Mi jellemző vajon inkább Magyarországra? Barátok és rokonok töltenek be vezető menedzsmentpozíciókat tekintet nélkül a hozzáértésükre vagy inkább profik képzettség és szakértelmük alapján?
A Világgazdasági Fórum versenyképességi rangsora szerint (amelyet leginkább az adócsökkentésekkel összefüggésben szokás az utóbbi időkben emlegetni) hazánkban sokkal inkább barátok és rokonok – érdemekre való tekintet nélkül – töltik be az ilyen pozíciókat, mint az országok többségénél. A 85. helyen állunk a rangsorban: jobbak vagyunk például Albániánál, de rosszabbak Törökországnál és Tanzániánál.
Az elitünk egy része tehetségének és szorgalmának köszönhetően emelkedett ki, egy másik részük inkább „jókor volt, jó helyen”. Persze ahhoz is kell erőfeszítés, hogy valaki a helyzeti előnyét kihasználja. Akinek a 400 méteres síkfutásban van 300 méter előnye, az is elvesztheti a versenyt. Ám ha nyer, furcsa, ha a teljesítményét ünnepeltetni akarja.
Magyarországon visszás azzal érvelni az egykulcsos adó mellett, hogy „nem bünteti a sikert” – mint azt Seres László teszi publicisztikájában. Egy liberális utópiában persze elképzelhető, hogy ki-ki az érdemei szerinti jövedelemhez jut. Ehhez az utópiához a Világgazdasági Fórum versenyképességi rangsora szerint Svédország áll legközelebb, itt számít legkevésbé a vezetői állások betöltésénél a rokoni-baráti viszony. Milyen érdekes, mégsem merül föl a svédekben, hogy föl kellene hagyni a progresszív adóztatással!
Igaz, Svédországban nem jellemző, hogy az elit jelentős része a köz vagyonából privatizálta volna magának a magánvagyonát. S nincs a társadalom tehetséges és sikeres embereinek ellenérzése azzal kapcsolatban, hogy jövedelmük jelentős részét visszaosztja a kevésbé tehetséges és sikeres embereknek. Különös egy elit.
Az Egyesült Államokban, ahol pedig a verseny elve mindenek fölötti, progresszív adórendszer van, 10 százaléktól emelkednek a kulcsok 35 százalékáig (a Reagan elnök által véghez vitt neokonzervatív fordulat előtt a felső kulcs 70 százalékos volt, de volt 91 százalékos is).
Nem találunk egyetlen olyan fejlett országot sem, ahol egykulcsos személyi jövedelemadó lenne. Persze el lehet mondani, hogy akadnak országok a közelünkben, ahol egykulcsos adó van, mint például Szlovákia és Csehország, s nem annyira a közelünkben is, mint Albánia és Irak. Csak éppen az nem világos, hogy miért is kellene követni ezen országok példáját.
Az olyan érvelés, hogy a progresszív adóztatás versenyhátrányt jelent Magyarországnak mondjuk Szlovákiával (esetleg Albániával) szemben a nemzetközi befektetőknél, teljességgel hamis. A beruházó a nyereségét érintő adókat, a munkaerő költségét és minőségét, az infrastruktúrát, s még egy sor más tényezőt mérlegel. Hogy egykulcsos-e az adórendszer vagy nem, az nem ide tartozik.
Különösen gyenge azon egykulcsos melletti érv, hogy az majd élénkíti a gazdaságot. Az egykulcsos a teljes belső keresletet csökkenti, hiszen a magas jövedelműek a többletjövedelmet jó esetben megtakarítják, rossz esetben drága importcikkekre, luxus külföldi utazásokra költik. Az alacsony jövedelműek jövedelmét viszont még alacsonyabbá teszi, így az amúgy is alacsony keresletük tovább gyengül. A kis- és középvállalkozások 80 százaléka kizárólag a belső kereslettől függ, rajtuk akar az új kormány állítólag segíteni.
Az pedig egyenesen vicc, hogy az egykulcsosnak fehérítő hatása lesz. A magas jövedelmi szférákban, ahol jellemzően a multik munkavállalói dolgoznak, eddig sem dívott a feketemunka. Az alacsonyabb jövedelmeknél – ahol inkább jellemző a fekete foglakoztatás – az egykulcsos növeli a terheket.
A valós élet tényeitől leginkább elrugaszkodó érv, hogy az egykulcsos adó jobban motivál a munkára. Hol élnek ezek az emberek? Nem tudják, hogy sokan így is rendszeresen többet dolgoznak a szerződésükben előírtnál, annak reménye nélkül, hogy kifizessék a túlmunkájukat? Akadnak bőven ilyen cégek, el kell menni az irodaházuk elé este, s meg kell nézni, hány ablak világos. Nem, nem egyszerre sok helyen takarítanak.
Ki az, aki hallott olyan emberről, aki azt mondta: köszönöm, nem kell előléptetni, mert progresszív az adórendszer? Nem, nem kell a magasabb fizetés, mert akkor több adót fizetek? Jó nekem a jelenlegi fizetésem, mert túl magas a marginális adókulcs? Nemigen lehet ilyen emberekről hallani.
Egy jó érv van az egykulcsos mellett: jobban járnak a magas jövedelműek. Ám ez elsősorban a jól keresőnek lehet fontos érv – de nekik sem feltétlenül, a morálisan érzékenyeknek azért ez kevés.
De hogyan is juthattunk idáig, hogy ilyen nyilvánvaló abszurditás ellen kell érvelni? S miért nincs elemi fölháborodás a nyilvánvalóan igazságtalan elképzelések ellen?
Az egyik lehetséges válasz, hogy fölháborodás majd akkor lesz, ha az emberek bőrükön érzik az adóváltozás következményeit, s ráadásul még szembefordíthatók is lesznek majd, hiszen a gyermekesek jobban járnak majd, mint a még (vagy már) gyermek nélküliek. De ez csak a válasz egyik része.
Igazi felháborodás azért nincs, mert az előző érában lejáratódtak, kiüresedtek a jövedelem újraosztásának haladó technikái, amelyek nélkül pedig nem lehet egy fejlett államot elképzelni.
Mert miféle progresszív adórendszer az, amely már az átlagjövedelem környékén a legmagasabb kulcsot alkalmazza, amint az történt a különadó bevezetése előtt? Igazságosnak semmiképp nem nevezhető. S miféle intézkedésnek mondható az, amely nagy dirrel-dúrral adómentessé teszi a minimálbért, hogy azután meg alig emelje, és az messze elmaradjon a megélhetéshez szükséges minimális összegtől? Minimum álságosnak.
Nincs igazi kontraszthatás az új, fideszes és a régi, szocialista kormányok politikai filozófiája között. Az új kormány egykulcsos adója logikai folytatása, kiteljesítése a Kóka János által az előző ciklusban elfogadtatott majdnem-egykulcsos (15 millióig 17 százalék) adónak. Az örökösödési illeték eltörlése kiteljesítése az illeték részleges (20 millió forintig történő) eltörlésének.
Az örökösödési illeték eltörlése annak az elvnek a megszüntetése, hogy az államnak törekednie kell a nemzedékekről nemzedékekre halmozódó egyenlőtlenségek csökkentésére, az esélyek valamelyes kiegyenlítésére. Aligha tagadható, hogy jelen gazdasági-politikai elitünk sajátos történelmi körülmények alakult ki (és át), egy részük a privatizáció, az „eredeti tőkefelhalmozás” korszakának köszönheti vagyonát, illetve az állammal történő kétes tisztaságú üzleteinek.
Ezekből a vagyonokból a köz immár semmit sem láthat viszont, adózás nélkül átörökíthetők. Ez a típusú „adószabadság” minden bizonnyal érintetlen marad a Fidesz-éra után is, az eltérő pártokhoz kötődő elitek érdekei itt (is) összeérnek.
Felháborodás továbbá azért sincs, mert az állampolgárok tapasztalatlanságával éppen úgy visszaélnek a politikusok, mint a kereskedelmi bankok – az érdemi volumenű lakossági hitelezés és a magyar demokrácia is igen rövid múltra tekintenek vissza. Persze, svájcifrank-alapon a legjobb eladósodni.
Persze, ha kevesebb lesz a politikus a parlamentben, akinek a magyar ember már a fajtáját is utálja, akkor minden rendben lesz. Milyen jó is lesz, hogy kevesebb pénzből gazdálkodhatnak a pártok. Csak éppen azt kellene látni, ha nem az állam, hanem lobbicsoportok pénzelik a pártokat és politikusokat, akkor hiába van tömegdemokrácia és négyévente választások, nem a tömegek érdekei érvényesülnek
Végül azért sincs fölháborodás, mert akadnak publicisták, akik a korszellemmel összhangban, kiváló stílusérzékkel terjesztik gyermekien egyszerű világképüket, amelyet „a verseny mindent megold” alapelvéről sikeresen helyeztek át „az adócsökkentés mindent megold” axiómára. S tapsolnak a Fidesz gazdaságilag liberális fordulatához, angyalian meglepődve, mint akiknek fogalmuk sem volt, hogy a párt politikusai egészen mást mondanak a gyáriparosoknak, s mást a széles tömegeknek, jóllehet az a Fidesz meghatározó gazdaságpolitikusai által szerkesztett tanulmányból már évekkel ezelőtt kiolvasható volt.
Michnik szerint a kommunizmusban az a legrosszabb, ami utána jön. Úgy tűnik, ez elmondható a szocialisták 8 évéről is.
