Külföldre szakadt, és ott híressé vált magyarokról szóló sorozatunk eddigi epizódjaiban mutattunk már be három Oscarra jelölt filmrendezőt, a Marilyn Monroe-jelenséget a világra szabadító fotóst, a világ első női nagykövetét, és a feminizmus korai élharcosát, de a legtöbbször mégis más nemzetek nagyvárosainak képét – legyen az Buenos Aires, Sanghaj, New York, vagy épp London – megváltoztató tervezőkkel ismertettük meg olvasóinkat. Így teszünk ma is, de ezúttal a Lisszabont ékszerdobozzá változtató, katonából lett mérnök Carlos Mardel, azaz Martell Károly életművének ismert szeleteit mutatjuk be.
Az 1695 körül a Magyar Királyság részét képező Pozsonyban született Martell Károly életének első évtizedeiről nem árulnak el túl sokat az írott források, így máig homály fedi, hogy pontosan milyen úton, és mikor járta be Európát, mielőtt csatlakozott a Lengyel Királyságból és a Litván Nagyfejedelemségből létrejött Lengyel-Litván Unió, majd a Brit királyság hadseregéhez.
Az azonban biztosnak tűnik, hogy ezekben az országokban szerezte mérnöki és építészi tudását, melyet röviddel 1733-as Portugáliába érkezése után, a hadsereg mérnöki szárnyának törzsőrmestereként máris kamatoztatni tudott, sőt, 1745-ben számos építésszel együtt a manapság a XVIII. század legnagyobb portugál mérnöki teljesítményének tartott Águas Livres akvadukt megalkotásán dolgozott, mint az egész projekt egyik kulcsembere.
Ez az 1731 óta tartó munka létfontosságú volt a város fejlődésében, hiszen Lisszabon egy apró, Szalmatengernek nevezett öböl partján fekszik, a Tejo torkolata és a tener közt, így a város csak sós vízhez jutott. Mire Martell átvette a projektet, annak jó része már készen állt: megvolt az Alcantara völgy felett átívelő központi boltívsor, és a vízgyűjtő területtől már-már Lisszabonig ért a hálózat, de a magyar tervező közreműködése után felgyorsultak az események.
Nem ismerjük pontosan azoknak az épületeknek és szerkezeteknek a listáját, melyek Martell tehetségét dícsérik, de a városi központi vízelosztó- és tározó, a Mae do Agua (Vízanya), a Chafariz do Rato (Patkány-kút, 1753-1754), a Chafariz da Esperança (Remény kútja, 1752-1763) – a halála után elkészült mű két szintes volt: felül az emberek, alul pedig az állatok ihattak belőle; az azonos elven működő kutakat ma is Martell-kútként emlegetik –, az ország első selyemgyára (1735-1741) a portugál inkvizíció egykori központjának újjáépített épülete, a Palácio dos Estaus (1821-ben feloszlatták az inkvizíciót, 1836-ban pedig a palota is leégett, helyén ma az egyik legismertebb portugál színház, a Teatro Nacional D. Maria II áll), valamint a rendszer részét képező Amoreiras-kapu egészen biztosan az ő fejéből pattantak ki, de ő oldotta meg az 1748-ban már elindított, de széles csatornák hiányában a város jó részére még nem eljutó víz problémáját is.
Ez első hallásra elég könnyűnek hangzik, de a XVIII. század derekán ég egyáltalán nem álltak rendelkezésre nagy teljesítményű szivattyúk, így a víz jórészt csak lejtéssel került a kutakba.
Munkája elismeréseként 1747-ben a portugál királyi udvar, illetve a hadsereg építészévé nevezték ki, Carlos Mardelként szignózott műveivel így az ország számos táján találkozhatunk. Francisco Pereira de Sousa 1909-es, a lisszaboni földrengés utáni újjáépítéséről szóló könyvében (Efeitos do Terramoto de 1755 nas Construcçoes de Lisboa, Lisszabon, 1909) megszólaltatta Mardel dédunokáját, Julío Carlos Mardel de Arriagát is, aki megemlíti, hogy a családi legendárium szerint dédapja tervezte az aveirói kikötőt is, melyet a legszebb portugál kikötők egyikeként tartanak számon, de erre kézzelfogható bizonyítékkal az építészettörténészek nem igazán rendelkeznek.
Karrierjének leglátványosabb szakasza viszont egy katasztrófához kötődik: az 1755-ös lisszaboni földrengésnek és az azt követő tűzvésznek vízvezetékrendszere ugyan ellenállt – ezzel is bizonyítva a mérnök zsenijét –, a város jó része azonban elpusztult.
Két másik építésszel, Eugénio dos Santosszal, illetve Manuel da Maiával együtt őt választották ki az újjáépítés levezénylésére, melynek örömmel eleget is tett. Munkáját a város tengerhez legközelebb fekvő sávja dícséri, sőt, a manapság tipikusan portugál jelzővel illetett manzárdtetőit a teljes város ezernyi lakóházán használták, így elmondhatjuk, hogy az ekkor már hatvanas éveibe lépő Martell gyökeresen megváltoztatta Lisszabon képét.
1759-ben I. József portugál király minisztere, a város újjáépítését irányító Sebastião José de Carvalho e Melo munkája elismeréseként Oeirasba megálmodott palotájának tervezését és építését bízta rá, 1761-ben pedig a coimbrai Santa Clara-a-Nova kolostor építésében vett részt, valamint tervezte meg annak kapuját.
1762-ben ezredesi rangot kapott a portugál hadseregben, de ezt már nem élvezhette sokáig, hiszen alig egy évvel később, 1763 szeptember 8-án elhunyt. Emlékét ma a portugál barokk legszebb lapjai őrzik, Magyarországon viszont nem igazán esik szó a munkásságáról.
