Kultúra

Átváltozó menyasszony és civilizált kannibálok: öt horrorfilm, amit úgysem láttál

Neményi Márton
Neményi Márton

ír, fotóz. 2015. 10. 31. 19:49

Pedig kellene. Alternatív toplista Halloweenre azoknak, akik már unják a vért meg a beleket, vagy sosem érdekelte őket.
Korábban a témában:

A top akárhányas listákról két dolgot biztosan tudunk: mindenkinek elege van belőlük, és végül mindenki úgyis végignézi őket. Toplistákat írni és olvasni ugyanis pontosan olyan szórakoztató, mint amilyen értelmetlen. Hatványozottan igaz ez ilyenkor, Halloween (illetve azoknak, akik még mindig képtelenek voltak megbarátkozni azzal, hogy a gusztustalan média úgy kezeli ezt az amerikai ünnepet, mintha Magyarországon is tényező lenne: halottak napja) idején, október végére ugyanis megtelik az internet a top öt/hét/tíz legijeszőbb horrorjelenet, leggusztustalanabb szörny listáival, vérben ázó kommentszekciókat hagyva maguk mögött.

Ez azonban rávilágít a (horror)filmes újságírás egyik nagy hibájára is. A helyzet ugyanis az, hogy akik ezzel foglalkoznak, hajlamosak egy-egy film értéke és az ijesztegetésfaktor között egyenlőségjelet tenni, azaz annál jobb egy mozi, minél nagyobb eséllyel kapunk rajta szívrohamot, illetve minél több benne a vér, bél meg szemgolyó. Emiatt aztán lemaradunk egy csomó szuper moziról, egyszerűen azért, mert a slasher filmeken szocializált bloggerek és magazinok nem ajánlják őket. Szerencsére itt vagyunk és igazságot teszünk. Következzen tehát egy rendhagyó toplista azokról a horrorfilmekről, amelyeket – ha a médián múlik – biztosan nem láttál, pedig kellett volna: rosszakat álmodni nem fogsz tőlük, gondolkodni rajtuk annál inkább.

Deathdream

Bemelegítésként kezdjünk egy ismerős alműfajjal, a zombifilmes zsánerrel, igaz, ennél furcsább és rendhagyóbb dolgozatot a témában valószínűleg nem találsz, pedig választék az van, talán túl nagy is. A hatvanas évek vége óta már senkinek sem kell magyarázni, hogy a zombifilmek nem a zombikról, hanem rólunk, emberekről szólnak, az élőhalott pedig legfeljebb metafora a fogyasztói társadalomra, a betegségektől való kollektív rettegésre, vagy – mint a Haláli hullák hajnalában – arra, hogy már rég halottak is vagyunk, csak éppen észre sem vettük. Az 1974-es kanadai Deathdreamben – Dead of Night címen is forgalmazták – a zombi a posztraumás stressz szindróma metaforája, azé a lelki betegségé, amellyel a hazatérő és beilleszkedni próbáló veteránok tízezrei küzdöttek reménytelenül, nem tudva, mi történik velük.

A fiatal Andy nem sokkal azután érkezik haza Vietnamból, hogy a család megkapta a haláláról szóló gyászjelentést. A család nem érti, mi történik, csak az anyja örül neki őszintén (kicsit talán túl őszintén), úgyhogy jobb híján úgy tesznek, mintha el sem ment volna és körülrajongják, szórakozni viszik az érzelmeknek a nyomát sem mutató, félig-meddig katatón fiút, aki körül szépen szaporodnak a hullák. A Deathdream már csak azért is különleges, mert akkor mutatták be, amikor még javában folyt a már egyértelműen reménytelen háború, Bob Clark rendezőnek és Alan Ormsby írónak azonban így is sikerült hitelesen és őszintén beszélni róla, megelőzve A szarvasvadászt és az Apokalipszis mostot, amelyek ugyanolyan fontos filmek, mint a jóval szerényebb Deathdream.

House of the Devil

Ez a 2009-es független film az Ördögűző a Rosemary gyermeke és a Carpenter-féle Halloween összes eredeti fogását pofátlanul lenyúlja, beveti és parodizálja egyszerre. Rendezője, Ti West a rémfilmkészítés legidegesítőbb iskolája, az úgynevezett hipszterhorror úttörője, a House of the Devilben pedig konkrétan alig történik valami. Rosszul hangzik?

Nem baj, azért nézd meg, a film ugyanis mindezzel együtt is működik, nem is akárhogy: a szinte kínzóan lassú bevezetés és az aprólékos, finoman adagolt feszültségteremtés bőven megtérül az utolsó negyed órában. Az ember szinte kételkedik, hogy lesz-e bármilyen befejezése a ránézésre is elmebeteg családhoz gyanútlanul bébiszitterkedni érkező gyönyörű főiskolás lány történetének. Mindenki nyugodjon le: lesz. Konkrétan elszabadul a pokol.

Honeymoon

Friss házasok érkeznek egy magányos erdei kunyhóba, ahol a lány korábban élt. Az erdő kísérteties, a néhány – konkrétan kettő – közelben élő arc pedig nagyon-nagyon furcsa. Ugyan mi baj lehetne?

A közhelyes alaphelyzettel ne foglalkozzon senki, a Honeymoon a tavalyi év egyik legjobb (horror)filmje. (Ugye senki nem dől be a mindössze 70%-os Rottentomatoes-pontszámnak?!) Lassú, inkább borzongató és feszült, mint véres és ijesztő, még az ártalmatlannak tűnő jeleneteket sem lehet nem előredőlve nézni. A film erejét például az adja, hogy nem csak a néző, de a szereplők – például a Trónok harcából ismerős, ijesztően hitelesen alakító Rose Leslie – sem tudják, mi történik velük. A fiatal feleség lassú átváltozását és a nyomasztó folyamatot látva, ahogy a pár egymás ellen fordul, még a test- és lélekhorror félistene, David Cronenberg is meghajolhatna. Reméljük, meg is hajolt, az elsőfilmes (és a főszereplő lányra feltűnően hasonlító) Leigh Janiak minden bátorítást megérdemel.

We Are What We Are

Kétfajta kannibált ismerünk: a Hills Have Eyes mutáns őrültjeit és A bárányok hallgatnak számító sorozatgyilkosát. Illetve, mióta 2013-ban megjelent a We Are What We Are, már egy harmadikat is, valahol az előző kettő között: a világtól elzártan élő, rituálisan embert evő, de a felszínen teljesen civilizált családot, ahol a két kislánynak fogalma sincs, hogy amit tesznek, az, nos… jobb szó híján: nem helyes.

Jim Mickle filmje (egyébként egy azonos című mexikói alkotás laza remake-je) egyszerre vidéki krimi, pszichológiai thriller és családi dráma, a horrort az elzártság, a nyikorgó padló, a szakadó eső és a mindent felzabáló burjánzó növényzet adja. Félni nem fogsz, de a We Are What We Are még sokáig veled marad.

Spoorloos

Kakukktojás, egyrészt, mert a fenti filmeknél jóval ismertebb, másrészt, mert ez a legkevésbé horrorisztikus, azaz több hiányzik a műfaj kötelező eleme közül: nincs elzártság (kivéve egy ponton, de nem lőjük le a poént), az ismeretlen, a hősöknél jóval erősebb gonosz pedig nem is olyan ismeretlen. Az emberrablót és a szerelme eltűnésébe beleőrülő férfit a párhuzamos történetvezetés alatt ugyanúgy megismerjük, amikor pedig találkoznak, az a legfeszültebb intellektuális macska-egér játék, amit filmen valaha láttunk.

Az 1988-as francia-holland Spoorloos nem ítélkezik, csak kíméletlenül elemez, a családját szelíd terrorban tartó narcisztikus szociopatát olyan közelről látjuk, hogy az már nagyon kényelmetlen, karaktertanulmányként pontosabb és hitelesebb, mint a teljes Hannibal-univerzum együttvéve, a vége pedig sokkolóbb, mint a Hetediké. Vér nincs benne, úgyhogy jobb híján mondjuk ezt róla: vegytiszta pszichológiai horror.

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.