Közélet

Ismeretlen magyarok: a katonából lett építész, aki örökre megváltoztatta Lisszabon arcát

Vincze Miklós
Vincze Miklós

Kultúrák és cool túrák. 2017. 04. 17. 17:00

Az ismeretlenség homályába burkolózó Martell Károlyról itthon nem hallunk, a portugáloknál viszont mindenki ismeri a nevét. Bemutatjuk a XVIII. század legrejtélyesebb magyar mérnökét.
Korábban a témában:

Külföldre szakadt, és ott híressé vált magyarokról szóló sorozatunk eddigi epizódjaiban mutattunk már be három Oscarra jelölt filmrendezőt, a Marilyn Monroe-jelenséget a világra szabadító fotóst, a világ első női nagykövetét, és a feminizmus korai élharcosát, de a legtöbbször mégis más nemzetek nagyvárosainak képét – legyen az Buenos Aires, Sanghaj, New York, vagy épp London – megváltoztató tervezőkkel ismertettük meg olvasóinkat. Így teszünk ma is, de ezúttal a Lisszabont ékszerdobozzá változtató, katonából lett mérnök Carlos Mardel, azaz Martell Károly életművének ismert szeleteit mutatjuk be.

Ismeretlen festő portréja, 1760 körül

Az 1695 körül a Magyar Királyság részét képező Pozsonyban született Martell Károly életének első évtizedeiről nem árulnak el túl sokat az írott források, így máig homály fedi, hogy pontosan milyen úton, és mikor járta be Európát, mielőtt csatlakozott a Lengyel Királyságból és a Litván Nagyfejedelemségből létrejött Lengyel-Litván Unió, majd a Brit királyság hadseregéhez.

A másik Martell Károly

A név első hallásra talán ismerősnek hangzik, ami nem is meglepő, hiszen a Karoling-ház névadóját is ugyanígy hívták. Ő állította meg az arabok nyugat-európai előretörését a 732-es poitiers-i csatában – innen, illetve sikeres hadjáratai miatt kapta nevét is, hiszen a martellus latinul kalapácsot, illetve pörölyt jelent.

Az azonban biztosnak tűnik, hogy ezekben az országokban szerezte mérnöki és építészi tudását, melyet röviddel 1733-as Portugáliába érkezése után, a hadsereg mérnöki szárnyának törzsőrmestereként máris kamatoztatni tudott, sőt, 1745-ben számos építésszel együtt a manapság a XVIII. század legnagyobb portugál mérnöki teljesítményének tartott Águas Livres Aqueduct megalkotásán dolgozott, mint az egész projekt egyik kulcsembere.

Szabadkőművesség

Martell a Casa Real dos Pedreiros Livres da Lusitânia nevű, 1733 és 1738 közt működött szabadkőműves páholy tagja volt, de nem kizárt, hogy akár már a Brit királyságban is hasonló körökben mozgott.

 

A legendák övezte csoportot,  magyarországi történetét, illetve máig álló budapesti rendházukat korábbi cikkünkben, itt mutattuk be.

Ez az 1731 óta tartó munka létfontosságú volt a város fejlődésében, hiszen Lisszabon egy apró, Szalmatengernek nevezett öböl partján fekszik, a Tejo torkolata és a tener közt, így a város csak sós vízhez jutott. Mire Martell átvette a projektet, annak jó része már készen állt: megvolt az Alcantara völgy felett átívelő központi boltívsor, és a vízgyűjtő területtől már-már Lisszabonig ért a hálózat, de a magyar tervező közreműködése után felgyorsultak az események.

Nem ismerjük pontosan azoknak az épületeknek és szerkezeteknek a listáját, melyek Martell tehetségét dícsérik, de a városi központi vízelosztó- és tározó, a Mae do Agua (Vízanya), a Chafariz do Rato (Patkány-kút, 1753-1754), a Chafariz da Esperança (Remény kútja, 1752-1763) – a halála után elkészült mű két szintes volt: felül az emberek, alul pedig az állatok ihattak belőle; az azonos elven működő kutakat ma is Martell-kútként emlegetik –, az ország első selyemgyára (1735-1741) a portugál inkvizíció egykori központjának újjáépített épülete, a Palácio dos Estaus (1821-ben feloszlatták az inkvizíciót, 1836-ban pedig a palota is leégett, helyén ma az egyik legismertebb portugál színház, a Teatro Nacional D. Maria II áll), valamint a rendszer részét képező Amoreiras-kapu egészen biztosan az ő fejéből pattantak ki, de ő oldotta meg az 1748-ban már elindított, de széles csatornák hiányában a város jó részére még nem eljutó víz problémáját is.

Ez első hallásra elég könnyűnek hangzik, de a XVIII. század derekán ég egyáltalán nem álltak rendelkezésre nagy teljesítményű szivattyúk, így a víz jórészt csak lejtéssel került a kutakba.

Az akvadukt részlete

Munkája elismeréseként 1747-ben a portugál királyi udvar, illetve a hadsereg építészévé nevezték ki, Carlos Mardelként szignózott műveivel így az ország számos táján találkozhatunk. Francisco Pereira de Sousa 1909-es, a lisszaboni földrengés utáni újjáépítéséről szóló könyvében (Efeitos do Terramoto de 1755 nas Construcçoes de Lisboa, Lisszabon, 1909) megszólaltatta Mardel dédunokáját, Julío Carlos Mardel de Arriagát is, aki megemlíti, hogy a családi legendárium szerint dédapja tervezte az aveirói kikötőt is, melyet a legszebb portugál kikötők egyikeként tartanak számon, de erre kézzelfogható bizonyítékkal az építészettörténészek nem igazán rendelkeznek.

Karrierjének leglátványosabb szakasza viszont egy katasztrófához kötődik: az 1755-ös lisszaboni földrengésnek és az azt követő tűzvésznek vízvezetékrendszere ugyan ellenállt – ezzel is bizonyítva a mérnök zsenijét –, a város jó része azonban elpusztult.

Metszet a modern szeizmológia megalakulását hozó, egyesek szerint isteni haragként érkezett, a ma használt Richter-skálán kilences erősségű lisszaboni földrengésről

Két másik építésszel, Eugénio dos Santosszal, illetve Manuel da Maiával együtt őt választották ki az újjáépítés levezénylésére, melynek örömmel eleget is tett. Munkáját a város tengerhez legközelebb fekvő sávja dícséri, sőt, a manapság tipikusan portugál jelzővel illetett manzárdtetőit a teljes város ezernyi lakóházán használták, így elmondhatjuk, hogy az ekkor már hatvanas éveibe lépő Martell gyökeresen megváltoztatta Lisszabon képét.

Lisszaboni tetők

1759-ben I. József portugál király minisztere, a város újjáépítését irányító Sebastião José de Carvalho e Melo munkája elismeréseként Oeirasba megálmodott palotájának tervezését és építését bízta rá, 1761-ben pedig a coimbrai Santa Clara-a-Nova kolostor építésében vett részt, valamint tervezte meg annak kapuját.

Sebastião José de Carvalho e Melo palotájának részlete

1762-ben ezredesi rangot kapott a portugál hadseregben, de ezt már nem élvezhette sokáig, hiszen alig egy évvel később, 1763 szeptember 8-án elhunyt. Emlékét ma a portugál barokk legszebb lapjai őrzik, Magyarországon viszont nem igazán esik szó a munkásságáról.

Fotók: Carlos Mardel/Wikimedia Commons, Estaus Palace/Wikimedia Commons, Aqueduto das Águas Livres/Wikimedia Commons, Palácio do Marquês/Wikimedia Commons, Arco das Amoreiras, Amelie Lanier, Francesco Antunes
vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.