Lovász Lászlóné, Marika 85 éves. Egész életében Zuglóban élt, és hat évvel ezelőttig szentül hitte, hogy míg él, zuglói is marad. Aztán mégis máshogy lett. Az energikus, idős asszony, közel a nyolcvanhoz úgy döntött, hátrahagyja megszokott otthonát, hogy aztán életét az egyik budapesti, bentlakásos idősotthonban folytassa. Mindezt ráadásul egyik napról a másikra. Mikor arról kérdezem, mégis miért döntött így, gondolkodás nélkül rávágja:
Egymillió magányos idős
Marika azt mondja, miután egyetlen gyermeke „elhagyta”, nem volt többé maradása otthon. Mivel sosem volt nagy híve a szomszédolásnak, se a pletykálkodásnak, hirtelen a négy fal közé szorult. Egy idő után pedig, egyszerűen nem bírta tovább.
És nem ő az egyetlen. Sőt! Ha alaposabban szemügyre vesszük az idősek helyzetére vonatkozó friss statisztikákat, azt láthatjuk, hogy a kizárólag 65 év felettiekből álló háztartások száma évről-évre riasztóan nő. Egy 2013-as felmérés szerint Magyarországon már az egymilliót is meghaladta, az egymillióból 150 ezerben ráadásul 80 évnél is idősebbek élnek egymagukban.
Ha azt vesszük, ezen nincs mit csodálkozni. Egyrészt, mert bizonyos országokban siralmasan kevés gyermek születik, másrészt, mert ezzel párhuzamosan, folyamatosan nő a várható élettartam. A 2012 után született gyerekeknél már 75 év, ami bő hét évvel több, mint 15 évvel ezelőtt volt. Az 1950-es számokhoz képest pedig már 14-gyel.
Hála a modern orvostudománynak, világszerte növekszik a századik életévüket betöltött, vagy annál idősebb személyek száma is. Míg néhány évtizede alig-alig voltak olyanok, akik centenáriumot ünnepelhettek, ma már – csak Magyarországon – ezernél is többen vannak.
„Ide-oda pakolt, felesleges csomag”
Van azonban egy dolog, amiben mi, magyarok európai viszonylatban igencsak rosszul állunk, és ez az egészségesen várható élettartam. Vagyis az az idő, amit 65 év felett még egészségesen tölthetünk. Erre is vannak friss statisztikai adatok, melyek azt mutatják, a magyar időseknek csupán 30-40 százaléka számíthat korlátozásmentes, és csak 22-30 százalék tartós, vagy krónikus betegségtől mentes évekre.
Ezek a számok, és a korábban már felsorolt tényezők együttesen azt jelentik, hogy a társadalmunkban évről-évre egyre többen lesznek az idősek, akik koruk előrehaladtával, egyre nagyobb valószínűséggel szorulnak majd valamilyen formában gondozásra.
Jó hír, hogy a felmérések szerint a családon belüli segítő kapcsolatok működnek. Vagyis, ha egy idős szülőnek, dédszülőnek segítségre, vagy ápolásra van szüksége, a családtagok aktivizálják magukat, és az esetek egy jelentős részében magukhoz is veszik az ápolásra szoruló hozzátartozót.
Az úgynevezett “szendvicsgeneráció” tagjai, akik idősödő szüleik és saját gyermekeik között szakadnak szét, gyakran csak nehezen – vagy egyáltalán nem – tudják megoldani az állandó felügyeletet. Nem kérnek szabadságot, mert féltik a munkahelyüket. Nincs pénz egy állandó ápolóra. Így aztán a családtagok jobb híján, egymásnak adogatják az idős hozzátartozót.
A bentlakásos otthon a gyakorlatban majdnem mindig a legvégső megoldás, arra az esetre, ha a hozzátartozó egészségügyi állapota már annyira leromlott, hogy állandó orvosi felügyeletet igényel.
“Nincs gondom semmire, mintha csak szállodában lennék”
Ezt pedig már ismét Marika mondja, arról a bentlakásos intézményről, aminek immár hatodik éve állandó lakója. Azt mondja, egy percig se volt benne rossz érzés, mikor beköltözött és hátrahagyta régi életét. Sőt! Alig várta, hogy végre az otthon lakója lehessen. Lelkendezve mesél a foglalkozásokról, amiken időről-időre aktívan részt vesz, a teadélutánokról, a nagy sétákról. “Olyan ez, mint egy hosszú nyaralás, aminek sosincs vége” – mondja, majd büszkén hozzáteszi, nem is olyan rég még a lakók érdekképviseleti szervezetébe is beválasztották.
“Hiába, mindennél jobban szeretek másoknak segíteni. Sokszor meg is kapom, hogy anno pályát tévesztettem” – viccelődik, majd elárulja, tanácsaival elsősorban az újonnan érkezettek beilleszkedését igyekszik megkönnyíteni. Merthogy Marika nénivel ellentétben nem mindenki jön önszántából. Vagy épp örömmel. “Vannak, akik büntetésnek érzik, hogy ide kerülnek. Úgy érzik, feleslegesek, hogy a családjuk lemondott róluk, és nekikeserednek. Valakinek lelket kell önteni beléjük és elhitetni velük, hogy
nem minden változás rossz.”
– cáfol rá a széleskörben elterjedt tévhitre az Olajág Otthonok főigazgatója, dr. Szirmai Viktor, majd hozzáteszi, az elmúlt években küldetésükké vált, hogy le is számoljanak vele. “Ma már szerencsére sokkal jobb az intézmények megítélése, mint 10-15 éve volt. Persze, még így is előfordul, hogy egy-egy leendő lakó, főleg érzelmi okokból, nehezebben hoz meg egy ilyen döntést” – tudjuk meg.
“Ha valaki egészségügyi ok miatt kerül be, nehezebben fogadja a változást. Épp ezért a beilleszkedést az első időszakban mentálhigiénés szakemberek segítik: ápolók, pszichológusok és – ha szükséges – pszichiáterek is foglalkoznak a lakóval.” A sikeres beilleszkedés után pedig jöhetnek a sikertörténetek. Merthogy – mint megtudjuk – egy otthonban ezekből sincs hiány. Az például szinte mindennapos, hogy egy lakó, aki kezdetben inkább befelé fordult, végül megtalálja a helyét és kivirul.
“De volt már példa arra is, hogy a rehabilitáció után egy lakónk egészsége annyira feljavult, hogy haza is költözhetett.”
Marika néni viszont, ha küldenék, se menne. Azt mondja, mintha kicserélték volna: tele van energiával és mindig van valami elfoglaltsága és sosem magányos. Intézi az érdekképviselet ügyeit, minden nap tornázik és ha ahhoz van kedve, visszavonul és verseket olvas a szobája csendjében. Egyetlen dolog maradt a régi: “nem szomszédoltam Zuglóban, nem szomszédolok itt sem. Egy-két kedves szót persze mindig, mindenkivel váltok, de az órákig tartó traccsparti, na, az nem az én műfajom” – mondja búcsúzóul.
