Ciciközt villantó Vadász Éva, dominaként pózoló Sütő Enikő, forrónadrágban shoppingoló Bálint Ágnes, duzzadt ajkai között szívószállal kacérkodó Csák Csilla – ha nem is fülledt, azért egyfajta szolid erotika mindenképpen jellemezte Tóth József Füles reklámfotóit.
“Potencianövelő” ásványvíz és a legendás MK-27-es:
A fotóművész, aki évente közel 100 plakátnaptárt is készített, egyszemélyes stábként működött: nemcsak a kreatív igazgató volt (azaz ő találta ki, hogy mi szerepeljen egy-egy képen), hanem a stylist (ő maga rendezte el a látvány részleteit) is, sőt a kellékeket is legtöbbször saját maga készítette el. „A témát, a modellt, a kompozíciót, a betűtípust egyaránt én találtam ki. Ez abszolút egyszemélyes műfaj volt, miközben ma teamek csinálnak mindent, s egy-egy fotózáson 15-20 ember ugrál a modell és a fotós körül” – emlékezik vissza Füles, hozzátéve: ezáltal válhatott egyénivé a munkája. „Minden egyes plakátra oda volt írva az alkotójának a neve, ismerte a közönség és a szakma, ma viszont egyetlen egy plakátról sem lehet tudni, hogy ki készítette” – mutat rá.
Kipattant a fejéből
S mi „fért bele” az átkosban? Elmondása szerint hiába volt szocializmus, sem az állam, sem a párt, sem a megrendelő nem szólt bele a munkájába, vagyis teljes szabadságot élvezett. „Isteni idők voltak! Nem emlékszem olyanra, hogy politikailag bármibe is belekötöttek volna. Egyetlen feltétel volt: egy helyes nő legyen rajta, hiszen 12 hónapon keresztül őt néztük, más instrukció nem volt” – jegyzi meg Tóth József, akinek valamennyi alkotása – különböző mértékben ugyan – de sugall egy kis szexualitást. „A megbízás, az úgynevezett briefing egyszerűen abból állt, hogy felhívtak a vállalattól, és azt mondták: „Füleském, kéne nekünk egy plakátnaptár jövőre”, bumm és lerakták. Nekem szerencsére rettenetesen vág az agyam, 5 percbe sem telt, máris kész javaslattal rukkoltam elő, amit általában el is fogadtak” – mondta Füles, akinek a nagy nyomdai átfutás miatt rendszerint már januárban le kellett adnia a következő évi naptárakat.
Tóth József Füles és egyik modellje, Lantos Piroska (fotó: F.C./fn.hu)
A fotóművész mindig igyekezett a képeire becsempészni valamilyen utalást az adott vállalatra vagy a vállalat egyik árujára anélkül, hogy konkrétan szerepelt volna rajta. Így ötlötte ki a Hungalo alumíniumipari cég plakátjára az ezüstszínű karácsonyfagömböt, a Növényolajipari és Mosószergyártó Vállalatéra a törülközőből kialakított fejdíszt, a Csemegéhez pedig a kosárként vállra kapott Csemege-logót, amelyet hungarocellből saját kezűleg vágott ki lombfűrésszel. A plakátnaptárok ugyanis egyrészt cégreklámok voltak, amelyekkel a vállalat eleget tett bizonyos reklámelvárásnak, másrészt olcsó év végi ajándéktárgyak, amellyel „kedveskedhetett” az embereknek. „Konkrét hatásvizsgálat nem volt, de az volt a jó plakát, amelynek a nyomdakész tekercsei már másnapra eltűntek az irodából” – jegyzi meg mosolyogva.
Másodállás
A ’70-es, ’80-as években még viszonylag gyerekcipőben járt a modellszakma Magyarországon, nem volt több 25-30 modellnél, modellügynökség pedig egyáltalán nem létezett. „A lányok nagyon különböző módon kerültek a szakma közelébe. Ők nem főállású modellek voltak, nem tanulták ezt a szakmát, megvolt nekik a rendes foglalkozásuk, a modellkedés csupán egy remek fizetéskiegészítés volt. A fotózásért, amelyre úgy kéredzkedtek el főnöküktől, vagy pedig szabit vettek ki, 100-400 forintot kaptak” – magyarázza Füles, aki akkoriban 10-15 modellel dolgozott együtt. Többek között olyan legendás „manekenekkel” mint Pataki Ágival, Bálint Ágnessel, Sütő Enikővel, Vadász Évával, Kristyán Judittal, Csák Csillával, Halmy Krisztinával, Charlotte Clavier-val, Lantos Piroskával és Bíró Icával.
Pataki Ági az MK 27-es kazettás magnóval (fotó: F.C./fn.hu)
„A lányok között nem volt ellentét, nagyon jól tudtam velük dolgozni,” – nosztalgiázik Füles –„olyan sosem fordult elő, hogy azt mondta volna valamelyikük, hogy „Ezt nem csinálom meg!”. A reklámfotós mindig éppen azt a lányt hívta be fotózásra, aki az elképzeléseinek a legjobban megfelelt. „Pontosan tudtam, hogy kitől mit lehet elvárni, például ki az, aki még fürdőruhára sem szeret levetkőzni, mert előnytelen” – mutat rá. Az akkori modelleknél a sminkelés, a frizurakészítés sokáig öntevékenységként működött, ráadásul a ruha is a sajátjuk volt. „Az volt a jó, ha egy modellnek sokféle ruhája volt, – magyarázza – a fotózásra elhozta a ruhatárát, amiből közösen kiválasztottuk a legmegfelelőbbet.”
Füles módszere a rendkívül alapos előkészítés volt, azaz nem ott, a fotózás helyszínén találta ki a dekorációt és a beállítást, hanem már jóval előtte, sőt sok esetben előző nap valamelyik családtagjával „le is próbálta”. „Mire megjött a modell, már minden oda volt készítve, én pedig csak egy képet csináltam, negyedóra alatt már végeztünk is” – emlékezik vissza a fotóművész, aki egyedül azt sajnálja, hogy mára már kiveszett a természetesség a modellszakmából. „Régen minden modellt ismertek, ma viszont a nevüket sem tudjuk. Fabulonos Ági a mai napig él, mint fogalom – ilyen ma elképzelhetetlen” – jegyzi meg.
ahol láthatjuk a híres plakátnaptárakat…
Tóth József Füles “Legendás manekenek a 70-es és 80-as évekből” című plakátnaptár-kiállítását a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban 2011. február 28-ig lehet megtekinteni.
