Gazdaság

A KERESETEK ÉS A MUNKAERŐKÖLTSÉG – Nyertesek és vesztesek

admin
admin

1996. 08. 07. 00:00

Magyarországon robbanásszerűen megnőttek a jövedelmi különbségek. Bizonyos gazdasági ágakban a keresetek az országos átlagot jócskán meghaladják. A képzetlen és betanított munkások nagy tömegben szorultak ki a munkaerőpiacról. Az ország elmaradottabb részeinek leszakadása egyre veszélyesebb. E tendenciák azonban nem a rendszerváltás idején kezdődtek.

A gazdaságpolitika számára kulcsfontosságú a relatív kereseti különbségek alakulása. A főbb tendenciák ismerete nélkülözhetetlen annak meghatározásához, hogy mely társadalmi csoportok szorulnak támogatásra, és melyek azok, amelyek a gazdaságban zajló “természetes” folyamatoknak amúgy is haszonélvezői, ezért nem érdemes pénzt áldozni helyzetük további javítására. Másrészt a gazdasági átmenetet is jellemzi az, hogy a munkaerőpiac mely csoportjai iránt nőtt meg a kereslet, és melyek váltak “feleslegessé”. Végül vállalati, illetve szakágazati szinten is igen lényeges az, hogy milyen összefüggések figyelhetők meg a munka termelékenysége, illetve javadalmazása között, hiszen ez alapvetően befolyásolja az adott vállalat hazai és nemzetközi versenyképességét, és ezáltal közvetve a magyar gazdaság teljesítőképességét.

Több szinten vizsgáltuk a problémát: az egyén, a vállalat és az ágazatok szintjén. A vizsgálatokhoz az Országos Munkaügyi Központ bértarifa-felvételeit (1986., 1989., 1992., 1993., 1994.); a Pénzügyminisztérium mérlegadatbázisait; illetve a KSH 1992-es bérköltségfelvételét használtuk. Ebből úgy tűnhet, hogy a kérdés vizsgálatához bőséges adatbázis áll rendelkezésre Magyarországon. Ez azonban csak a látszat: valójában a kutatók nehéz helyzetbe kerülnek, ha a kereseteket az elméletileg és gyakorlatilag is fontos egyéb változókkal együtt akarják vizsgálni.

Nincsen például olyan adatbázis, amelyben egyszerre lehetne nyomon követni a keresetek és a munkanélküliség problémáját. A két dolog között pedig nyilvánvalóan szoros összefüggés van, hiszen a munkanélküliség által jobban sújtott csoportok esetében a munkavállalók alkupozíciója lényegesen romlik (könnyen helyettesíthetők a munkanélküliek tömegéből), és így várhatóan alacsonyabb keresettel kell beérniük. Találkozhatunk egy másik torzítással is: a hátrányos helyzetű csoportok (alacsony iskolázottságúak, idősek, falusiak) képviselői közül csak azok maradtak a munkaerőpiacon, akik valamilyen nem mérhető szempont szerint felülmúlják társaikat. Azaz ezeknek a csoportoknak a helyzetét a valóságnál kedvezőbbnek tüntetjük fel, amikor csak a kereseti különbségeket vizsgáljuk, hiszen így csak azokat figyeljük meg közülük, akik dolgoznak, vagyis rendelkeznek keresettel. Ezt a jelenséget szokás a közgazdasági irodalomban szelekciós torzításnak nevezni.

A látszat néha csal

Elsőként nézzük a munkavállalói szinten feltárt főbb tendenciákat! A kereseti különbségek alakulását 1986-os, 1989-es, 1992-es, 1993-as és 1994-es bértarifa-felvételekből összeállított minta alapján vizsgáltuk. Az adatok igazolják azt a mindennapi tapasztalatot, hogy a keresetek szóródása nőtt, és a szóródás növekedéséért elsősorban a magasabb keresetek növekedése a felelős. Míg 1986-ban a keresetek szerinti felső huszadba kerüléshez az átlagot 75 százalékkal meghaladó kereset is elég volt, 1994-ben már csak az átlagnál majdnem 120 százalékkal nagyobb kereset esetén került valaki ebbe a csoportba. Ugyanígy elmondható az, hogy a legfelső és a legalsó decilis közötti különbség, amely 1986-ban az átlagkereset 130 százaléka volt, 1994-re elérte a 230 százalékot.

Látható tehát, hogy a vizsgált viszonylag rövid időszakban a keresetek szóródása szinte robbanásszerűen megnőtt. Ennek a növekedésnek az összetevőit kutatva minden évben a havi nettó keresetek logaritmusát próbáltuk magyarázni egy regressziós modellel, amelyben a nem, a kor, az iskolai végzettség, a beosztás, a lakóhely és a munkahely iparága szerepelt magyarázó változóként. A használt technika lehetővé tette a különböző magyarázó tényezők hatásának külön-külön történő mérését. (A továbbiakban az adott hatáson az ily módon megtisztított hatást értjük.)

Az eredmények értelmezésekor azonban a fent már említett szelekciós torzítást is figyelembe kellett venni. Azt is vizsgálni kellett, hogy ha például 1986-ról 1992-re az 50 és 60 év közötti korosztály relatív kereseti helyzete javult, annak nem feltétlenül az volt az oka, hogy az idősebb munkavállalók munkáját a piac magasabbra értékelte, hanem esetleg az, hogy a jelzett időszakban a munkapiac által nem favorizált idősek kiléptek a munkapiacról (korkedvezményes nyugdíj, leszázalékolás, feketegazdaság), mert számukra ez kifizetődőbbnek bizonyult, és így csak a magasabb keresetűek maradtak benn az adatbázisban. Azaz, ha csak a kereseteket vizsgáljuk, ennek a korosztálynak a helyzetét jobbnak tüntetjük fel a valóságosnál.

Nemek és igenek

Először érdemes a nemek közötti kereseti különbségeket szemügyre venni. A vizsgált időszakban a nemek közötti nyers kereseti különbségek igen nagymértékű szűkülését figyelhetjük meg (lásd 1. táblázat). A nők keresete 1986-ban átlagosan 35,2 százalékkal maradt el a férfiakétól; 1994-re ez a lemaradás már csak 20,1 százalék volt. Azonban a nők alacsonyabb keresetét alacsonyabb iskolai végzettségük, más iparági eloszlásuk is okozhatja. Ha ezektől a különbségektől eltekintünk, akkor a nemek közötti rés szűkülése már jóval mérsékeltebb: 27,9 százalékról 22,6 százalékra csökken. Fontos kérdés, hogy ezt mennyiben okozta a nőkkel szembeni diszkrimináció csökkenése, mennyiben a nők iskolázottságának és iparági eloszlásának változása, illetve a jellemzően női munkák iránti kereslet változása.

Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy mi okozta a nemek közötti különbségek szűkülését, akkor számos különböző tényezőt kell számba vennünk.

A legfontosabb talán az, hogy a vizsgált időszakban jelentősen felértékelődött a beosztott szellemi dolgozók munkája a fizikaikéhoz képest, és ebben a csoportban a nők köztudomásúlag felülreprezentáltak.

A másik fontos ok az, hogy bizonyos ágazatokon (mezőgazdaság, építőipar, kereskedelem, autóközlekedés, vasút, egészségügy) belül szűkültek a nemek közötti különbségek. Ezek az ágazatok két szempontból hasonlítanak egymásra: nagy az alacsony képzettségű munkaerő iránti keresletük, és a vizsgált időszakban romlott a bérpozíciójuk. Vagyis az történt, hogy a visszaeső ágazatokban az alacsony képzettségűek keresete kiegyenlítődött, azaz a férfiaké “lezárkózott” a nők keresetéhez.

További fontos tényezője a nők felzárkózásának a középkorú nők munkájának felértékelődése a férfiakéhoz képest. Ez szorosan összekapcsolható a szellemi munka felértékelődésével, hiszen a szellemi munka esetében nagy jelentősége van a tapasztalatnak, ami viszont jórészt az életkor függvénye.

Ha csak ez a három tényező lett volna jelen, akkor a megfigyelt 15 százalék helyett 20 százalékkal csökkent volna a nők kereseti lemaradása. Voltak azonban ellentétes hatások is. A férfiak előnye valamennyi magasabb iskolai végzettségi kategóriában és az ország fejlettebb részeiben (Budapest, illetve a nyugat-magyarországi városok) megnőtt. Ennek oka nagyrészt az lehet, hogy a magas iskolai végzettségűeken belül és a gazdasági fellendülés által érintett területeken is azok iránt a munkák iránt nőtt meg inkább a kereslet (közgazdászok, informatikusok a felsőfokú végzettségűek közül, érettségizett szakmunkások a fellendülő területeken), amelyeket inkább férfiak végeznek.

Ezek után nézzük meg, milyen hatása van az életkornak a keresetekre!

Az életkor hozadéka

Az emberi tőkével foglalkozó közgazdasági modellek azt jelzik előre, hogy egy egyén keresete életpályája során egészen a nyugdíj előtti utolsó évekig emelkedik, mert addig még újabb és újabb tudást, szakértelmet tud felhalmozni, illetve a vállalatnak is érdemes erőforrásokat fordítania arra, hogy szakértelmét növelje, mert ez még meg fog térülni számára. A nyugdíjazás előtt néhány évvel azonban ez a folyamat megáll, a munkavállaló tudása “amortizálódni” kezd, és már a vállalatnak sem áll érdekében ennek az idősebb munkavállalónak az “emberi tőkéjébe” fektetni – így aztán a nyugdíjazáshoz közel álló munkavállalónak a keresete is csökkenni fog.

Ezt az elméleti modellt egy az egyben alátámasztják az 1986-os eredmények: az életkor hozadéka ötvenéves korig folyamatosan nő, majd afölött csökkenésnek indul. Később azonban ez az összefüggés elvesztette érvényességét: az idősebb korosztályokhoz tartozók keresete nem esik vissza, hanem töretlenül nő akkor is, ha ezt minden más hatástól (nem, iskolai végzettség, beosztás, lakóhely, munkahely ágazata) megtisztítva vizsgáljuk. Ezt a némileg meglepő eredményt azonban valójában nem az idős munkavállalók iránti kereslet látványos növekedése okozza, hanem csupán a szelekciós torzítás.

Tudjuk azt, hogy a nyolcvanas évek második felétől kezdve a munkavállalóknak egyre inkább szembe kellett nézniük a veszéllyel: elveszítik az állásukat. A munkahely elvesztésének valószínűsége azonban természetesen összefügg az adott munkavállaló korával, méghozzá oly módon, hogy a fiatalok és az idősek esetében jóval magasabb az állás elvesztésének az esélye. Ez azonban azt jelenti, hogy a vizsgált időszakban az idősebbek közül fokozatosan “kiszelektálódnak” azok, akik iránt csekély a kereslet, mivel jók az alternatív lehetőségeik (korkedvezményes nyugdíj, leszázalékolás). Az 1989-től kezdődő időszakban tehát a kereseti adatok között már csak azoknak az idősebb munkavállalóknak az adatai maradnak, akiknek a legjobbak a lehetőségeik a munkapiacon, és ezért nem választanak más alternatívát.

Számításainkból úgy tűnik, hogy ez az átmenet egyenletesen folyt le, és azt mondhatjuk, hogy a rendszerváltás előtt már elkezdődött, s a rendszerváltás után a munkanélküliség felfutása csak újabb lökést adott ezeknek a folyamatoknak.

A tudás felértékelődése

A kereseti egyenlőtlenségeket legnagyobb mértékben nyilvánvalóan a tudásban, képzettségben lévő különbségek határozzák meg. A nyolcvanas-kilencvenes években a tudás világszerte felértékelődött. A közép- és felsőfokú végzettségűek kereseti előnye Magyarországon is növekedett az alacsonyabb iskolai végzettségűekkel szemben (lásd 2. táblázat). 1986 és 1992 között a felsőfokú végzettségűek átlagos kereseti előnye 34 százalékról 50 százalékra, az érettségizettek előnye pedig 12 százalékról 20 százalékra nőtt a nyolc általános iskolai végzettségűekkel szemben. Ezzel szemben a szakmunkásképzőt vagy szakiskolát végzettek előnye a teljes időszakban stabil 10 százalék volt. A még nyolc általánost sem végzettek esetében további átlagos 6-10 százalékos lemaradás figyelhető meg a nyolc általános iskolát végzettekhez képest.

A legfőbb tendencia tehát a magas képzettségűek helyzetének relatív javulása. A jelzett adatok azonban inkább csak alsó becslésnek tekinthetők, hiszen itt is jelentkezik a korábban tárgyalt szelekciós torzítás: a referenciakategória (a nyolc általános iskolai osztály legmagasabb iskolai végzettséggel rendelkezők) csoportját sokkal jobban érinti a munkanélküliség, s így közülük csak a magasabb keresetűek maradtak bent az adatbázisban. Itt már nem is puszta mérési problémával állunk szemben, hanem a munkaerő-kereslet szerkezeti eltolódásának hatását mérjük.

Ha megvizsgáljuk ezeknek a változásoknak a dinamikáját, azt tapasztalhatjuk, hogy a tudás felértékelődése már a rendszerváltás előtt megkezdődött, és 1986-1992 között folyamatosan emelkedett a felsőfokú végzettség értéke. A tudás felértékelődése tehát nem a rendszerváltásnak köszönhető; ez a folyamat már a nyolcvanas évek második felében elindult. Két fontos tényező magyarázhatja ezeket a tendenciákat. Az egyik az, hogy az előző rendszer béreket kordában tartó politikája ekkor már enyhülni kezdett. A másik: a gazdaságban már ekkor elindult egy olyan szerkezetváltás, amely a kvalifikált munkaerő iránti keresletet erősítette (például megjelentek a pénzügyi szolgáltatások). 1992 és 1994 között egyébként felerősödött a szelekciós torzítás, ami abban jelenik meg, hogy 1992 és 1994 között ezek a tendenciák egy árnyalattal megfordulnak, mivel a munkanélküliség az alacsonyabb iskolai végzettséggel rendelkező embereket érinti inkább.

A vezetők előnye

Ha a tudás felértékelődését korosztályok szerint vizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy a pályakezdő korosztályok esetében nőtt a legnagyobb mértékben a magasabb képzettség hozadéka. Ezt az okozhatja, hogy a fiatalabb generációk minőségileg más tudással rendelkeznek, mint az idősebbek. Ez a felsőfokú végzettségűek esetében kurrensebb szakmákat (közgazdász, számítástechnikai), a középfokú végzettségűek esetében piacképesebb ismereteket jelent (nyelvtudás, számítógépes ismeretek). A felsőfokú végzettség felértékelődése azt mutatja, hogy ma Magyarországon is jó befektetés diplomát szerezni, mivel az átlagos keresetekben mérve ez a befektetés várhatóan meg fog térülni (természetesen ez a megtérülés a különböző típusú diplomák megszerzése esetén nem egyforma).

Már korábban is említettük, hogy a vizsgált időszak talán legnagyobb nyertesei a szellemi állománycsoporthoz tartozók és ezen belül is leginkább a vezetők voltak. A közhiedelemmel ellentétben ez a folyamat sem a rendszerváltás után indult el, sőt a nagyobb változások már 1986 és 1989 között bekövetkeztek. A vezető szellemi foglalkozásúak átlagos kereseti előnye az ugyanolyan egyéb jellemzőkkel bíró munkavállalókkal szemben 1986 és 1989 között 48 százalékról 80 százalékra nőtt, 1989 és 1994 között ehhez már csak további mintegy 2 százalék adódott hozzá. A beosztott szellemiek esetében a folyamatok sokkal egyenletesebbek; átlagos nettó kereseti előnyük 1986 és 1994 között 9 százalékról 27 százalékra nőtt. Ez is arra utalhat, hogy a tervgazdasági rendszer utolsó éveiben lazult a bérszabályozás, és ezt természetesen legjobban a vállalati vezetők tudták kihasználni.

Lemaradó régiók

A vizsgált időszak talán legdrámaibb fejleménye a területi különbségek felerősödése. (Erről a kérdésről szólt a Műhely rovat írása a Figyelő 1996/30. számában.) Az 1986-ban kereseti hátrányban lévő régiók és települések (az ország északkeleti és keleti része, illetve a falvak általában) helyzete a vizsgált időszakban tovább romlott, míg azoké a régióké, amelyek előnyben voltak (Budapest, valamint a főváros környékén és az ország északnyugati részén lévő városok) tovább nőtt. Talán az eddigiek után nem meglepő, hogy a regionális különbségek növekedése is egyenletes volt 1986-tól egészen 1992-ig, tehát ezek a folyamatok már jóval a rendszerváltás előtt megkezdődtek. Mi állhat ennek a hátterében?

Tudjuk, hogy az alacsonyabb bérszínvonalú települések és régiók általában a gazdaságilag elmaradottabb területek, amelyeket a munkanélküliség is a legnagyobb mértékben érint. Itt meg kell jegyeznünk, hogy ugyan a munkanélküliség hivatalosan csak a kilencvenes évek elején jelent meg Magyarországon, a foglalkoztatás azonban már a nyolcvanas évek második felétől folyamatosan csökkent. A foglalkoztatási esélyek csökkenése az a hatás, amely az elmaradottabb területeken csökkenti a bérszínvonalat, hiszen itt a munkanélküliség nagy kockázata miatt a munkavállalók viszonylag alacsonyabb bérért is hajlandók dolgozni.

Ez a különbség 1994-re már drámai mértékűvé vált. Két, egymástól egyébként semmiben nem különböző ember keresete átlagosan 46 százalékkal tért el csupán azért, mert az egyik Budapesten él, a másik például Szabolcs megye valamelyik községében (vagy az ország más, munkanélküliség által sújtott elmaradott területén). Ez a lemaradás további lemaradást gerjeszt, hiszen az alacsony keresetek a vásárlóerőt is csökkentik, és ily módon tovább mélyítik az adott terület válságát.

A mamutok feltámadása

Nem szabad azonban megfeledkeznünk a bérkülönbségek kialakulásának másik oldaláról: a vállalatról sem. Itt nagyon érdekes összefüggéseket figyelhetünk meg.

A bérszabályozás idején a béralkuban természetesen a mamutvállalatok voltak a legelőnyösebb helyzetben, tehát itt voltak a keresetek a legmagasabbak, ha az egyéb változók hatásától eltekintünk. Ennek az előnynek jó részét a nagyvállalatok 1989-ig, a gazdasági visszaesés során elvesztették – 1993-ra azonban bérelőnyük még az 1986-ban megfigyeltnél is jóval magasabbra emelkedett (a 3000 főnél többet foglalkoztató vállalatok esetében 6,6 százalékról 14,5 százalékra az ágazati hatások kiszűrésével, illetve 3,4 százalékról 22,4 százalékra ezek kiszűrése nélkül).

Az 1986 és 1989 közötti időszak változásait könnyen magyarázhatjuk a béralku kereteinek leépülésével, azonban a kilencvenes évek elején látható folyamatok már nem értelmezhetőek ilyen egyszerűen. A legfontosabb ok valószínűleg az új típusú alkudozási keretek megjelenése (kamarák, ÉT, erősebb szakszervezetek), de ennek a jelenségnek a mélyebb, vállalaton belüli elemzése kellene ahhoz, hogy az okokat pontosabban fel tudjuk térképezni.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy a kilencvenes években jelentősen megnőtt a magántulajdon és ezen belül a külföldi tulajdon súlya Magyarországon. Ezeknek a hatásoknak a mérésére csak 1992-ben és 1993-ban nyílt mód. Az eredmények azt mutatják, hogy ha az egyéb változók hatásától eltekintünk, akkor a többségi magyar magántulajdonban lévő munkavállalók kereseti előnye 5-6 százalék, a vegyes vállalatoknál dolgozók előnye 12-14 százalék, a tisztán külföldi tulajdonban működő vállalatok alkalmazottainak előnye pedig 20-21 százalék az állami szektorhoz képest. A külföldi tulajdonosok elsősorban a szellemi dolgozókat fizetik meg jobban, mint a hazai tulajdonú vállalatok (a beosztott szellemieknél 25 százalék, a vezető szellemieknél pedig 44 százalék az előnyük, a fizikai dolgozóknál viszont “csak” 18 százalék). A magasabb fizetések oka a hazai viszonyok hiányos ismerete és az ebből fakadó kockázat csökkentése lehet, de fontos tényező az is, hogy ezek a vállalatok “lefölözik” a magyar munkaerőpiac felsőbb szegmenseit, mivel olyan követelményeket (nyelvtudás, számítógép ismerete, nyugati “viselkedéskultúra”) állítanak munkavállalóik elé, amelyeket csak a magyar munkavállalók kisebb része tud vállalni. Ezekért a jellemzőkért pedig többet is kell fizetni.

A munkaerő minősége

A vállalat jellemzőinek hatását a bérekre nemcsak az egyéni keresetek különbségein keresztül lehet vizsgálni, hanem a vállalati munkaerő-költség adatok elemzésével is. Ez a KSH 1992-es munkaerőköltség-felvétele segítségével történt meg. A munkaerőköltség az összes kifizetett kereseten felül az összes munkaerőhöz kapcsolható közvetlen kifizetést (keresetek, tb, költségtérítések, stb.) és a közvetett kifizetések egy részét (jóléti kiadások) is tartalmazza.

A vizsgálatokat a rendelkezésre álló adatok függvényében egy vállalati mintára és szakágazati szintre aggregált adatok segítségével is elvégeztük. Itt is regressziós technikával szűrtük ki a különböző tényezők hatását az egy főre jutó (fajlagos) munkaerőköltségre. A vállalatok, illetve szakágazatok közötti különbségek elsősorban a következő tényezőknek tudhatóak be:

Azt tapasztaltuk, hogy ugyan a fajlagos munkaerőköltség lényegesen nagyobb a mamutvállalatok körében (3000 főnél több alkalmazott), de ha kiszűrjük a munkaerő összetételének és a vállalat egyéb jellemzőinek hatását, ez a hatás eltűnik, azaz a vállalat méretének önmagában nincs jelentős hatása az egy főre jutó munkaerőköltségre. Meghatározó szerepe van viszont a munkaerő minőségi összetételének, azaz – az egyéni adatokkal összhangban – ott magasabb a fajlagos munkaerőköltség, ahol nagyobb a képzett munkaerő, a férfiak és a szellemi állománycsoport aránya.

A munkaerőköltséget a vállalatok regionális elhelyezkedése is erősen befolyásolja. A fajlagos munkaköltség Budapesten a legnagyobb (minden egyéb mérhető jelentős magyarázó változó hatását kiszűrve), viszonylag magasnak tekinthető még a Budapest környékén lévő megyékben (Pest, Komárom, Fejér), a legnagyobb a lemaradás Szabolcs, Szolnok, Nógrád és Bács megyékben.

Iparági különbségek

Függ a munkaerő költsége a vállalat termelékenységétől és állóeszköz-ellátottságától is. A magasabb termelékenységű vállalatok esetében a munkaerő-költség nyilvánvalóan magasabb, hiszen a nagyobb termelékenységet meg kell fizetni. Bonyolultabb az egy alkalmazottra jutó állóeszköz-állomány esete, mivel itt is azt tapasztaltuk, hogy a nagyobb állóeszköz-állomány magasabb munkaerő-költséggel jár. Ennek az a magyarázata, hogy a nagyobb értékű berendezések esetében nagy veszteség származhat abból, ha a nem megfelelő munkaerő nem kezeli elég gondossággal a berendezéseket, ezért érdemes a munkaerőt jobban megfizetni, és így elérni a munka optimális minőségét.

Fontos szerepe van a vállalatok iparági hovatartozásának is. A szignifikánsan magasabb munkaköltségű iparágakat két csoportba sorolhatjuk. Az egyikbe azok tartoznak (bányászat, vegyipar, vaskohászat, villamosenergiaipar), ahol a magasabb munkaerő-költséget a munkakörülmények, a munka veszélyessége okozhatja. Emellett tudjuk azt is, hogy ezek az ágazatok hagyományosan a legszervezettebbek közé tartoznak. A másik csoportba a biztosítás és a külkereskedelem tartozik, amelyek esetében a munkaerő minősége magyarázza a nagyobb munkaköltséget, illetve a külkereskedelem esetében ezenfelül a rengeteg költségtérítés jellegű javadalmazás is. A szignifikánsan alacsonyabb költségű iparágak közé elsősorban a leépülő és nagyrészt alacsony képzettségű munkaerőt foglalkoztató könnyűipar és a szintén rosszabb minőségű munkaerőt foglalkozató kereskedelem került.

Néhány iparág esetében meglepő módon nem találtunk szignifikáns pozitív paramétert. Ilyenek a pénzügyi szolgáltatások, a számítástechnikai szolgáltatások és a nyomdai és kiadói tevékenység. Ha a nyers különbségeket nézzük, akkor pedig itt nyilvánvalóan magasabb a munkaerőköltség. Azonban ezeket a magasabb értékeket teljes egészében magyarázzák a munkaerő összetételében és a vállalatok regionális elhelyezkedésében megfigyelhető előnyök ezekben az ágazatokban.

(A szerző az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének munkatársa)

1. táblázat:

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.