Chrstmas gift is late this year
Élet-Stílus

Karafiáth: kész a karácsonyi lidércnyomás koktél

Karafiáth Orsolya
Karafiáth Orsolya

író, költő, publicista. 2015. 12. 24. 17:58

Korábban a témában:

Nem is olyan régóta a szakemberek is hangoztatják, hogy a karácsonyi depresszió a kultúránk ajándéka, és gyakorlatilag tényként kijelenthetjük, hogy mi magunk alakítottuk, hogy így legyen. (És most nem a szezonális hangulatzavarról beszélek, hanem csak és kizárólag az ünnepek közeledtével előtörő levertségről.) Ugye, mindenkinek ismerősek az ilyen gondolatok: Elég jó ajándékot vettem? Mit vegyek fel a puccos nagynénémékhez, hogy ne égjek be teljesen? Vajon mindent sikerült idejében megvennem? Kinek felejtettem el üdvözletet írni?

Amúgy meg tényleg borzasztóan lehangoló az is, hogy október közepétől kezdve elöntenek mindent a karácsony nyálas kellékei: szemünk előtt a csicsás dekorációk, mindenhonnan a vásárlásra buzdító reklámok, az éterből az évről évre ugyanolyan slágerkoktélok. Az üzletekben tülekedés, a pénztárcák meg ugye egyre üresebbek.

A legkisebb gyerekek minimum hiperszuper tabletre, okostelefonra vágynak – a szülőknek sokkal bénább van, meg sem engedhetnék maguknak, na, majd hitelre! Boldog nagy családok idült képei ömlenek ránk – de magunk körül mit látunk?

Egyre több magányos embert, sok-sok öreget, akiknek nemhogy egy ünnep, még a hétköznapok is igazi megterhelést jelentenek. Összeroppanó dolgozókat, akik most éppen igyekeznek a kieső másfél hét munkáját is bezsúfolni az amúgy is leterhelt hétköznapokba. És kötelező fogyasztani, kötelező vásárolni, kötelező azokat is meglátogatni, akiket a hátunk közepére kívánunk. Végigfeszengtük a munkahelyi „bulikat”, szigorúan ledolgozva a kiesett időt, kínosan mosolyogtunk, mikor kibontottuk a sokadik ugyanolyan ajándékot, mert minket megint a holt unalmas Terike húzott, akivel amúgy év közben egy vak hangot nem váltottunk.

Egy orosz barátnőnket megkérdeztem, mit a legnehezebb megszoknia itt nálunk. Azt mondta, két dolgot. Az egyik, hogy nálunk társaságban mindenki bejelenti, ha épp kimegy pisilni, a másik meg a karácsonyi téboly. Igaza van: mindkettő utálatos dolog.  

Adott tehát minden, hogy épp az ünnepinek, gyönyörűnek szánt pillanatokat ne tudjuk élvezni, hogy teli legyünk frusztrációval és szorongással. A depresszió amúgy is ciklikus, sőt, azoknak, akik nem hajlamosak rá, szintén lehetnek ugyanakkor vissza-visszatérő nyomott, levert időszakai. Gondoljunk csak arra, hogy sokaknál például augusztus végén jön egy roham. A szakértők szerint ez főleg azoknál van, akiknél gyerekkorban szorongással járt az iskolakezdés – és érdekes módon ennek a hatása élethosszig kitarthat. (De szegény hétfői napot is sokan rühellik, és már vasárnap azon borongnak, milyen szar lesz másnap – elveszítve ezzel egy lehetséges jó fél napot is.) Mindez hatványozottan igaz lehet a karácsonyi periódusra. Nehéz gyerekkor, ideges, túlhajszolt ünnepek részeg rokonokkal és idegbajos anyukával: kész a karácsonyi lidércnyomás koktél. A régi emlékképek visszanyomulnak a tudatalattiból, és hopp, csomagolhatjuk is ki a bennünk mélyen elrejtett, ám most előkerült kéretlen ajándékokat.

Ilyentájt törhet ránk a „már megint” lehangoló érzése is. Hogy ebben az évben sem sikerültek az előző újévi fogadalmaink, nem lett darázsderekunk, nem iratkoztunk be énektanárhoz, hogy jól felkészülhessünk az Elvis-műsorunkra, nem sikerült letenni a cigarettát – csak hogy párat az enyémekből idecitáljak. Nem kerestünk többet, sőt, és nem műttettük le a hátunkon az anyajegyet, nem váltottunk munkahelyet, és nem, és nem, és nem – túl sok a kudarcból. És hajlamosak vagyunk azt is fiaskónak látni, ami voltaképp nem az, vagy nem rajtunk (az erőnkön, kitartásunkon) múlt, vagy amit amúgy is képtelenség lett volna egy év alatt helyretenni. Amúgy ez utóbbi a legrohadtabb érzés, mert ilyenkor aztán az egész rohadt élet kudarcosnak tűnik, erősödik a nyomás, és jön a fekete nyomás, hogy hiába minden. És sajnos sokszor nincs, ami levenné a szemellenzőnket, főképp ha azok, akikkel megosztanánk a paráinkat, épp hasonlóképp szenvednek. Bár az már jó, ha van, kivel megosztani, a fél depresszió mehet is a kukába. Nem így a magányosoknál. Őket könnyebben lehúzza az örvény.

Closeup on phone and stressed woman in background
Fotó: Thinkstock

A témában persze van több jó hír is. A kutatások szerint ugyanis csak legenda a karácsonyi öngyilkosságok meredek száma. Sőt: a tettet leginkább a nyári időszakban követik el, és olyan szakértő is akad, aki egyenesen odáig megy, hogy ennek a téveszmének a sulykolása csak terelés: elvonja a figyelmet arról, hogy az öngyilkosság valódi probléma, de egész évben, és hogy folyamatosan figyelnünk kellene egymásra, nem csupán egy-egy kitüntetett alkalom kapcsán. (És hogy csak azért szajkózzák ezt hangosan minden Karácsonykor, hogy akkor is működjön a pszichorovat.)

A szakértők persze a társas kapcsolatok erősítését, a nagy családi, baráti összejövetelek szervezését javasolják – de ugye hát éppen ez nem adatik meg sok magányos, szorongó, szétesett és kétségbeesett embernek. Nekik mi marad? Nos, például a sport. Hiszen nem csak gyógyszerekkel, hanem testmozgással is kezelhető a levertség. Legjobb persze a szabadban, bár mondd egy mély depresszióban lévő embernek, hogy „vár a természet”. Kiröhögni nem fog, ahhoz túl mélyen van, de mindenestre befordul a fal felé, és még jobban magába. A mozgást így inkább csak megelőzésként javasolnám, és tudom, miről beszélek. Nekem is szakember javasolta, hogy próbáljam ki a rendszeres (napi minimum húsz perces) mozgást, és valóban, csodát tett. Én azért szedek még gyógyszereket is, de mióta rutinná vált a negyven perces (mert nekem ennyi idő vált be) sport, ezerszer jobban érzem magam, és a hangulatingadozásaimat is könnyebben tudom kezelni. Belátható, hogy ezekben a munkanélküli napokban még idő is van a sportra. És ha az ember csoportosan végezhetőbe vág bele, talán a magánya is feloldódhat!

Sőt, messzebb megyek. Magányosoknak szép megoldás lehet, ha direkt és kimondottan meditálással, deklaráltan elvonulással, befelé fordulással töltik az időt. Hiszek a meditációban, az elemelkedésben, sokakat hozott már fel igen mélyről is. Ha egyedül maradtunk, próbáljuk nézni ennek a pozitív oldalát is, és merüljünk el magunkban.  Én amúgy hosszú évek óta – mivel tudom, hogy nagy hajlamom van a depresszióra – minden év végén elutazom, és bizony, a barátainkkal megbeszéltünk, hogy nincs ajándékozás. Szép esték vannak, együtt, feszengés nélkül, remek hangulatban. Persze kisgyerekekkel más lenne a helyzet, de talán át kellene gondolni, miképp neveljük őket, és megtanítani őket arra, hogy a szeretet ünnepe nem az ajándékdömpingről szól.

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.