Kultúra

Scorsese és Jagger túltolta a szexet és a kokaint

Muchichka László
Muchichka László

Ügyeletes jó zsaru. 2016. 02. 15. 11:30

A Bakelit 33% zene, 33% tudatmódosító-szer és 33% régenmindenjobbvolt. Spoilermentes pilotkritika.
Korábban a témában:

Azt mondják, a nosztalgia az idősek kokainja.

A Bakelit ilyen tekintetben hihetetlenül meta, hiszen a kokainfogyasztásról nosztalgiázni olyan, mint Ricky Gervais-nek eljátszani Steve Carellt az amerikai The Office-ban. Márpedig ebben a sorozatban a kokain és egyéb tudatmódosító szerek fogyasztása olyan princípium, mint a tudjukmi. Gyakorlatilag ennek a számlájára írható az, hogy a sorozat főhőse, Richie (Bobby Cannavale) el akarja adni lemezcégét, az American Century Musicot a német Polygramnak, ugyanis hiába hozta létre a semmiből, és épített komoly vállalkozást, üzlettársaival a mexikói kokain-import komoly részét felszippantották, s az egykor szebb napokat látott cég a csőd szélére táncolt. Ez a cselekmény alapállapota, innen indul és csesződik el minden (még jobban), s Richie-t, aki jó ideje próbál józan életet élni (hűséges a nejéhez, és nem kúr félre, csak kólát iszik, spanglik helyett pedig csak sima dohányt szív), szépen visszarántja 1973 rögvalósága.

Forrás: HBO

Azé az 1973-é, amely minden elemében olyan gyönyörűen megidéződik, mintha a Taxisofőr szettjében forgott volna (egyébként tényleg beleraktak fel nem használt snitteket a De Niro főszereplésével készült filmből), de annyira sztereotipikusra is sikeredett, hogy olyan hatást kelt, mintha Scorsese-nek maradt volna néhány kiló tündérpora A Wall Street farkasa forgatásáról, és rászóltak, hogy el kéne használni. A Bakelit pilotja ugyanis hangulatteremtésből hiába vizsgázik csillagos ötösre, hiába izgalmas a legtöbb karakter (főleg a főszereplő Richie), és Mick Jagger producerként hiába írt bele mindent, amire emlékszik a hetvenes évekből, a sorozat első része túl van tolva.

Eleve nehezen viselem a zenés/zenészekről szóló filmeket, az ilyen alkotások intézményét legalább annyira tartom izgalmasnak, mint az újságírókról szólókat. Ugyanis mindkettő ugyanarról szól – erősíti az átlagember fejében élő előítéleteket a szakmát űző művészekről és zsurnalisztákról, a történet pedig kiszámítható.

Újságírós film: a főhős sokat iszik, dohányzik, egyedül él vagy elvált, a minél jobb téma megtalálása érdekében tipor másokat, aztán hosszú nyomozás után megírja a Pulitzer-díjas cikket.

Zenész film: a főhős sokat iszik, dohányzik és drogozik, egyedül él, hogy csajokat szedhessen fel, lehetőleg minél többet, aztán a rengeteg húgyszagú kocsmában letolt koncert után megkapja A LEMEZSZERZŐDÉST és befut.

A Bakelit mondjuk ennél egy fokkal érdekesebb premisszával bír, hiszen itt a lemezkiadó cégek ármánykodásán és az aktuális zenei közállapoton van a hangsúly, de a fentebb említett sztereotípiák ugyanúgy ott vannak. Ez pedig nem jó. Mert bármennyire is próbál korhű lenni, nem érzem hitelesnek, még akkor sem, ha megjelenik az önnön nagyszerűségétől elaléló Robert Plant a Led Zeppelinből szőke bongyor hajfürtjeivel. Ráadásul azok a részek, amik szándékoltan elemeltek és Ritchie képzeletében/tripjében láthatók, még inkább elidegenítők.

A pilot olyan volt nekem, mint a Fellini-alkotásokon szocializálódott csajomnak bármelyik Marvel szuperhősfilm, látja a rengeteg kikacsintást és utalást, de nem érti, nem élvezi. A Bakelitben percenként jön egy hetvenes évek random zenekarára reflektáló utalás vagy poén és ettől kényelmetlenül érzem magam. Az epizód túlzenélése is idegesített egy idő után, az, hogy egy taxiban töltött másfél perc alatt nagyjából nyolc különböző szám szól a rádióból, olyan, mintha a hangmérnök véletlenül gyors egymásutánban nyomkodná a next-gombot a Spotify-tracklistjén.

Az sem lett volna hátrány, ha Scorsese-re rászólnak, hogy ne nagyjátékfilmet rendezzen pilot címszó alatt.

A kétórás játékidőre igazán ráfért volna a kigazolás, akadt benne üresjárat rendesen. Erre jó példa a nyitójelenet, amelyben Ritchie kb. öt percig nem csinál semmit, mint agonizál a kocsijában. Értem én, hogy ez lenne a karakterexpozíció, de feleennyi gyötrődés meg szenvedés is elég lett volna.

Mindezektől függetlenül biztos vagyok abban, hogy a Bakelit sikeres lesz, ahhoz túl profi és túl sok komoly név szerepel benne, hogy megbukjon, de jó szívvel tényleg csak azoknak ajánlom, akik imádják a hetvenes éveket, és annak zenéit vagy nem bánják, ha felülnek a „régen minden jobb volt”-vonatra. Persze nemcsak zenebuziként, zenészként is élvezhető a sori. Két olyan emberrel néztem végig, akiknek rögtön bizseregni kezdtek az ujjaik, amikor meglátták az első gitárt, az epizód után meg mikrofont akartak markolni, hogy a világ tetején álljanak öntudatlanul, és zúzzák a rock and rollt. Szóval én nem élveztem, de fontos tudni, van, akire meg ilyen hatással van.

A sorozat február 15-től nézhető a HBO-n (az első rész ráadásul ingyen, regisztráció nélkül a HBO GO-n is).

Bakelit (Vinyl). Színes, amerikai drámasorozat, 2016. Értékelés: 7/10

A premieren egyébként elkaptuk Puskás Petit (The Biebers), Vitáris Ivánt (Ivan and the Parazol) és Nagy Ferót (Beatrice), a rögmagyar pálinka és vizeletszagú magyar rock and roll-történelem valóságáról:

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.