Kultúra

Nem tudja megugrani a Skyfallt az új Bond-mozi – 007 Spectre kritika

Keresztesi Ferenc
Keresztesi Ferenc

szárnyas hírvadász. 2015. 11. 04. 16:29

A 24. Bond-mozi a Skyfall receptjét követve igyekszik emelni a tétet, azonban a gyengébb forgatókönyv és az apró hibák folytán nem sikerül felülmúlnia a franchise legjobb darabját.

A filmtörténet egyik legnagyobb ikonja, James Bond több mint félévszázados krónikája 2006-ban nagy fordulatot ért meg, ugyanis a karakter hatodik megformálójaként bejelentett Daniel Craig főszereplésével készült Casino Royale visszaforgatta az idő kerekét és újrakezdte a szuperkém históriáját. Erre több okból is szükség volt, egyfelől mert megcsappantak a hőst kitaláló Ian Fleming filmre vihető sztorijai, másfelől mert a Pierce Brosnan-érában az alkotóknak sikerült elvinniük a szériát egy olyan abszurd és irreális irányba, amely csaknem totálisan lerombolta a 007-es nimbuszát. Így aztán jöhetett Craig, akivel leforgatták Fleming legelső regényét, a Casino Royale-t, amely megismertette a világgal az eddigi legemberibb, cinikus és kemény Bondot, azt, aki tagadhatatlanul új életet vitt a haldokló sorozatba. Igen ám, csakhogy két évvel később A Quantum csendje egy erőszak-orientált kontármunka lett és a lehetséges legelhibázottabb módon folytatta a reboot által kijelölt új irányt. A melléfogást négy év szünet követte, majd a mindaddig akciófilmet sosem rendező Sam Mendes vezérletével elkészült a Skyfall, mely mind cselekmény, mind mélység, mind akciók tekintetében a franchise új ékkövévé vált. A magasra tett mércét most három évvel később az ugyancsak Mendes dirigálta Spectre hivatott megugrani, amely a pozitív előjelek és a szerepbe immáron perfektül beleszokott Daniel Craig példás alakítása ellenére is némiképp csalódáskeltő lett.

A cselekmény a Spectre esetében is a 007-es rakoncátlankodásával indít, ugyanis Bond ahelyett, hogy a Skyfall eseményeit követően valahol nyaralna, afféle nyughatatlan munkamániásként végrehajt egy látványos magánakciót Mexikóban, amellyel aztán jól magára haragítja főnökét, M-et (Ralph Fiennes). Utóbbi büntetésből letiltja Bondot minden küldetésről és az MI6 komputerzsenije, Q (Ben Whishaw) közreműködésével szigorú műholdas megfigyelés alá helyezteti, azonban a csökönyös szuperkémet mindez nem gátolja meg abban, hogy tovább nyomozzon a Spectre nevű titkos szervezet után, ezért suttyomban elhagyja Angliát. Missziójában segítségére van Moneypenny (Naomie Harris) és valójában Q is, akik ezzel M háta mögött tevékenykedve az állásukat kockáztatják, miközben szegény főnöküknek így is van éppen elég baja, hiszen az új nemzetbiztonsági góré, C (Andrew Scott) az MI6 és a Bondhoz hasonló állami bérgyilkosokat futtató 00-ás osztály felszámolását tervezi. Kalandozásai Bondot végül A Quantum csendjében megismert Mr. White-hoz (Jesper Christensen), majd annak lányához, Madeleine Swann doktornőhöz (Léa Seydoux) vezetik, akinek segédkezésével a kémnek esélye támad kideríteni, hogy ki is az a rejtélyes alak, aki a Spectre fejeként látszólag az egész világot kontroll alatt tartja.

x-default
Eon Productions

A Bond-filmek régi és új hagyományait követve a 007 Spectre is felvonultatja az elengedhetetlen James Bondos elemeket, így a legendás zene, a “Bond, James Bond” bemutatkozás és a Martini-kortyolgatás mellett az ütős nyitóakció sem hiányozhat a film elejéről, amely jóllehet nincs olyan penge, mint a Skyfall háztetőkön motorozós-vonaton verekedős szekvenciája, de nem lett rossz. Eztán beüt az ugyancsak a tradíciókat erősítő teátrális nyitány, amely alatt Sam Smith “Writing’s On The Wall” című betétdala szól, és noha vizualitásában a Skyfall főcímét idézi, mégis az új animációk és a zene együttes hatása inkább bizarr, semmint oly magasztos, amilyen az Adele nótájával összehangolt nyitány volt. Mindezt persze balgaság lenne a filmet először nézve rossz előjelként értelmezni, mindazonáltal utólag el kellett könyvelnem, hogy már a szóban forgó apróságok is elővetítették, milyen produkció lesz a Spectre: egy a Skyfall sémájára épülő, azt görcsösen felülmúlni akaró, ám éppen emiatt a nyomás alatt megroppanó, erőtlen folytatás. A folytatás szó pedig jelen esetben aláhúzandó, tudniillik a 24. Bond-mozi nemcsak a három évvel ezelőttire, de a Craig-éra minden egyes felvonására reflektál (nem véletlen tehát Mr. White előszedése sem), amely nem túl nyerő dolog, hiszen egyrészt ez a fajta utalgatás korábban nem volt jellemző a filmekre, másrészt meg nem biztos, hogy mindenki úgy ül majd be az új installációra, hogy előtte újranézte a Craig főszereplésével készült részeket.

Miután kb. két évvel ezelőtt eldőlt, hogy Sam Mendes bevállalja a következő szuperkémes mozit is (és Christopher Nolan egyelőre mégsem veszi át a stafétát), így alapvetően borítékolhatóvá vált, hogy a Spectre hasonlítani fog a Skyfallhoz. Végül így is lett: Mendes második rendezése tagadhatatlanul magán viseli a direktor kézjegyét és ennek megfelelően a film karaktere, illetve hangulata is erősen a 2012-es alkotást idézik. Ez rendben is van, mert Mendes továbbra is roppant stílusosan és izgalmasan tálalja Bond világát, csakhogy arra jobban is odafigyelhetett volna, hogy a forgatókönyvet ismételten jegyző John Logan, Neal Purvis és Robert Wade (akik a Craig-éra sztorijai felett bábáskodnak) Jez Butterworth személyével kiegészülő csapata mit tesz le az asztalra. Merthogy a Spectre fő gyenge pontja a szkript, amely immáron korántsem olyan tetszetősen komplex, mint amilyen a Skyfall esetében volt. Sőt, az egyszerű, lineáris felépítésű cselekményben olykor parányi ostobaságok is tetten érhetőek, arról nem is beszélve, hogy az aktuális attribútumok – mint Bond múltjának további feszegetése, az MI6 lehetséges megszűnése és a főhős valószerűtlen kapcsolata a főgonosszal – nem igazán működnek. Ezek nyilván a Skyfall sikerét megalapozó témák örökségei, de amíg abban a tragikus gyermekkor felfedése; M jelentősége mint mentor és anyafigura, valamint a hős kiégésének lehetősége mind telitalálatnak bizonyultak, addig a Spectre témái túlságosan is erőltetettek.

SPECTRE
Eon Productions

A színészeket illetően vitathatatlanul Craig viszi a prímet, aki már a Skyfallban is remekül hozta az új 007-es figuráját, ezáltal a negyedik filmjében immár egyenesen mesteri Bondként: elegáns, megnyerő, hatékony és még mindig szimpatikusan cinikus. Rá nem lehet panasz. Ellenpólusának (és mivel mégiscsak a kémek kémjéről van szó) az alkotók immáron nem érték be egyetlen egy markáns gonosszal, hanem több különböző funkciójú karaktert találtak ki. Közülük is az egyik a robusztus fizikai ellenfelet megtestesítő Mr. Hinx (Dave Bautista), aki a maga nemében teljesen korrekt, jóllehet inkább kelti egy két lábon járó kellék benyomását, semmint igazi szereplőét. Nálánál már sokkalta hangsúlyosabb a legfőbb gonoszt alakító Christoph Waltz, akit egyszersmind a Craig-éra non plus ultra gazembereként tüntetnek fel, ám ehhez képest keveset látjuk, nem válnak világossá a motivációi, az állítólagos köteléke Bonddal pedig már-már nevetséges eleme a filmnek. Waltz hiába is kiváló színész, nem tud érvényesülni és Javier Bardem zseniális Silvájához képest kellemetlenül súlytalan negatív hős lesz belőle. Kár érte, már csak azért is, mert az ő figurájának alaposabb kibontása helyett az új Bond-lányként megkapjuk a szexi Léa Seydoux-t, aki ügyes, de a közte és a szuperkém között kialakuló, sebtében felépített és ezáltal hiteltelen románc többet árt a filmnek, mint amennyit használ. Az új szereplők közül végül még Monica Bellucci érdemel említést, aki viszont annyira nyúlfarknyi epizódszerepet kapott, hogy igazából olyan, mintha benne sem lenne a produkcióban.

Összességében a 007 Spectre: A Fantom visszatér egy tisztességes iparosmunka lett, amely azonban kimeríti az “egy lépést előre, kettőt hátra” esetét, bármennyire is sugárzik belőle, hogy Mendes és kollégái nagyon-de-nagyon felülakarták múlni a Skyfallt. A hibái ellenére egyáltalán nem rossz film, merthogy mozgalmas, a játékidő oroszlánrészében nézeti magát, szépen van fényképezve és az akciójelenetek is kifejezetten jók benne: például a Skyfallból kimaradt olyan típusok pótlásai, mint az autósüldözés és a durva test-test elleni küzdelem, egyaránt látványosak és ütősek. Ilyen szempontból pariban van vele, de akad olyan aspektusa is a mozinak, melynek tekintetében felülmúlja az elődöt, ez pedig a humor. A számos remek beszólás és momentum ráadásul magyar szinkronnal is flottul működik. Mindemellett az is rokonszenves vonása az alkotásnak, hogy ebben a részben nagyobb hangsúlyt kap a Moneypenny és Q alkotta Bond-csapat, de még M is, akik aztán a végjátékban sem tétlenkednek. És ha már itt tartunk, sajnos még egy nagy hibája van a 24. Bond-kalandnak, nevezetesen a kissé kiábrándító végjáték, amely összevetve a Skyfall grandiózus és drámai fináléjával csaknem ég és föld.

007 Spectre: A Fantom visszatér (Spectre, 2015) – Értékelés: 7/10
Színes, szinkronizált amerikai-brit akcióthriller, 148 perc.

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.