Érezte mostanában szarul magát? Nem a konstans és elvárt, a már-már oraveczi kedélyállapot pillanatnyi megbicsaklására gondolok, mikor negyed tizedmásodpercre nem volt minden tökéletesen harmonikus és az életünk fénylő egén szikrázó napsütést beárnyékolta egy kósza kis bárányfelhő, hanem amikor napokig, akár hetekig levertnek, kedvetlennek, örömtelennek érezte magát.
És kinek merte elmondani? Gondoltam, hogy senkinek.
Én voltam mostanában szarul. Nemcsak levertnek, kedvetlennek és örömtelennek éreztem magam, de erőtlennek, fásultnak és szomorúnak is.
Ami kissé megijesztett, az volt, hogy elhatalmasodott rajtam egyfajta bénultság, egy dermedt állapot. Úgy éreztem, nem tudok ellene tenni semmit, vagyis nem tudom „összeszedni magam”. Amikor megpróbáltam, egy másik mumus nézett velem farkasszemet, az a – valójában alaptalan – gondolat, hogy ez mindig így marad, sosem lesz jobb. A kilátástalanságnál is sokkal jobban megijesztett az, ha elkezdtem beszélni minderről, akkor sokszor az volt a válasz, hogy ne nyavalyogjak, meg valami olyasmi, hogy bezzeg másnak sokkal több és nagyobb baja van, és az nem csipog. Meg nem depizik.
És hogy nem kell mindennek akkora jelentőséget tulajdonítani, de én mindig ilyen voltam, legyintettek, hogy jódolgomban nem tudtam, mit kezdjek magammal.
Őszintén szólva nem értem, miért kéne más bajával foglalkoznom akkor, amikor a sajátommal nem tudok megbirkózni. (A máskor miért egy másik cikk témája.) Azt sem, másnak a gondja miért összehasonlítási alap az én problémámmal. Azt főleg nem, hogy miért kéne valaki mást magam elé helyezni? Ha én nem oldom meg a gondomat, ki fogja?
Hogy mi az a depizés, csak sejtem. Ha jól értem, az valami olyasmi, mikor be kell kuckózni egy svéd cég plédjébe és forró csokit kell nyafogva kortyolgatni egy tök romi könyv vagy film társaságában, majd csokit nasizni mert nekünk most dermesztően-iszonyú rossz. És mert megérdemeljük. Maradjunk annyiban, nem vagyok édesszájú. És milyen nem vagyok még?
„Fú, és egyszer még sírva is fakadtam előtte, pedig ismersz, nem vagyok az a picsogós fajta!” – ühüm, bólogattam, és közben azon gondolkodtam, én bőgtem-e már el magam a főnököm előtt, vagyis én picsogós fajta vagyok-e, de nem tudom, hogy a sírás picsogásnak számít-e, a minden bogár rovar elvet követve. „Ne hisztizzél, hanem csináld meg, amit kértem!” – ühüm, bólogattam éjjel fél tizenkettőkor, tehát hisztisnek hisztis vagyok, ha ez azt jelenti, hogy rámutatok arra, én is hibáztam, mikor a nem egyértelmű utasítások ellenére megpróbáltam kitalálni, milyen megoldásra gondolhatott a másik fél, de most, hogy felhagytam a gondolatolvasással, sokat segítene, ha határozottan és egyértelműen megmondaná, mi a fészkes francot akar igazából.
„Erősnek lenni, nem mutatni, ha fáj!” „Kifelé mosolyogni, befelé sírni!” – ilyen és ehhez hasonló (na jó, sokkal de sokkal giccsesebb) üzenetekkel és mondatokkal tele van a Facebook is, általában egy irgalmatlanul hosszú hajú nő közeli portréja van mellé biggyesztve valami roppant drámai sminkben, amin a vízálló szemhéjtus ill. csavaros végű vízálló szemceruza indokolatlan, egyben túlzó használatát értem. Majd’ elfelejtettem a „sebes térdekkel is tovább menni, felszegett fejjel” szörnyű mondatot, ami nem egy ambuláns magánklinika mottója, ez is egy ilyen facebookos jótanács, csak itt a csaj fiatalabb hét-nyolc évvel az előzőnél. Ki az a hülye, aki ezt elhiszi, most komolyan? Tényleg kell ez a felületes, felszínes hülye szöveg? Tényleg ez kell? Igen, ez. Tényleg.
Annak ellenére, hogy nincs az az ember, aki elhiszi a negyvennyolc éves csajról, akinek nyolc hónapja lelépett a férje és múlt héten adták el áron alul a közösen épített házukat, hogy még soha nem volt ilyen jól!
Attól, hogy fogyott tizennégy kilót és vett egy csomó göncöt, ami amúgy nem is stílusa és nem is áll jól neki, vágatott egy másik frizurát (hagyjuk) és hétvégenként a kolléganőivel fotózzák egymást színes szívószálakkal teli poharakkal egy menőnek hitt, de valójában ciki bárban, nem jelenti azt, hogy nem bőgi át éjszakákat, ordítva, mint egy szamár, és legszívesebben otthon maradna, tojna a szíves szívószálakra, mert fél és egyedül érzi magát.
És még reménykedik. És megbocsátana.
Kinek kell azt mímelni, hogy egy huszonnyolc éves házasság nem érdemel gyászt? Kinek kínos az, ha egy halottamról beszélek és könny szökik a szemembe? Az a gyengeség jele? Akkor vagyok erős, ha nem mutatok semmi érzelmet és úgy viselkedek, mint egy robot? Ha tizennégy óra munka után belebambulok a semmibe, akkor én a csapat leggyengébb láncszeme vagyok és elveszítettem a motivációt, ami csalódást okoz az egyébként kretén főnökömnek, akivel amúgy is csak többen vagyunk? Ki hiszi el a prezentáló anyukáról, akinek a gyereke kezdődő fülgyulladással fekszik lázasan a mamáéknál, hogy élete formáját hozza és a legfontosabb dolog az életében ez a projekt?
Jaj, persze, a sztenderd válaszok. Hogy ki merne úgy viselkedni a mai világba’, mintha nem a melója lenne a legfontosabb, mikor tízen várnak a helyére. Ezt és az ehhez hasonlókat nem elbagatellizálni akarom, tisztában vagyok a meghunyászkodás szükségességével, és azzal is, hogy ez hosszú távon milyen lélekromboló tud lenni, de én nem erről akarok beszélni, hanem arról az össztársadalmi társasjátékról, amit elnevezni még nem neveztem el, de arról szól, hogy én azt mutatom neked és mindenki másnak, hogy milyen rohadt gömbölyű minden, és cserébe én is elhiszem neked, hogy neked is rohadt jó dolgod van, persze mindketten és még sokan mások is tudják, hogy amúgy tök szarul vagyok, mert az életemnek egy jó nagy részén valóban oké a szitu, nagyjából, de A Probléma még mindig megvan és ha a fene fenét eszik sem tágul.
Emiatt bizonyos érzések tabuk lesznek. A félelem és a kétségbeesés nem menő. Szorongani is csak művészlelkeknek, meg akik írogatnak ide-oda. A határidők miatt.
Elkezdünk a külsőségekre gyúrni, hiszen a zabálás önhánytatással és rengeteg edzéssel leplezhető, a szarkalábak korrektorral és rafinált trükkökkel. A szar házasság megmenthetőnek tűnik egy (újabb) gyerekkel, hogy nem találom a helyem a világban, az meg utazgatással, az elköteleződéstől való félelem azzal, hogy kíváncsiak és nyitottak vagyunk a világra. És hát YOLO.
Ha valaki szarul van, az elrontja a többiek játékát, főként azért, mert szembe kell nézni azzal, hogy mi magunk sem vagyunk jól. Ezért kerüljük azt, aki szarul van, mint a leprást, nehogy elkapjuk tőle a szart. Ha már ennyit melózunk azon, hogy a sajátunk ne bugyogjon fel nap, mint nap. Pedig szarul lenni nem feltétlenül szar.
Úgy értem, egyáltalán nem kell mindig jól lennünk. Másrészt, ha körülnézünk a világban, akkor elég sok okunk van arra, hogy néha ne legyünk jól és most nem az ebolára gondolok, pedig gondolhatnék arra is. Szarul lenni nem félelmetes és nem is azt jelenti, hogy olyan mélységű depi felé sodródunk, aminek öngyi is lehet a vége. Persze ha keresünk egy terapeutát, azt is titokban tartjuk, pusztán amiatt, mert Magyarországon még mindig a hülyék és az elmeroggyantak járnak pszichológushoz. A keménytökű csávók nem mennek. Cserébe nekik nem áll fel, de azt úgysem mondják el, mert attól vannak szarul.
Ám ha vesszük a bátorságot, és úgy döntünk, kipróbáljuk, milyen szarul lenni, akkor tettünk egy nagy lépést. A gyerekeink hálásak lesznek, mert anya végre őszintén megmondja, hogy tele van a töke az összes kölökkel, fáradt és hagyja most mindenki békén és nem bújik a szokásos Joker-mosoly mögé, amiről a gyerekek pontosan tudják, hogy hazug. A férj hálás lesz, mert végre tudni fogja, mi baja, a semmi női nyelven ugyanis azt jelenti, minden, de legfőképpen te baszki! Ha a barátai a barátai, ők is hálásak lesznek, mert megmondja nekik, hogy szarul van és nincs kedve elmenni a szokásos pénteki vacsorára, inkább otthon marad és olvas vagy bámul ki az ablakon, vagy alszik, mintsem elmegy és öt perc múlva mindenki feszült amiatt, nem tudják, miért egy Savanyú Jóska ül velük egy asztalnál. A kollégák hálásak lesznek, mert eddig is csak udvariaskodtak, valójában nem szívelik egymást. A szomszédnak meg eddig se számolt be arról sem, ha jól volt, nem?
Egy szó, mint száz: legyünk szarul! Fogalmazzuk meg, mondjuk ki és éljük át! Higgyék el, kifizetődőbb, mint ami most van. Mert most már nemcsak bűzölög, púpol is az a szőnyeg.
