i Pesti Hírlapban említette a kertet, leírása magáért beszél:

A Kaszinótul – a Beleznay-kertig

Ha ez se egy epigramma, hát akkor semmi se az! Több mint epigramma, mert ez egy program, sőt még talán ennél is több: teljesen élethű fotográfia.

Valamelyik nap csendesen ballagtam a Sugár-úton, midőn a sok között egy hirdetés vonta magára figyelmemet a kapitányság aláírásával. Hja, mert az mindig esemény, ha a kapitányság valamilyen életjelt ad magáról, ha ilyen alakban is.

A hirdetésen ott állott, hogy valakinek elveszett a tárcája, a kaszinótul a Beleznay-kertig, a becsületes megtaláló s. a. t.

Tehát a kaszinótul a Beleznay-kertig? Kell-e még tovább is találgatni, ki vesztette el a tárcáját? Nem elég világos-e ez? Senki soha még ilyen röviden tömören nem jellemezte a mi mágnásaink pályafutását.

Bámulatos, hogy nem burjánozhatik fel fővárosunkban semminemű ízléstelenség, hogy azt ne a mágnások kapnák fel. A Beleznay-kert német Volkssängerei, komédiásai, clownjai azok akik a magyar főurakat mulattatják.

A nemzeti művészet s az irodalom iránt közönyösek ők. Ami jó van a magyar társadalomban, ami szép, nemes felszínre vergődik nagy küzdelmekkel, mert nálunk annak, ami szép és hasznos, nagy akadályokon keresztül kell utat törnie, annak mind a főuraknak mint kasztnak közreműködése nélkül kellett életre lépnie.

Lassan-lassan kezd kiesni a talaj a főrendiek lába alól, természetesen mindig leszámítva egyeseket, de akik ha dolgozni akarnak, legelőbb is kénytelenek kilépni a saját körükből, s vagy egy, vagy más elemhez csatlakozni, aszerint aminő célokat akarnak szolgálni, s annak élén küzdeni aztán – mert saját körükben, saját osztályukban a komoly munka teljesen lehetetlen. Elszomorító jel ez.

Ha valaki Magyarország hanyatlásának történetét le akarná írni, az igazán csinálhatna egy fejezetet, amelyben ecsetelve nagy veszteségeinket, hanyatlásunkat, a nemzeti önérzet, becsvágy, energia elenyésztét, felkiálthatna, hogy majdnem mindenünk a kaszinótul a Beleznay-kertig vezető úton lett oda. Éspedig így odalett, hogy hiába lenne figyelmeztetni rá a becsületes megtalálót. Nem hozza már azt vissza többé senki…

A büszke családi címerek, melyek ott ragyogtak hajdan a pajzsokon s melyeket még most is látunk elvétve az asztalkendőkön és az inasok gombjain, az oroszlányok, griffek, sasok, medvék mind átváltoztak – kék macskának.

A „Kék macska” ma már a generális címer, az orgiák, a kiélt sanszonett- énekesnők, a frivol couplettek hajléka. Közmondás az, hogy ahol húsz tót megtelepszik, ott mindjárt pálinkamérést kell nyitni. Még inkább áll ez a mágnásokra nézve, kiknek „Beleznay kert”, „Kék macska” és „Neue Welt” nélkül lehetetlen megegzisztálniok.

Azon néhány toaszton kívül, melyeket Károlyi István elmondott, s ama nem kis mérvű befolyást nem számítva, mit a kaszinó nagy urai a balett- táncosnék és színházi énekesnők szerződtetésére gyakoroltak, Magyarország főurainak ez az egyetlenegy testülete semminemű életjelt nem adott magáról a legközelebbi múltban, midőn összes társadalmi osztályaink serényen nyüzsögtek a számtalan fölvetődő kérdések körül, mik egyenkint tényezői voltak a mai átalakulásnak.

Azt lehetne kérdezni, ha az ember nagyon elkeseredne, mi lesz az országból, melynek ilyenek a főurai? De mi nem ezt kérdezzük, mi már túl vagyunk ezen.

Ez az ország megszokta már, hogy az ő főurai nem az övéi, hogy azok nem lendítenek semmit a haza sorsán, megszokta olyan elemeknek tekinteni, akikre nem számolhat, akik itt laknak, itt mulatnak, itt táplálkoznak, itt fizetik az adót is, de nem éreznek, nem gondolkoznak velünk, s nem sokkal különbek, mint az átfutó idegenek.

Eszünkbe sem jutnak többé ott, ahol munkálkodni kell. Megszoktuk a magunk vállait tartani oda, ahol a legterhesebb kötelességek vannak. Ha mégis néha jön egy mágnás, aki szintén dolgozni akar, megörülünk neki, megéljenezzük, talán éppen azért, mert váratlanul jött, nem számítottunk a közreműködésére, s egész rendén találjuk, hogy a többiek csak nézzék a munkát, hiszen az is szép, hogy ez az egy dolgozik.

Ne azt kérdezzük, hát mi lesz belőlünk s nélkülük, mi már megszoktuk magunk lenni, hanem arra vagyok én kíváncsi, hogy vajon mi lesz őbelőlük?

Azért az az út a kaszinóiul a Beleznay-kertig igen mulatságos út, csakhogy nagyon dísztelen, s mert felette költséges, felette rövid ideig is tart.

Ezen a romló helyzeten még az sem segített, hogy 1883 és 1889 között – a mai Blaha Lujza térre néző nagy épület elkészültéig – az egykori kúriában kapott helyet a Technológiai Iparmúzeum, mögötte pedig felépült a Régészeti Intézet.

1891-ben végül megpecsételődött a hosszú ideje rossz hírű terület sorsa: az épületeket lebontották, a telket kettéosztották, majd külön eladták.

A mai 7. számú telket a ruha- és szövetkereskedő Stern Károly vásárolta meg, hogy itt építtethesse fel újabb bérházát, melynek tervét Schmahl Henrik ugyanebben az évben készítette el.

Fotó: leguan/egykor

Az 1892-ben átadott, vasszerkezetű, nagy üvegfelületekkel rendelkező négyemeletes, neogótikus stílusú bérház homlokzatát a kődíszek és stukkók mellett két, Lotz Károly által tervezett freskó díszíti: egy lantot tartó férfi, valamint egy virágos nő alakja.

Fotó: Vincze Miklós/24.hu
Fotó: Vincze Miklós/24.hu
Fotó: Vincze Miklós/24.hu

Homlokzati díszeiben elmerülve teljesen elfelejthetjük, hogy a forgalmas Rákóczi úton állunk:

Fotó: Vincze Miklós/24.hu
Fotó: Vincze Miklós/24.hu
Fotó: Vincze Miklós/24.hu
Fotó: Vincze Miklós/24.hu
Fotó: Vincze Miklós/24.hu

Nem beszélve a festett díszekről:

Fotó: Vincze Miklós/24.hu
Fotó: Vincze Miklós/24.hu

A bejárat feletti erkélyen álló fiú viszont évtizedek óta hiányolja már az ikertestvérét

Fotó: Vincze Miklós/24.hu

Az emberfejes oszlopfők viszont már több, mint százhúsz éve rezzenéstelen arccal figyelik a forgalmat – tanúi voltak a lóvasutat 1897-ben felváltó villamosok megjelenésének, az éjszakai látkép színpompás, villogó neonfeliratokkal való megtelésének, a metróépítésnek, valamint a villamosvonal 1972-es megszűnésének:

Fotó: Vincze Miklós/24.hu
Fotó: Vincze Miklós/24.hu

A legtöbbször nyitott kapun belépve sem érnek véget a csodák, a belső udvarban körülnézve még inkább egy több évszázados palotában érezzük magunkat:

Fotó: Vincze Miklós/24.hu
Fotó: Vincze Miklós/24.hu
Fotó: Vincze Miklós/24.hu
Fotó: Vincze Miklós/24.hu
Fotó: Vincze Miklós/24.hu
Fotó: Vincze Miklós/24.hu

A második világháború és az 1956-os forradalom csak igen kis mértékben károsította az épületet, így a néhány sarokkal feljebb álló Grünwald-házzal ellentétben ez a ház jórészt eredeti formájában maradt fenn.

Feliratok az egykori vetőmagüzlet táblái helyén: Sztrájk = nyomor, munka = jólét, 1957
Állapotok az 1956-os forradalom után

Itt élt dr. Országh Sándor (1836-1902) ügyvéd és miniszteri tanácsos, a Várszínház egykori igazgatója, aki elérte a magyar, mint iskolai tantárgy bevezetését, de dr. Mikes Lajos (1872-1930) újságíró-műfordító 1941-től haláláig Jónás Dávid építész (1871-1951) is.

Az épület ma a Sberbank magyarországi központja, földszinti üzlethelyiségeiben pedig a bank központi fiókja üzemel, de ez természetesen nem mindig volt így.

1946

Az elmúlt száz évben egy egész sornyi divatkereskedés mellett – többek közt – itt működött Szeiff Stefánia kalapkészítő gyára és boltja, 1927-től a Nemzeti Ruhaház, a város egyik legnagyobb divatkelme- és konfekcióáruháza, a harmincas évek végétől egy magkereskedés, valamint a nyolcvanas években a Magyar Urbanisztikai Társaság is.

1940

A néhány évvel ezelőtti felújításnak köszönhetően az épület állapota ma pompás, sőt, az esetek jó részében (a belső udvarból nyíló cipőbolt miatt) nyitott kapu miatt az utcáról nem látható boltívek is megcsodálhatók.

Fotók: Fortepan, Kameniczky Attila/Fortepan, UVATERV/Fortepan, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum gyűjteménye, Vasárnapi Újság, 1884. szeptember 28., Fradi Műsorlap 1983/1984Koltai Magdolna: Képmutogatók Pest-Budán, in: Budapesti Negyed 5., 1997. tavasz, Mikszáth Kálmán: A Kaszinótul – a Beleznay-kertig, Monetarium, ThalerFotóművészet 2008/4, a kiemelt kép leguan fotója az Egykorróla többi pedig a szerző felvétele.

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind