A pesti belvárosi galériás garzon első pillantásra elárulja, hogy lakója, Csonka Gábor, becenevén, Vándorboy nem egy otthonülő típus. Szőnyegből annyi van, hogy csak egymásra csúsztatva férnek el a szobában. A fal teli afrikai fafaragványokkal, a polc útikönyvekkel, a szekrény teteje pedig hátizsákokkal, hálózsákokkal. Ezek alap-, ám fogyóeszközök, így az első utak emlékei már nincsenek a halomban. Van azonban egyéb kincs, amivel büszkélkedhet tulajdonosa:
„Ez egy nemezelt zsák, belső zsebbel. Elképesztő nagy munka egy ilyet megcsinálni. Óvom is, csak dísznek tartom. Van viszont sok más profi táskám és hálózsákból is olyan, ami akár -27 fokig is jó, meg van vékonyabb is. Sátram is van,, de csak ritkán vittem magammal. A legfontosabb kellékem ez a nyakbavaló, amiben a póló alá rejthetem a papírjaimat és a pénzem.”
Azt mondja, egy stopposnak a lehető legkisebb csomaggal kell útra kelnie, mert ha sokat kell gyalogolni vagy épp hegyet mászni, akkor minden gramm számít. Van 3 dolog, ami nélkül soha nem indul el:
„Füldugó jól jöhet, ha a buszon sír egy csecsemő vagy csak simán üvölt a zene, ahogy például Ázsiában. Kiskanállal nemcsak joghurtot, de akár levest, rizst is lehet enni. És a szúnyogháló is elengedhetetlen, mindenféle rovar ellen. Sokszor aludtam a természetben, olyankor nagyon hasznos egy felállítható háló.”
A 43 éves férfi gyerekkorában is sokat jött-ment külkeres édesanyjával. Akkor még a piros útlevéllel inkább a szomszéd országokat látogatták, aztán 88-ban eljutottak Japánba is. Gábor első önálló, kis költségvetésű útja 1989-ben Görögországba vezetett. Egy barátjával stoppoltak végig egy hónapot. Nagyon megtetszett neki a mozgalmas, meglepetésekkel teli, olykor akár keserves szabadság. Két év múlva öt haverjával Kínát utazta be 200 dollárból. Aztán pár hónapos külföldi munkákkal újabb forrást teremtett, hogy a világ más pontjain is körülnézzen. Útközben sokat önkénteskedett is. Csak a kontinensek között repült, egyébként stoppolt és a helyi tömegközlekedést használta.
Kis pénz, nagy bátorság
Tavaly Dél-Afrikából stoppolt fel Csádig és Nigériáig, a hírhedt terrorszervezet, Boko Haram által sújtott területek közvetlen közelében. A határokon gyalog ment át. Kongóból 3 napig gyalogolt a dzsungelen keresztül, majmok, erdei elefántok között, hogy Gabonba érjen.
Tíz év alatt 140 országban járt – ahogy ő mondja – szegény vándorként. Azt hirdeti, tévhit, hogy utazni csak sok pénzből lehet. Sőt! Az igazi élményekhez épp az kell, hogy az ember lemondjon minden luxusról, kilépjen a komfortzónájából. Ehhez a mindent elengedéshez pedig bátorság kell:
„Nagy bölcsek tanítása, hogy oszd szét mindened, vagy hagyj hátra mindent, és kezdd el a valós életed! Egy hátizsákos utazó gyakran nem tudja, hol alszik másnap, ám ettől az „ürestől” telítődik. Egy mondás szerint annál gyávább az ember, minél kevesebb ágyban szenderül el.”
Gábor szerint az utazó sok mindentől, sok mindenkitől függ, és ez alázatra, türelemre tanít. Kellemetlenségből jut bőven a vándoroknak:
„Gyalogolni 60 km-t hegyen-völgyön, hatezer méter magasra mászni, úszni 5km-t, vagy a dühöngő tengerben egy keveset. Nemaludni napokat, zötykölődni 10-20 órákat kicsi helyre zsúfolva. Mind, mind határátlépés. A sajátunké. Néha iszonyú hideg van, máskor elviselhetetlen forróság, bűz, vagy idegesítő zaj, keményen izzadsz és nem mosakodhatsz, fáradt vagy és nem pihenhetsz. Ráadásul a stoppost sokfelé hajléktalanként kezelik. Európában megesik, hogy rád ordítanak, leköpnek, szemetet dobnak feléd. De ez nem engem minősít, hanem őket.”
Rossz élmények között említi, hogy Nigériában hétszer vitték be a kapitányságra nyolc nap alatt, hogy bizonyítsa, ő csak egy vándor, nem kém. Egyszer megpróbálták elrabolni is őt Nicaraguában, de amikor rájöttek, nincs semmije, elengedték. Zambiában ellopták minden cuccát, közte az 1000 dollárját is, amiből a következő 5 hónapot húzhatta volna ki. Panamában is kezdhetett mindent a nulláról, amikor tévedésből elvitték a csomagját. Egy sikertelen rablási kísérlet különösen beégett az emlékezetébe a közöny miatt:
„Dél-Afrikában megtámadtak ketten fényes nappal az utcán. Próbálták elvenni az értékeimet, de elkezdtem ütni, rúgni, ami annyira meglepte őket, hogy földre tudtam őket küldeni, de hiába kértem a közelben lévő hat embertől, hogy segítsenek a rendőrségre vinni a rablókat, senki nem tett semmit. Így kénytelen voltam elfutni, mielőtt, magukhoz tértek volna a támadóim.”
Dél-Afrikában ráadásul stoppolni is szinte képtelenség volt szerinte, mint ahogy Kolumbiában és Brazíliában is hosszú órákat kellett várnia, hogy felvegyék. Ez volt a legszomorúbb számára.
„Addig érdemes élni a Földön, amíg lehet stoppolni. Ha ez az együttérzés, segítőkészség, nyitottság kihal az emberekből, akkor nincs tovább értelme a létezésünknek. Amikor egy autós nem vesz fel, akkor az előítélet, a félelem erősebb, és egy olyan társadalomnak nincs jövője, ahol ez dominál.”
Pozitív sztoriban is bővelkedett ez a 10 év és olyan helyeken találkozott a legtöbb kedvességgel, ahonnan hozzánk csak rossz hírek jönnek. Omanban és Szaúd-Arábiában például szinte soha nem kellett fizetnie az ebédért, mindig meghívták, Iránban pedig egy rendőr segítette biztonságos alvóhelyet találni egy parkban. Gábor szerint a legvendégszeretőbb népek Törökország és India között vannak, de Szomáliában és Szudánban is meglepően kedvesek az emberek.
Lassan múló függősség
Felejthetetlen kapcsolatokról is hosszasan mesél. Volt egy férfi, aki még a 90-es években vitte őt Londonba, éjszakára is vendégül látta, és azóta minden karácsonykor küld képeslapot, többször találkoztak is Angliában és Budapesten.
„Etiópiában egy észt fickóval öt napig utazgattunk. Ő félt, mi meg – az akkori barátnőmmel – hárítgattuk a kolduló gyerekeket és segítettük a tájékozódásban. Mindenki jól járt.”
Blogjában így ír az átélt csodákról:
„Maradandó élmény látni krokodilt felugrani előttem, elefánttal szembetalálni magam egy szűk ösvényen, aludni szúnyogok százaival, lepihenni hangyák közelében, az előttem kitörő vulkán mellett érezni a lét semmisségét, egy földrengés közben pedig a földanya erejét. Melegség önti el szívemet és könny a szememet, mikor a faluszéli házból kijön a szegény néni, hogy adjon a terméséből. Vagy szállást kapni az erdélyi hegyi pásztortól, aki másnap reggel a szemközti hegyről hatalmas kürtjén játszik a vendégnek. Ezek az élmények pénzben nem kifejezhetők, turistaként nem megvásárolhatók.”
A bő 10 év alatt haza csak 1-2 évente járt, a családok, barátok látogatásán kívül leginkább fogorvoshoz. Egyéb, komoly egészségügyi problémái nem voltak, de a szegényes táplálkozás a fogait megviselte.
Az utazásról nem könnyű leszokni, nem is megy egyik napról a másikra. Gábor sem látja még a végét. Egyelőre nem tipikus turistautakat szervez, ezzel némileg kevesebbet van úton és nem annyira nomád körülmények között, mint eddig.
„Úgy lettem vándor alig harmincévesen, hogy azt mondtam, még negyvenvalahány évesen is lehet családom, egzisztenciám, karrierem, viszont egészségem, lelkesedésem, kíváncsiságom, nyitottságom inkább csak fiatalon. Addig utazom, amíg ezek kitartanak és vannak felemelő történések. A `van meg jó ember a világon’ érzés visz engem előre.”
Nézze meg, milyen helyeken járt Vándorboy! Íme, a válogatás videofelvételeiből:
