Gazdaság

TÁRSASÁGIMÉRLEG-VIZSGÁLATOK – Kapitalizmus alvállalkozásban

admin
admin

1996. 03. 20. 00:00

Két év alatt közel háromszorosára emelkedett az alvállalkozói teljesítések mértéke a Magyarországon működő gazdasági társaságoknál. Az új számviteli törvény hatálybalépését követő három esztendő mérlegeinek elemzése a gazdálkodás néhány torzulására vet fényt, egyszersmind azt is kijelöli, hogy a társasági adót mely pontokon lenne indokolt módosítani.

A pénzügyi tervezés műhelyeiben már készülődnek a társasági adótörvény és a hozzá kapcsolódó eljárási szabályok módosítására. Éppen azért, hogy ezúttal a lehetőségekhez képest a tényekre és a mikroszféra valós folyamataira alapozott jogszabályok szülessenek, a Pénzügyminisztérium és az adóhivatal átfogó felmérésben elemzik: miről árulkodnak a gazdasági szereplők tevékenységéről viszonylag pontos képet nyújtó éves mérlegek.

A számviteli törvény hatálybalépését követő – immár teljes mértékben összehasonlítható – 1992-es, 1993-as és 1994-es esztendőt vették nagyító alá a pénzügyi szakemberek. (Az 1995-ös mérlegek elemzése júniusra – tehát a változtatási javaslatok kidolgozásának határidejére – aligha történhetett volna meg, hiszen azok beérkezési határideje május vége.)

A bevallási dokumentumokon alapuló adatokból több halmazt képeztek. Külön csokorba gyűjtötték az egyszeres könyvvitelt vezető társaságok, illetve a gazdálkodási tevékenységről árnyaltabb képet nyújtó kettős könnyvitelt vezető vállalkozások adatait. E két nagy halmazon belül azután kigyűjtötték a mindhárom éven át nyereséges, illetve a mindhárom éven át veszteséges társaságok mérlegadatait, továbbá azokét a társaságokét, amelyek veszteségesből váltak nyereségessé, avagy éppen fordítva.

Az összesített mérlegadatok és a belőlük képzett indexek szövevényéből Pitti Zoltán, az APEH elnöke elsősorban azt olvasta ki, hogy a magyar vállalatok zöme nem a nyereség kimutatásában, hanem a költségek elszámolásában érdekelt. Érdemi következtetésekre azonban az egyes költségelemek elemzéséből jutott, különösen akkor, amikor a mindhárom évben nyereséget, illetve az ugyanezen időszak alatt csakis veszteséget produkáló cégek költségszerkezetét vetette össze.

A mindhárom évben nyereséges, kettős könyvvitelt vezető cégek halmazába 11 500 vállalkozás tartozik. Ezeknél az értékesítés árbevétele több mint kétszeresére nőtt, azaz mindhárom évben jóval meghaladta az infláció mértékét. A költségelemek között az anyagköltségek növekedése mérsékelt, ezzel szemben majdnem négyszeres az alvállalkozói teljesítmények növekedése.

Pitti Zoltán szerint az alvállalkozói teljesítmények ilyen kiugróan magas növekedése mögött két ok húzódik meg. Egyrészt a korábban egy szervezeti egységben zajló technológiai folyamatok mára több szervezeti egységre osztódtak. – Tartok azonban attól – fogalmazza meg az APEH elnöke a lehetséges másik magyarázatot -, hogy a “körmagyar”, azaz a körbeszámlázási módszer a nyereség eltüntetésének bevett gyakorlata. Ez az áfa és a társasági adó szempontjából sem közömbös, de még fontosabb olyan adónemeknél – lásd az iparűzési adót -, ahol az alvállalkozási teljesítmények korrekciós tényezőt jelentenek, azaz mérséklik az adóalapot.

Hasonló okokat lehet felfedezni az árubeszerzések háromszoros növekedése mögött is, amely szintén messze meghaladja az inflációs indexet – azaz e költségelem nem az áremelkedés miatt ugrott meg.

Pitti Zoltán kifejezetten mellbevágónak tekinti, hogy a nyereséges vállalkozásoknál a bérköltség mindössze 70 százalékkal nőtt. Ő ebből arra következtet, hogy a béreket nem emelték olyan mértékben, ahogy a cégek eredménye arra lehetőséget adott volna, s ami esetleg jobban fokozta volna az alkalmazottak érdekeltségét. A bérköltségeknél gyorsabban nőtt a tb- és egyéb járulékok volumene, mivel a munkáltatói járulék mértéke emelkedett. Összességében azonban az élőmunka költségeinek növekedése elmaradt az anyagi és szolgáltatás jellegű költségekétől.

Mindennél többet mond az értékcsökkenési leírás alakulása. Ez ugyanis három év alatt két és félszeresére nőtt – ami Pitti Zoltán szerint élő cáfolata annak a vádnak, hogy az amortizációs szabályok nem elég rugalmasak. Éppen ellenkezőleg: az amortizáció adta teljes lehetőséget a vállalatok évről évre kihasználták, miközben a vagyon elhasználódását visszapótló beruházások e három év során látványosan elmaradtak. A visszapótlási értéknövekedés 1994-ben folyó áron az 1992-esnek mindössze 120 százalékát érte el – ez reáltértéken számítva egyértelműen vagyonvesztést jelent. Igaz azonban – veti közbe Pitti Zoltán -, hogy az időközben történt vállalati átalakulások következtében szinte valamennyi átalakult vállalatnál megtörtént a vagyon átértékelése; ez általában felértékelést jelentett, és így a magasabb érték lett az értékcsökkenés kiindulópontja. A vagyonvisszapótlás vagy beruházási célú ráfordítás a hároméves időszak egésze alatt rendkívül alacsony, ennek is az elsöprő többsége – kétharmada – az 1994-es esztendőre esik. Az árbevétel és a költségek dinamikus növekedése mellett az adózás előtti eredmény a mindhárom évben nyereséges vállalkozásoknál 1992-ről 1994-re mindössze 19,6 százalékkal nőtt.

15 976 azoknak a kettős könyvvitelt vezető vállalatoknak a száma, amelyek mindhárom évben veszteséget mutattak ki. Értékesítési árbevételük növekedése messze elmarad a nyereségesekétől, mindössze 69 százalékos. Közös jellemző viszont, hogy a költségelemek között az alvállalkozói teljesítmények itt is megháromszorozódtak. A bérköltségek az 1992-es másfélszeresére nőttek – helyenként meghaladva a nyereséges vállalalkozások bérnövekményét. – Nem teljesen világos – jegyzi meg Pitti Zoltán -, hogy e cégek azért veszteségesek, mert bérköltségük túlságosan gyorsan növekszik, avagy éppenséggel azért növekszik a bérköltségük, mert a már amúgy is halmozódó veszteség szempontjából ez teljesen közömbös. Ebből még jobban látható, hogy a bér és a vállalati teljesítmény növekedése között nincs közvetlen kapcsolat.

Az anyagköltség, illetve a szolgáltatások igénybevétele a veszteséges cégeknél nagyon visszaesett, ezzel szemben az értékcsökkenési leírás értéke megkétszereződött. – Megkockáztatom – mondja Pitti Zoltán -, a lehetőségeken felüli túlzott értékcsökkenés is közrejátszik abban, hogy ezek a vállalatok veszteségessé válnak. Az amortizáció tehát olyan tartalék a vállalkozói döntésekhez, amelyeket minden korlát nélkül tudnak érvényesíteni – vonja le a következtetést, hozzátéve, hogy ez ismét csak ellentmond annak az állítólagos sérelemnek, amely szerint az értékcsökkentés normái szigorú korlátok közé szorítják a gazdálkodókat. Természetesen a veszteséges vállalatoknál lényegében semminemű vagyonvisszapótlásról nem lehet beszélni.

A vizsgált három év során összességében mintegy 500 milliárd forintnyi veszteség halmozódott fel a társaságoknál – ez a GDP 7-8 százalékának felel meg, tehát már nemzetgazdasági szinten is számottevő. Makrogazdasági szempontból kifejezett szerencse, hogy az elhatárolt veszteségek döntő többsége nem számolható el a következő évek eredménye terhére, hiszen időközben a jogutódlás nélküli cégmegszűnések miatt jelentős részük egész egyszerűen eltűnik. A megmaradó összeg is előrevetíti azonban, hogy amikor a veszteséges cégek majd nyereségessé válnak, várhatóan – legalábbis részben – leírják majd veszteségeiket, s ez negatív hatást gyakorol majd a társasági adóbevételekre.

Az egyszeres könyvvitelt vezető társaságok esetében mindössze annyi az éltérés, hogy a nyereséget kimutató cégek száma meghaladja a veszteségesekét. A változások indexei is markánsabb különbségeket mutatnak, ám a trendek minden esetben egybeesnek a kettős könyvvitelt vezetőknél tapasztaltakkal.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.