Debalcevétől 13 kilométerre állunk, az egyik utolsó ukrán blokkposztnál. Reggel van, szikrázó napsütés. Két fiatal, egyenruhás nő kinyitja egy mentőautó hátsó ajtaját és kihúzza belőle a hordágyat. Géppisztolyos ukrán katonák műanyagvödrökben vizet visznek a mentőhöz. A nők fertőtlenítőszert öntenek a vízbe, koszos, barna szivacsokat vesznek elő, belemerítik a fertőtlenítős vízbe és unott mozdulatokkal sikálni kezdik a mentő belsejét. Az egyik katona a hordágyra dobja a Kalasnyikovját, és bámulni kezdi őket. Megjegyzéseket tesz, hogy milyen szépek a lányok.
Csend van. Csak a madarakat lehet hallani a közeli erdőben. Arra, hogy a környéken folytak a leghevesebb harcok az ukrán hadsereg és a szeparatista csapatok között, csak a szitává lőtt Debalceve-tábla emlékezteti az embert.
Ne menjetek le az útról, mert a mező alá van aknázva.
– mondja a blokkposzt parancsnoka. Ehhez tartjuk magunkat.
Nézem az erdőt. Tudom, hogy a fák között halottak fekszenek, emberi testrészek mindenfelé. Itt voltam 2014-ben, a nehéztüzérségi támadás alatt. Folyamatosan remegett a föld az ágyúzástól. Debalceve pár nappal azután esett el, hogy hazaértem a frontról. A körbezárt ukrán haderő egy öngyilkos kitörést kísérelt meg Artemovszk felé.
Bár a minisztériumi adatok szerint 2014 óta 9098 ukrán halt meg a háborúban, ez a szám korántsem biztos. Mert ez a hivatásos katonákat jelöli, illetve mindazokat az önkénteseket, akik regisztrálták magukat, mielőtt Donyeck megyébe utaztak harcolni a szeparatisták ellen.
A második minszki megállapodás aláírása után, amikor végre érvénybe lépett a tűzszünet és elhallgattak az ágyúk, családok százai kezdték el keresni hozzátartozóikat. Az ukrán hatóságok széttárták a kezüket: minimális információk álltak a rendelkezésükre az eltűntektől, halottakról.
Nem ellenségei senkinek
A helyzet kezelésére itt is civil önkéntesek vállalkoztak. Egy Jaroszláv Zsilin nevű kijevi üzletember a saját pénzéből egy szervezetet hozott létre, a Fekete Tulipánt. A szervezetnek egyetlen célja van, hogy megkeresse és összegyűjtse a harctéren elesetteket, azonosítsa őket, majd átadja a családoknak, hogy tisztességben el tudják temetni őket.
– meséli már szlavjanszki irodájukban Alekszej Jakov, a szervezet helyi vezetője, miközben a számítógépes adatbázisukat böngészi.
Bár a központi iroda Kijevben van, szinte minden héten fut be hozzájuk kérés. Semmilyen támogatást nem kapnak az ukrán államtól, mindent adományokból fizetnek ki. Egyedül az ukrán hadsereg biztosít némi benzint a járműveik számára, amikor a terepre mennek.
Az ukrán önkéntes szervezetek között egyedülállóan konkrét kapcsolatban állnak a szakadárokkal. Jelzik feléjük, hová, milyen céllal indulnak. A szakadárok pedig egy-egy lejelentett út során nem lőnek rájuk, hagyják, hogy végezzék a dolgukat.
A holtak útja
A munka azonban minden, de nem könnyű. Még a tűzszünet életbelépésével is bőven akadnak olyan területek, amiken állandóak a harcok. Nem tudnak bemenni összegyűjteni a halottakat, amikor a két fél folyamatosan lő egymásra.
Az idő is ellenük dolgozik: minden egyes eltelt nap nehezíti az elesettek azonosítását. Az erdő vadjai is rájárnak a holtestekre. Dnyepropetrovszk mellett található egy tömegsír, melyben 156 katona nyugszik. Túl későn találták meg, hogy azonosítani lehessen őket.
Az azonosítást nehezíti, hogy az ukrán hadsereg nem, illetve nagyon kis számban használ dögcédulákat. Maradnak tehát az elesettnél található személyi okmányok, illetve a DNS-ellenőrzés.
Amikor végre nyugszanak a fegyverek, akkor indulnak el. Szigorú egészségügyi előírások szerint, védőfelszerelésben dolgoznak. Óriási területeket kell kis csapattal átvizsgálniuk. Gyakran fordul elő, hogy elaknásított terület mellett folyik a munka vagy bukkannak bele rögtönzött tömegsírokba, amiket ott, helyben kell exhumálniuk. A legtöbbször csak testrészeket találnak. A holtesteket első körben helyben próbálják azonosítani.
Ha ez nem sikerül (és általában nem), akkor Dnyepropetrovszkba szállítják őket, ahol az alapítvány egy központi hullaházat üzemeltet.
A Fekete Tulipán munkatársai minden hozzájuk forduló családot, ahol sejthető, hogy a hozzátartozójuk harcokban esett el, megkér, hogy adjon DNS-mintát, ezekből adatbázist hoztak létre. A halottakon DNS-ellenőrzést végeznek, ezt vetik össze az adatbázissal. Ha van egyezés, értesítik a családot, akik elszállítják a testet. Zárt koporsóban temetik őket.
(A riport Csarnai Attila „Meghalni Ukrajnáért” munkacímű dokumentumfilmjének forgatása során készült.)
Jászberényi Sándor, Ukrajna, Donyeck-Onblászt
