Amikor a kiegyezés után belefogtak a nyíregyháza-ungvári vasútvonal építésébe, Lónyay Menyhért pénzügyminiszter csudálkozva kérdezte: “Hát felelős vagyok azért, ha a sors úgy akarta, hogy a vasút két birtokomat érinti?” Mikszáth Kálmánt, Vajda Jánost, Eötvös Károlyt olvasva tudjuk: a sors valahogy mindig úgy akarta 1867 és 1918 között, hogy a vasút képviselők és miniszterek birtokait érintse, jó embereik spekuláljanak a városok ingatlanaival, nyerjenek a hadikölcsönön. A panama, a korrupció nem a rendszer kivételes botránya volt, hanem a rendszer. Lengyel László elemzése az állam érdekkörében kirobbant gazdasági botrány hátteréről.
Amikor az ÁPV Rt. legújabb botrányáról hallva újra meg újra a “legnagyobb”, az “ilyen még nem volt” kifejezések ütik meg a fülemet, csodálkozom. Éppen fordítva van. Még nem láttunk mást, mint jogilag és/vagy erkölcsileg kétes, tisztázatlan ügyletet. Ahány ügyletet valamely ellenőrző szervezet komolyabban megvizsgált, mindenütt ilyen vagy olyan sérelmet tapasztalt – az állami privatizáció “természetes viselkedését”. Mindez persze nem mindig és szükségképpen korrupció, de mindenkor a jogérzet és az erkölcs károsulása. Az ÁPV Rt. mint állami részvénytársaság és hivatal öszvére, nem kivételes. Ahányszor csak az Állami Számvevőszék megvizsgálta az állami költségvetés végrehajtását, mindig bebizonyosodott, hogy a Pénzügyminisztérium és az MNB a saját maguk által felállított szabályokat sem tartják be, miként természetessé vált, hogy állami szervezetek legyenek a legnagyobb társadalombiztosítási adósok.
Eljutottunk oda, hogy az önkéntes jogkövetés, a kijáró elutasítása, a pártkasszába való nem-fizetés a kivételes, már-már hősies, Don Quijote-i tett. Már nem egyes ügyek léteznek, hanem ügyek és személyiségek láncolata, hálózata.
Ebben a szegényedő társadalomban a “sors mindig úgy akarja”, hogy az átmenet vezérlőinek, a politikai és a gazdasági hatalomban ülőknek jusson a közönséges ember életjövedelmének tízszerese; aki pedig nem fér oda, annak a sors az üres tenyerét, rosszabb esetben az öklét mutatja. Valahogy mindig az “egyenlők között az egyenlőbbek” tudják meg a leértékelés időpontját, nyernek pályázat kiírása nélkül pályázatot, jutnak magas sikerdíjhoz, s az ő földjeiken vezetnek át az autópályák. De mégis, hogyan jutottunk idáig?
Az érdekkijáró rendszer visszaállása
A Kádár-korszak jellegzetes érdekkijáró hálózatot működtetett. Ebben a hálózatban, amely sok tekintetben épített a dualizmus és a két világháború közötti érdekkijáró hagyományra, pártvezetők, államigazgatási irányítók és nagyvállalati igazgatók fontak egymás közt és lefelé egy érdekkijárói hálót. Mind a központi, mind a területi, mind a nagyvállalati rendszereket patrónusok és kliensek láncolata éltette. Ennek révén erős volt a hatalom koncentrációja és centralizációja, a szabályozás elmaszatoltsága, homályossága, a normák bizonytalansága, hiszen a szabályok nem a leírtaknak, hanem a szereplők közötti adminisztratív alkuknak megfelelően alakultak.
Az 1989-90-es rendszerváltás ezt a hierarchikus érdekkijáró láncolatot átmenetileg szétverte. Ez nem feltétlenül tudatosan történt, hanem azért, mert az új helyzetben a régi láncolat nem bizonyult alkalmasnak a központi és a helyi kormányzatok, a vállalatok működtetésére. A régi megállapodások, a kádári hagyományos kijárási rendszerek értéküket vesztették, új megállapodások és láncolatok még nem voltak.
Azzal azonban, hogy az Antall-kormány nem hozta meg a szükséges törvényeket az érdekkijárás korlátozására – összeférhetetlenség, közbeszerzés, privatizáció, koncesszió -; illetve nem teremtette meg a szükséges gazdasági biztonságot – tartós, közteherviselő és áttekinthető adórendszer, világos tulajdoni rendszer, átlátható, megbízható és egymással összefüggő áru-, pénz- és tőkepiaci szabályozás -; azzal, hogy szétzilálta a közigazgatás szervezeteit, nem határozta meg a hatás- és feladatköröket, újracentralizálta a döntési köröket, nem hozott létre új hivatali ethoszt; végül azzal, hogy a politikai erőket és harcokat újra bevitte a gazdasági szervezetekbe és intézményekbe, akarva-akaratlanul felépített egy új kijárórendszert, szabadjára engedte a korrupciót, a nepotizmust, a protekciót.
Mindehhez kialakította azt az “elnéző” szemléletet, hogy az eredeti tőkefelhalmozás korszakában, a nagy vagyonok átalakításakor természetes a lopás, a korrupció, hiszen így történt ez mindenütt a világon. Másrészt a “szerzőket” meg kell különböztetni egymástól: ha “kommunista vagyonátmentők”, akkor üldözni kell őket, ha a “nemzeti középosztály” építői, a “mi embereink”, akkor pedig támogatni. Azt természetesen, hogy ki “nómenklatúra-burzsoá” és ki “keresztény és nemzeti polgár”, a politikai hatalom döntötte el.
Az Antall-korszak megteremtette az állam-állam alkuviszonyt. A legnagyobb állami és társadalombiztosítási adósok listáját az állami költségvetési szervezetek és állami tulajdonú nagyvállalatok vezették. Hogyan várhatnánk el a vállalkozói adófizetői jogkövetést, amikor az állam saját intézményei nem fizetik meg a közterheket, sőt, alkudoznak a megfizetésről? Az Antall-kormány idején a “vállalkozó állam” intézményei a közpénzeket magánbefektetőknél tartották; a “vállalkozásbarát állami bankok” nem megtérülést, hanem politikai tőkét és kapcsolatot néztek.
Az Antall-kor utolsó évében már létrejöttek az új érdekkijáró hálók, az állami privatizációs szervezet körül bolygó, kijáró kft.-k láncolata, az állami bankokat és nagyvállalatokat fejő alapítványok, s az onnan jövedelmeket kivonó részvénytársaságok és kft.-k. Mindennek és mindenkinek szabott ára, mindenütt pontos rítusok alakultak ki. Világossá vált, hogy a kormányzat nem ismer el egyetlen korrupciós ügyet sem, és nem hajlandó politikai felelősséget vállalni, akárhányszor próbálja ezt kikényszeríteni a közvélemény, az ellenzéki pártok vagy a hatalmon lévő pártokból bárki.
Az Antall-kormány a körömszakadtáig való tagadás álláspontján állott. Hiába szavazta le kilencszer a parlament a privatizációs miniszter válaszát, a miniszter maradt. Hiába derült ki, hogy a hadsereg, a kincstári vagyonkezelő szervezet belekeveredett az olajszőkítésbe, az állami vezetők politikai felelősségrevonása elmaradt. Hiába tudódott ki, hogy minisztériumok törvényszegően és ellenőrzés nélkül tartották pénzüket brókerházakban, a miniszterek érinthetetlenek voltak. Hiába vált ismertté, hogy állami tisztviselők is részt vettek olaj-, fegyver-, szeszcsempészetben a szerb blokádtörés kapcsán, semmi sem történt. Talán ennek is következménye, hogy a visszaéléseket naponta látó választók 1994-ben megvonták az MDF-kormánytól a bizalmat.
Az 1994-es választások nyújtottak némi reményt arra, hogy az új kormány felszámolja az érdekkijáró láncolatot, meghozza a szükséges törvényeket, növeli a szakmai felügyeletet, összerántja és koordinálja az államigazgatási apparátusokat, példamutatóan félreállítja korrumpálódással gyanúsítható saját pártembereit. Az ellenkezője történt. Az új kormány semmivel sem szakértőbb, mint elődje. S ennek a kormánynak is az az üzenete: nem kell semmihez értened, csak légy lojális a főnöködhöz (patrónusodhoz), érdekcsoportodhoz (ligádhoz) és pártodhoz. Ebben a megváltoztathatatlan sorrendben.
A Horn-kormánnyal érkező “új hajósok” átvették, megújították és szorosabbá fűzték a patrónus-kliens láncolatot, és az Antall-korszak kézműves, kisipari módszereit tömegtermelő nagyüzemi módszerekkel váltották fel. Az alkalmi kijárási rendszerből és az alkalmi kijárókból “hivatalos út” lett, az egymással nem egyező hatalmi kultúrákból, rituálékból immár közös kultúra, félszavakból értett rituálé alakult ki. A dilettánsok helyére profik léptek.
A Horn-szakasz érdekkijáró rendszere jól ötvözi az Antall-kor és a nyolcvanas évek Kádár-korszakának kijárási technikáit, némi új elemmel dúsítva. Mindenekelőtt valamennyi gazdasági és politikai szereplő előtt világossá tette, hogy nincs szükség ideológiára, bármiféle legitimációs értékrendre. Egyedül a mindenkori hatalom iránti lojalitásból és a kapcsolati tőkéből összeálló pragmatikus hálózat számít. Csak ez a háló létezik, ez a rendszer. A rendszerben szereplők átmenetiek, le- és becserélhetők, de a háló marad. Aki a hálón kívül akar boldogulni, az vagy vonuljon a pusztába, vagy az országon kívül kell egy még nagyobb patrónust keresnie.
Az érdekkijáró új hajósok a nyolcvanas években, a KISZ-ben tanulták ki a mesterséget. Már akkor géemkáztak, csináltak kisszövetkezeteket, saját tehenészetet, s már akkor tudták, hogy az ideológiának semmi jelentősége. Egyedül a KISZ-párt-szakszervezet-minisztérium-tanács-nagyvállalat háló, a fontos címekkel és számokkal teli telefonkönyv számít. Akinek a száma benne van, fontos ember, akié nincs, nem ember. Számukra mindig kézenfekvő volt: ha fel akarnak jutni, karriert akarnak csinálni, fizetniük kell. Kölcsönös szívességgel, “az elvtárstól egyszer majd kérünk valamit” váltóval, hallgatással, kijárással, befolyással.
A kijárórendszer klasszikusan ágazati és területi logikák szerint működik. Ágazati és területi lobbyk járnak ki maguknak költségvetési pénzeket, privilégiumokat. A pártok, a képviselők tökéletesen beilleszkedtek ebbe a világba. Itt nincs különbség szocialisták és szabaddemokraták között. Már régen nem országról, népgazdaságról van szó, hanem nyers minisztériumi, regionális és helyi érdekről. Mi gépiparosok, ti zalaiak, mi dohányosok, ti alföldiek, mi külkereskedelmi lobby, ti fővárosiak. A kormányférfiúk nem stratégiáról, messzetekintő programokról vitatkoznak és döntenek, hanem minisztériumaiknak kívánnak előnyöket kicsikarni.
Törvénygyári tragédia
A parlamenti törvénygyárban a Horn-kormány is késlekedett a szükséges törvények meghozatalával. Hatalomra kerülésekor nem voltak stratégiai törvénytervezetei. Egy évet késlekedett a privatizációs törvénnyel. Kettőt a hitelintézeti és az értékpapírtörvénnyel. Nem hozta meg az összeférhetetlenségi törvényt. Nem csinált áttekinthető, egész ciklusra szóló, közteherviselő adótörvényeket. Késlekedett és azóta is késlekedik az államháztartás átalakítására vonatkozó törvényekkel.
Még nagyobb baj, hogy elődeihez hasonló módon folytatja a törvény-előkészítést. Mindig előbb van rendelkezési szöveg, és csak utána próbálják meg kitalálni, miért is csinálták a törvényt. Sohasem szabályozási termékeket rendelnek, hanem vadul szabályoznak minden eléjük kerülő problémát. A következmény: a túlszabályozás és az alulszabályozás továbbélése. A törvények hosszadalmas előkészítésekor a szakmai szempontok mindig a politikai, és ami szomorúbb, a lobby-szempontok mögé kerülnek. De mivel a lobbyk erőharca kiterjed a törvénykezésre, igen gyakori, hogy senki által nem akart, összevissza, végrehajthatatlan törvények születnek, amelyekkel már megszületésük pillanatában mindenki elégedetlen.
Mivel nem stratégiai jellegű, összehangolt törvényhozás folyik, a normák sehogy se illeszkednek egymáshoz. Átjárhatatlan cellák, szegmentáció a jellemző, aminek következtében a védeni kívánt területeken minden és semmi se védett. Csoda-e, hogy mindezek után a törvényeknek semmi becsületük, s a végrehajtó hatalom a gazdasági szereplőkkel együtt úgy tekint rájuk, mint az ostobák és ügyetlenek vagy a politikai ellenfelek lebuktatásának utólagos eszközére. A törvény arra jó, hogy utólag hivatkozni lehessen rá, amikor valakit félre akarunk tenni.
A törvényhozásban folytatódik az előző ciklus gyakorlata, hogy a törvényjavaslatokat a kormánypárti képviselők bombázzák szét. S minél inkább közelednek a választások, annál inkább szeretnének maguknak, érdekcsoportjuknak valamit kijárni, egy-egy törvényt látványosan fejreállítani. Ugyanakkor a kormány világossá teszi, hogy a parlament és a törvények tekintélye másodrendű, ezért engedhetik meg maguknak a parlamenti bizottságok előtt meghallgatottak, hogy nyíltan szemberöhögjék a képviselőket.
A törvények hálója nem alakult ki, hogy fennakadjon benne a korrupció, a pénzmosás, az adócsalás. Ellenkezőleg: a védelmi vonal még hátrébb szorult. S ha a törvénygyár a továbbiakban is a mai gyakorlat szerint fog működni – márpedig semmi jel nem mutat arra, hogy ez a gyakorlat megváltoznék -, akkor a jogállamiság formai kritériumai talán fennállhatnak, de mögöttük a törvénytelenség szelleme hat majd.
A végrehajtó hatalom megrendülése
A végrehajtó hatalomban is megjelentek az erős érdekcsoportok. Vállalatok “adnak” titkárságokat, bankok finanszíroznak egész köztisztviselői ági beruházásokat. A Horn-kormány hivatalaiban járva nem lehet tudni, hogy közhivatalnokkal, rendőrtiszttel, adófelügyelővel beszélek-e vagy egy kft.-királlyal, egy őrző-védő csapat főnökével, netán egy felesége nevén adótanácsadóval. Amikor a hajdúk az öreg parasztot Mátyás király elé eresztették, megígértették vele, hogy kapni fognak abból, amit a királytól nyer. Ugyanígy kell nekünk is megígérnünk, hogy adunk abból, amit odabent elnyertünk.
A közigazgatás a Horn-kormány alatt tovább centralizálódott és tovább zilálódott. A döntések újra a legmagasabb szintre csúsztak. Ennek következtében a döntéshozóknak, még ha tudnának is gondolkodni, akkor sincs rá idejük. Ülnek a döntésgyárban, az anyagokat képtelenek elolvasni – de még az őket felkészítők se képesek erre -, és döntenek, döntenek, döntenek. Az államigazgatási koordináció nem, vagy rosszul működik, s így a vezetőknek a döntések után kell szembenézniük azzal a megrendítő felfedezéssel, hogy döntéseik végrehajtásának technikái tökéletesen hiányoznak.
Az ÁPV Rt. és a privatizációs miniszter érdekes kettősében a miniszter minden döntést magának követelt, miközben mindehhez se felkészültsége, se joga, se hatásköre nem volt. Suchman Tamás egymagában játszotta a döntésgyár szerepét: az egyik oldalon bement a milliárdos óriásvállalat, s a másikon kijött privatizálva, anélkül, hogy bárki képes lett volna a folyamatot átlátni. Aki a Suchman-féle vágóhídra került, abból bizonyosan kolbász és szalámi lett, még akkor is, ha a jogászoknak egy hetük volt a szerződés megírására, s a miniszternek alig egy perce a szerződés áttekintésére és aláíratására. Suchman állapotát jól mutatta a miniszterelnök leváltói megemlékezése: “becsületes ember volt, s nekem barátom”. Eszébe nem jutott, hogy a miniszter hozzáértéséről említést tegyen.
Csoda-e, hogy a minisztériumok nem hangolták össze az ellenőrző szervezetek munkáját, sőt, még a spontán koordinációt is akadályozták? Az adóhivatal, a vám- és pénzügyőrség s a rendőrség főnökeik önszorgalmából kezdenek összehangolódni. De tökéletesen tisztázatlan az Állami Bankfelügyelet, az Értékpapírfelügyelet, a Biztosításfelügyelet helyzete és szerepe. Mire kitanulhatták volna a szakmát, váratlanul összevonásukról döntöttek. Homályos a Miniszterelnöki Hivatal szerepe is, amely minduntalan beleszól az ellenőrző szervezetek tevékenységébe.
S itt következik a végrehajtó hatalom: az államigazgatási rendszer legfontosabb problémája. A törvényes keretek, határidők, államigazgatási eljárások, állandó hivatali ellenőrzések helyett engedték, hogy az államigazgatás mindennapos rendszere darabjaira hulljon, s utólagos célvizsgálatokkal, inkvizítori dühvel próbálják saját indulataikat levezetni és a közvéleményt leszerelni. Senkit nem zavar, hogy az államigazgatási eljárás mindennaposan nem működik, hogy a miniszter senkit nem hív vissza, senkinek a leveleire nem válaszol, csak azokéra, akiket kijárók közvetítenek, hogy a törvénytelen szerződés nem a három hónapos, féléves rendszeres ellenőrzéseken akad fenn, hanem az újságokban jelenik meg.
A ráhagyás, a belenyugvás ciklusa váltakozik a rendcsináló dühvel. Rendes események és állandó intézmények helyett rendkívüli események, kivételes intézmények. A kormányzat maga nem önkéntes jogkövető; tisztviselői kényszernek érzik, ha a jogszabályokat be kell tartaniuk. Mindebből következően fölteszi, hogy a gazdasági szereplők, az állampolgárok hasonlóképpen nem követik önként a jogot, vagyis erőszakkal, rábeszéléssel, neveléssel kell őket rávenni. Csakhogy a kormányzati erőszak vagy erkölcsprédikáció kétszeresen is hatástalan. Egyrészt mindenki tudja, hogy maguk a kormányzati férfiúk se állják ki a próbát, másrészt e viszonyokat csak az átláthatóság, a biztonság és az önkéntesség változtathatja meg, erőszak vagy erkölcstani leckék semmiképpen sem.
A közhivatalnokok lázadása
Ahelyett, hogy az ellenőrző szervezetek koordinációjával foglalkozott volna, a kormány központi nyomozóhivatal felállításával igyekszik kifogni a szelet a vitorlából. Mindenekelőtt tudni kell, hogy a rendőrség, a nyomozóhivatal a lehető legalkalmatlanabb a gazdasági élet szürke és fekete hálózatának felderítésére. Se szakértelme, se eszközei nincsenek hozzá. Még ennél is veszélyesebb, ha személyesen vagy emberein keresztül a miniszterelnök avatkozik be rendőri ügyekbe, ad utasítást lehallgatásra, informátorok alkalmazására. A rendőrség kivételes csapatának akciói nemhogy javítanák majd a közhangulatot, ellenkezőleg: minden elhibázott lépéssel szavazók százezreit fordítják el az utasítást adóktól.
A korrupció és a feketegazdaság visszaszorításának mégis egyik lehetséges próbálkozása a közhivatalnokok – adótisztviselők, vámtisztek, rendőrök, ügyészek, bírák, bankfelügyelők – lázadása. Jól tudjuk, hogy Itáliában bírák, ügyészek, rendőrök százai estek áldozatául a polip elleni küzdelemnek, míg végül a kilencvenes években sikerült ugyanezeknek a köztisztviselőknek összefogniuk, és nekimenniük a hálózatnak. Hasonló “nemzetközi lázadás” Európa kilenc országa bíróinak közös genfi nyilatkozata a pénzmosás nemzetközi feltárása érdekében.
Ma a hivatalnok előtt álló példa éppen az ellenkező. Azt kell tapasztalnia, hogy az “aranyásó-korszakban” az engedékenyek, a szemüket behunyók, a politikának engedelmeskedők egy életre meggazdagodhatnak, s a törvény szerint eljárni igyekvők balekként, életidegen ostobaként megvetettek és kiszorítottak maradnak. Szomorúan kell tapasztalniuk, hogy főnökeik s a törvény nem őket, hanem ellenfeleiket védik.
A közhivatalnok mai vagy holnapi lehetséges lázadása a nyolcvanas évek fiatal közhivatalnokainak felkeléséhez hasonlítható, akik a Pénzügyminisztérium vagy a megyei tanácsok hivatalnokaként szakértelmet és hozzáértést vártak el főnökeiktől, s megkérdőjelezték azok döntéseit és tekintélyét. Hivatalnoki csapatok támadtak, amelyek nemcsak egymásról tudtak, hanem összefogtak társadalomkutatókkal, az ország megreformálásáért harcolókkal. Mi, budapestiek tudtunk arról, hogy Szegeden vagy Hódmezővásárhelyen, Miskolcon vagy Pakson fiatal közhivatalnokok partizánháborút folytatnak párttitkáraik, tanácselnökeik, rendőrfőkapitányaik ellen, ők pedig tudták, hogy Budapesten vannak olyan értelmiségiek, akik küzdelmüket támogatják és nyilvánosságra hozzák.
Talán újra lesznek ilyen vezető értelmiségiek és európai gondolkodású vezető hivatalnokok, akikre a magányosan harcolók számíthatnak. Talán megint lesznek szakmai csapatok, amelyek egymással összefognak, kicserélik helyzetértékeléseiket, stratégiákat alakítanak ki – egyszóval kitörnek a döntésgyári kolbászkészítők világából. S akkor bekövetkezhet, hogy nem lesz polgári engedetlenség, civilkurázsi törvényeket betartó és betartató közhivatalnoknak lenni, hanem egyszerűen hivatali jog és kötelezettség.
A nemzetközi befektetők fellépése
Magyarország legnagyobb vállalatai és bankjai lassacskán nemzetköziek. Frankfurti és londoni, bostoni és párizsi befektetők közvetlenül alakítják a magyar gazdasági teret. Az érdekkijáró rendszer ma már elképzelhetetlen nélkülük. A transznacionális befektetők a piacra jutáshoz és a piac felosztásához szívfájdalom nélkül felhasználták a Lajtától keletre szokásos érdekkijáró módszereket. Az európai, ázsiai és amerikai korrupciós botrányokból tudjuk, hogy a multinacionális vállalatok otthon – ugyan hol van az otthonuk? – se szégyenlősek, de a balkáni, az arab vagy a koreai világban mindig gyorsan beletanulnak a helyi viszonyokba, s bridzs, tarokk helyett huszonegyet vagy, ha az kell, itt a piros, hol a pirost játszanak.
A nemzetközi nagyvállalatok azért is voltak hajlandók belemenni a kormányzati érdekkijáró, patrónus-kliens rendszerbe, mert a privatizáció, a piacra és a piachoz jutás az államtól, a privilégiumokat adó kormányzati emberektől függött. A helyzet azonban megváltozott. A nagy privatizációnak többé-kevésbé vége. Az állami privilégiumosztást egyre inkább korlátozza az európai jogrendszerhez való kényszerű igazodás. A nagyok, a “birodalmi lépegetők” benn vannak. A piac megszervezéséhez nincs szükségük az államra, sőt, egyenesen hátrányos, ha a központi gazdaságpolitika ott lábatlankodik a piacon. A magyar kormányzatot egyre kevésbé van értelme lefizetni. Mit adhat? Nem sokat.
A transznacionális vállalatok tehát nem azért követelnek átlátható viszonyokat, megbízható szabályozást, mert feltámadt az erkölcsük, hanem mert ma már ez az érdekük. A dohány-, a szesz-, az olajiparnak és a legális kazettaforgalmazóknak, a nemzetközi biztosítótársaságoknak az az érdekük, hogy könyörtelenül lecsapjanak a piacukat veszélyeztető, az adó vagy a szerzői díj be nem fizetése miatt alacsonyabb költségű feketepiaci versenytársra, az autótolvaj- és biztosítási maffiára. Világos és követhető adórendszerre, hatékony ellenőrző szervezetre van szükségük. Ha nem a rendőrség, a vám- és pénzügyőrség lesz az, akkor megfizetnek “magánnyomozókat”, hogy feltárják a helyzetet.
Jó hírű vagy kevésbé jó hírű bankok csinálhatják egy ideig a kelet-nyugati, észak-déli pénzmosást, de állandóan számba kell venniük azt a kockázatot, amelyet egy nemzetközi lebukás jelent. Tudniuk kell, hogy a pénzmosás feletti bankári megegyezést és szolidaritást az egyik oldalon állandóan ellensúlyozza a versenytársi féltékenység. Ebből következően egy idő után, a profit megfelelő szintjét elérve már korlátozzák, netán beszüntetik ezeket az ügyleteiket, feljelentik versenytársaikat – egyszóval “erkölcsösek” lesznek.
Végül, de nem utolsósorban a piaci szerződések tisztasága, a minden gyanú felett állás maga is jó üzlet. Az üzletfelek a nemzetközi piacon pontosan tudják, kik azok, akik átléptek egy határvonalat. Ezen a határvonalon belül természetesen vannak nem teljesen tiszta megoldások, de az ügyletek nagy többségének tisztának kell lennie. Ha valaki be akar lépni ebbe a transznacionális klubba, tudnia kell, hogy ehhez nemcsak öltöny és nyakkendő, hanem egyfajta üzleti megbízhatóság és megvásárolhatatlanság is tartozik. (Könnyű nekik, mondhatnánk, hiszen akkora a jövedelmük, hogy nem kell lehajolniuk az aprópénzért. Ez igaz. De nálunk csak hajlonganak, hajlonganak, hajlonganak.)
Nincs szükségük a privatizációs szervezetre, nem fognak sorban ülni a privatizációs miniszter előszobájában. Nincs igényük a miniszterelnök kegyére, nem fogják felkeresni a Miniszterelnöki Hivatal egyik főtisztviselőjét. Nem akarnak a pártpénztároson keresztül bejutni egyik miniszterhez se. Nélkülük is megy az üzlet. Ha ma még nem, hát holnap bizonyosan. Az Állami Áruház üres. A végkiárusításnál tartunk. A kormányoknak nincs több árujuk.
A közvélemény hangja
Mindannyian érintettek vagyunk. Valamennyiünket ért fertőzés. Ennek ellenére a magyar közvélemény nem apatikus és nem cinkos. A kisember, még ha fertőzött is, szeretne tisztább és elfogadhatóbb közéleti viszonyokat. Sőt, erre már akkor gondolt, amikor elitje vagy részt vett, vagy elnézte, vagy tudomásul se vette az ország korrumpálódását.
Amikor 1925 végén a magyar frankhamisítók lebuktak, a nemzetközi botrány óriási volt. Nem is csoda, hiszen az akciót Windischgrätz Lajos volt miniszter szervezte, a pénzt Teleki Pál volt miniszterelnök Térképészeti Intézetében nyomták, a kipróbálására elindított ügynök elindítója pedig az ország főkapitánya volt. Bethlen István miniszterelnök először letagadta, hogy tudott volna az ügyről, majd később lelepleződött, hogy már előbb is tudott róla. Jellemző az akkori magyar közvéleményre, hogy a miniszterelnök politikai felelősségét, bűnpártolását nemhogy felrótta volna, s örökre kitaszította volna őt a magyar közéletből, hanem amikor Franciaország végül feloldotta a frankhamisítás miatt elrendelt pénzügyi ellenőrzést, a miniszterelnökséget elárasztották a dísztáviratok, s városok sora kérte Bethlent, hogy fogadja el a díszpolgárságát.
Ma a közvélemény másként vélekedik. Figyelmeztetően kell hatnia valamennyi politikai közszereplőre, hogy a hatalomból való kiesés után jeges űrbe kerül. A közvélemény soha nem bocsátja meg a korrupciónak még a gyanúját sem. A kibukottnak azzal a szomorú ténnyel is szembe kell néznie, hogy bukása után elnémulnak telefonjai, megsemmisülnek üzleti kapcsolatai, elveszti kapcsolati tőkéjét. S hiába van pénze, azt aligha fogja tudni tőkeként működtetni az ellenséges, kapcsolat nélküli közegben. Nézzék meg, mire jutottak az MDF cápái! Semmire. Hol vannak a mai kormányzók közül kibukottak? Sehol. Még feleségük és gyerekeik sem érezhetik jól magukat. A könyörtelen közvélemény így csinál negyvenéves nyugdíjas államhivatalnokot vagy bankárt az egy-két évig fennlévőből.
A társadalom jobb, mint az elitje. Felmérte, hogy a korrupciós, feketegazdasági fertőzéssel az átmeneti kis haszonnál többet veszíthet az országos veszteséggel. Számítást készített, s kialakította a maga tisztességének határait. Nem erkölcsösségből szeretne véget vetni a fenti korrupciónak, hanem jól kalkulált önzésből: pontosan tudja, hogy egy stagnáló gazdaságban, társadalomban neki a morzsa, a maradék maradéka jut.
Lehet, hogy ha az ország vezetése egy növekvő gazdaságban kínálná a többleten való feketeosztozást – miként ez Itáliában történt -, belemennénk. Az az elnéző és látszatra mindent megmagyarázó elv, hogy az eredeti felhalmozáskor ennek mindig így kell lennie, csak annyiban hibádzik itt, hogy e felhalmozások növekedést hoztak, s azt az ígéretet, hogy az alul lévők is előbb vagy utóbb részesedni fognak belőle. De ma ezt az egyenlőtlen osztozást a meglévőn, sőt, a csökkenőn kínálják. Aligha várhatják, hogy ebbe a társadalom nagy többsége önként belenyugodjon. Nem marad más hátra, mint vagy a kelet-európai orosz-balkáni típusú erőszak és áldemokrácia – vagy a demokráciát, a piacosodást és a polgárosodást immár belülről átélő elitek kinevelődése.
(A szerző a Pénzügykutató Rt. elnök-vezérigazgatója)
