Nem boldog a magyar!

Életünk szinte minden köz- és magántere át van politizálva… Az átpolitizáltság adta totalitás miatt rossz a kettészakadtság… De nem lehetett megkettőzni az országot, csak egy Magyarországnak van hely a Földön – állapította meg karácsonyi cikkében jeles írónk, Esterházy Péter. Fűzzük hozzá: a választópolgár a pártok acsarkodásának, a haszontalan vitáknak állandó tanújaként mindinkább elidegenedik a politikától, és közömbössé válik a közügyek iránt. A politikának ez a leértékelődése, lejáratása pedig ugyanakkor megy végbe, amikor nálunk is egy új tudományos diszciplína bontakozik ki: a politikatudomány, a demokrácia tudománya. Jogos ezért a kérdés: várhatjuk-e a politika, a közélet jobbítását ettől az új diszciplínától? Meggyőző válasz híján, megelégszünk azzal, hogy eszmefuttatásunk tárgyául a Politika és politikatudomány című terjedelmes szak- és tankönyvet választjuk. Már csak azért is, mert ennek a színvonalas, alapos, részletes munkának 16 szerzője – mindegyikük a szakma ismert képviselője – öt főrészben és 23 alfejezetben kifejti mindazt, amit a politológiáról ma tudni érdemes.

ELMOSÓDÓ HATÁROK. A szerzőknek nem volt könnyű dolguk, mert “mindent” el akartak mondani, na meg azért sem, mert ennek az új tudományterületnek a határai is meglehetősen bizonytalanok. Komoly gond még némely alapfogalmak tisztázatlansága, értelmezésének sokfélesége. Az eligazodást ugyan segíti könyvünkben a számos különféle magyarázat, elmélet, indoklás bőséges ismertetése. A választás köztük azonban leginkább az olvasóra marad.

Hogyan is definiálhatjuk magát a politikát? Némi leegyszerűsítéssel ilyenformán: a politika középpontjában az államhatalom megszerzése, megtartása, befolyásolása, valamint az ezt szolgáló intézmények, szervezetek, továbbá a mindezekkel kapcsolatos elméletek, eszmék, elvek állnak. Következésképpen a politológia számos hasznos ismeretet tárhat fel a demokráciáról és diktatúráról, a politikai ideológiákról, rendszerekről, intézményekről, a pártokról, a választási szisztémákról és még sok másról.

E fiatal tudományág hírneve még nem az igazi. Jóllehet, ha azt olvassuk: “az egyszerű emberek továbbra is úgy gondolják, ki vannak zárva a politikából”, vagy “a rendszerváltás időszakához képest csökkent a demokratikus intézményekbe vetett bizalom”, akkor ez az elmarasztalás ugyan a “nagypolitika” számlájára írandó, de nem zárható ki némi felelőssége a politológiának sem. Ezzel visszajutottunk az eredeti kérdéshez: vajon képes-e, alkalmas-e a politológia tudománya a politikát és magukat a politikusokat jó irányban befolyásolni?

Ehhez tisztázandó, kit nevezhetünk nálunk valóban politikusnak. Max Weber szerint hivatásos politikus az, akinek a politika a hivatása, “érte” él, s “belőle” is él. Ha ezt a meghatározást elfogadjuk, akkor mifelénk – és másutt is – nincs sok hivatásos politikus, mert például a gombokat nyomogató fegyelmezett honatyák többsége nem az, legfeljebb “belőle”, mármint a politikából él. Maradnak tehát a profi döntéshozók: a miniszterek, a pártvezetők, az önkormányzati vezetők. S mindjárt ide kívánkozik egy szerény észrevétel: gyakorló politikusaink túlnyomó többsége sohasem tanult politológiát, és aligha szándékozik e hiányosságát pótolni. Ez pedig nem jó.

DIVATBAN. Ugyanakkor a politológusok “divatba” jöttek. Ez viszont jó. A televízióban, a médiában, a hírlapokban ők “hirdetik az igét”, ők magyarázzák meg az események mozgatóerőit, hátterét, igyekeznek eligazítani a tájékozatlan halandót a nagypolitika zűrzavaros útvesztőjében. Ez hol sikerül nekik, hol nem. Sok politológus működik még a politikai boszorkánykonyha hátterében a kormány, a pártok mellett tanácsadóként, szakértőként. Sokan úgy vélik, talán joggal, hogy ezek kényelmes, felelősség nélküli állások. Így van, nehéz eldönteni, ám azon elmerenghetünk, hogy neves(ebb) politológus ritkán vált át profi politikusi pályára.

Végül is, még ha jelenleg a politológia tudománya nem is gyakorol érzékelhetően jótékony befolyást a nagypolitikára, ebből nem következik, hogy a politika nem szorulna rá a politológia szolgálatára. Sőt, alighanem érdemben segíthetné a döntéshozókat abban, hogy kicsinyes pártérdekeiket alárendeljék a nemzet valós üdvének.

Nem boldog a magyar! – vált szállóigévé a “gondtalan békeidőben” Szemere Miklós császári és királyi kamarásnak, a zöld gyep és zöld asztal népszerű bajnokának kijelentése. Krúdy Gyula hősének jó száz évvel ezelőtti mondása – sajnos – ma sem veszített időszerűségéből. Ez ügyben valószínűleg a mostanság egymással civakodó politikai elit tehet(ne) a legtöbbet, segítségül híva a politikatudományt. Azért is bizakodjunk! Még ha nincs is rá sok okunk.