Budapesten eddig nem kellett engedély ahhoz, hogy valaki kiálljon zenélni egy-egy aluljáróba vagy forgalmas térre. A Fővárosi Közgyűlés április végén azonban úgy döntött, hogy ezentúl engedélyhez köti az utcai zenélést. Az erről szóló rendelet szabályozza a közterület-használati tarifákat is, igaz, lehetőség van a díj “korlátlan mértékű csökkentésére” is.
Az utcazenélés napi díja egy négyzetméterre 160 és 230 forint között van. Mondjuk egy öttagú dél-amerikai csapat, ha összehúzza magát 10 négyzetméterre, akkor (200 forinttal számolva) napi kétezer forintért kaphat engedélyt. Egy szólóhegedűsnek, vagy gitárosnak elég egy-két négyzetméter is, ők jobban járnak a 4-500 forintos napidíjjal. Az összeg nem tűnik riasztónak, az újdonság inkább a hivatalos procedúra megkövetelése. Nehéz elképzelni, mondjuk a Ferenc körúti aluljáróban időről időre feltűnő hegedűvirtuózt, hogy föld alatti „fellépése” előtt pecsétekért kuncsorog a hivatalokban.
Ő egyébként sem kapna megfelelő pecsétes papírt megszokott helyére mostanában, mert a városvezetés arra szólította fel a Fővárosi Közgyűlés közterület-hasznosítási bizottságát, hogy ne adjon engedélyt az aluljárói utcazenélésre. Mint szerdán kiderült, ezt azzal indokolják, hogy „a zene az akusztikai körülmények miatt túl hangos”. Hogy ez az utóbbi kitétel mit jelent pontosan egy zajos fővárosi aluljáróban, azt nem részletezték. Eddig mindenesetre – ha szerencsénk volt – akár egy Vivaldi-hegedűversenyt is hallhattunk az említett aluljáróban, most marad a huzat, a metrózúgás és a felszínről begyűrűző morajlás.
Ughy Attila, a bizottság fideszes elnöke más magyarázatot adott: kijelentette, hogy a főváros minden tevékenységet megszüntetne az aluljárókban, ami nem közlekedéssel kapcsolatos. Hozzátette, hogy a nyári időszakban szabad téren lehet zenélni, és a zord idő beköszönte előtt újra kell gondolni a dolgot. Hogy ez mit jelent, arról nincs információ, mindenesetre tény, hogy a hidegebb napokon kizárólag az aluljárókban lehet utcazenélni, mivel a hidegtől lemerevedett ujjakkal lehetetlen gitározni, hegedülni, vagy furulyázni.
Nehéz megmondani, hogy az aluljárók – valóban kívánatos – rendbetétele miért érinti a muzsikusokat. A zene és az utcazene a modern városokban mindenütt állandó kulturális jelenség. A szociológusok (például Wirth) szerint a közterek, az utcák és az aluljárók nemcsak a közlekedést szolgálják, hanem egyfajta színpadok is, ahol a szereplők politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális akaratukat is megjeleníthetik. Az utcazenészekről szóló elemzések legtöbbször a város egyfajta szolgáltatásaként írják le ezt a műfajt, amiért lehet, de nem kötelező fizetni.
Az ezredfordulón egyébként készült egy tanulmány a budapesti és a pozsonyi utcazenészekről, amelyben Huszár Ágnes és Radoslav Benus megállapította, hogy leginkább pénzkereseti céllal állnak ki zenélni mindkét városban, de nem kizárólag ebből az okból. Van, aki egyfajta romantikus önkifejezési módnak, és van, aki az emberekkel való kommunikációnak tekinti ezt a tevékenységet. A szociológusok úgy találták, hogy a legtöbb utcazenész tisztán, jó színvonalon adja elő a legkülönbözőbb műfajokba sorolható számait. Ezt megerősíti annak a városbloggernek a meggyőződése is, aki szerint a rossz zenészek hamar eltűnnek.
Nem meglepő módon leginkább a belváros forgalmas terein, sétálóutcáin, parkjaiban és aluljáróiban fordulnak elő muzsikusok. Pozsonyban nem is lehet mindenütt zenélni, csak azokon a helyeken, ahová az engedélyek szólnak. Ilyen megkötés eddig Budapesten nem volt.
A kutatás szerint többféle identitás jellemző az utcazenészekre. Van, aki a koldulás egy magasabb fokú formájának (hiszen „produkcióval fizeti meg az adományt”) tekinti ezt a fajta tevékenységet, van, aki a romantikus csavargóéletmód részének, de például a roma zenészek úgy nyilatkoztak, hogy nekik ez a munkájuk, akár az utcán, akár a kávéházban.
