Sváby vasárnap esti műsorvezető-riporteri produkciója valószínűleg bekerül a magyar sajtótörténet halhatatlanjai közé, ám, gondolom, ennek legkevésbé a műsorvezető-riporter örül (aki amúgy, egyáltalán nem mellesleg, üzletileg vitathatatlanul sikeres producernek számít).
Kritika a falon és a neten
Az még az egyik legszalonképesebb nyilvános megjegyzés volt az újságíró felkészületlenségére, amit másnap reggel az Örs vezér téri aluljáró falán olvastam: „Sváby, homályos a szemed? Riporternek hülye vagy!”. A falfirkát délutánra – miután reggel a hatósági közegek lefotózták – őszinte örömömre eltüntették. Svábyn azonban ez már aligha segített. Az interjú kapcsán elszabadult a pokol: a legnézettebb internetes portálokon és a kevésbé látogatott honlapokon egyaránt az ő szakmailag valóban minősíthetetlen riporteri munkájával volt tele minden.
Nem szeretném, ha írásom Sváby elleni személyes támadásnak tűnnék, bár van személyes mozzanata is mondandómnak. A közelmúltban szinte sokkolt, amikor egy kereskedelmi kiadványban a következőket olvastam tőle: „Újságíró vagyok 1990 óta, sokáig voltam belpolitikai újságíró, legalábbis azt hittük még, hogy létezik televíziós újságírás. Akkoriban, ha történt valami, mi beszámoltunk róla, ma mindenki termékben, bizniszben, logóban, márkában gondolkodik, már nincsenek hírműsorok… A politikusok nagy része tudja, hogy branding nélkül esik a népszerűsége. A médiában pedig ma már nincs szükség komoly szakújságírásra, itt show-t kell csinálni, és ez egyaránt vonatkozik a televízióra és más orgánumokra is.”
A kereskedelmi tévék képernyőjén látottakból ítélve Sváby olyan újságírói ars poetica mellett érvelt, amelyet nemcsak ő, de talán egész generációja a magáévá tett. Médiakutatóként tudom, hogy a kereskedelmi média nemcsak itthon hajlamos kvázi-szórakoztató műsorszámmá változtatni a hír- és tájékoztató műsorokat, hogy a nézettségi mutatók hajszolásából ez is következhet, s hogy az angolban a tájékoztatás és a szórakoztatás megfelelő szavaiból összegyúrt infotainment kifejezés éppen erre utal. Mégis, mindez nem végzetszerű következmény: a legkereskedelmibb vezető amerikai és európai tévétársaságok hír- és információs műsoraiban a riporterek, műsorvezetők és szerkesztők próbálnak ragaszkodni azokhoz a szakmai mércékhez, amelyek nekik – és nekünk nézőknek – fontosak. Bár ezeket a műsorszámokat a médiaelmélet szigorú ítészei így is az infotainment kifejezéssel illetik, ettől még nézhetőek, s az újságíróik legalább annyira hitelesek a nézők számára, mint a megjelenő hivatalosságok.
Fogódzkodjék meg a tisztelt olvasó: az amerikai televíziós újságírás egyik nagy botránya napjainkban az, hogy a CBS országos híradójának műsorvezetőjéről az őt népszerűsítő kampányban a társaság olyan fényképet közölt, amely digitális trükkök segítségével úgy 9 kilóval soványabbnak mutatja. Az mégsem járja – így a bírálók -, hogy egy országos tájékoztató intézmény megszépített fotót adjon ki saját kulcsembereiről. A PR nem írhatja felül a hitelességet.
Nem szabad feladni
Nálunk az augusztus 20-i tűzijáték során az egyenes élő adást egyedül fenntartani képes RTL Klub számára az volt a legfontosabb, hogy hangsúlyozzák a nézőknek, miszerint már csak ők adnak élőben (s a konkurencia már nem). Hogy mi történt a helyszínen pánikba esett emberekkel, erről akkor – legjobb emlékezetem szerint – nem esett szó. Amikor a magyar televíziózás egyik személyisége, Horvát János az egész televíziós újságíró szakma csődjéről beszélt a tűzijáték közvetítése kapcsán, a két nagy kereskedelmi csatorna nem vette fel a kesztyűt (a közszolgálati MTV1 szerkesztője pedig élből visszautasította a kritikát).
Az, hogy a kereskedelmi tévék nálunk a késő estére száműzik a komoly hír- és információs műsoraikat, ha egyáltalán adnak ilyeneket, kevés. Az, hogy a milliós nézettségű infotainment műsorszámaikban is megpróbálkoznak valódi politikai újságírással, üdvözlendő. Szomorú lenne, ha a vasárnap esti fiaskó kapcsán ezzel ellentétes következtetésre jutnának. Biztatásul: gyakorlat teszi a mestert!
