Buda 1541-es elfoglalása után fokozatosan épült ki a Hódoltságnak nevezett török uralom alatti terület. A török lovasok innen jártak át a Magyar Királyság területére falvakat adóztatni, fosztogatni: ez a magyar végvárak mögötti terület az úgynevezett hódoltsági peremvidék.
Határai inkább jelképesek voltak és az erőviszonyoknak megfelelően gyakran változtak. A terület tehát nem a magyar és török végvárak közötti „senki földje”, sokkal inkább a „mindenki földje”: a Magyar Királyság azon része, ahová még elért a törökök keze.
Magáénak érezte ezt a magyar király, a magyar földesúr éppúgy, mint a mindenkori török szultán és a török földbirtokos. A falvak egyszerű népének még ettől nem lettek volna rémálmai, csakhogy a probléma koránt sem maradt meg elméleti síkon. A valóságban az egyszerű embert mind a négy hatalom keményen adóztatta.
Ezt a helyzetet dokumentálja az alábbi életkép Illik Péter történész tollából: a török és a magyar birtokos egyezkedik a magyar jobbágyról. Nincs szó szociális érzékenységről, a lényeg kizárólag az adózó, a „pénzforrás” védelme.
Bár itt érdemes megjegyezni, hogy ezt azért földesura válogatta: Batthyhány I. Ádám (1610-1659), az alábbi levél címzettje, a Dunántúl legnagyobb földbirtokosa, a Kanizsa ellen vetett végházak főkapitánya az egyéb, főleg gazdasági iratok tanúsága szerint valóban „törődött” jobbágyaival, katonáival és udvarának szolgálóival is.
A Magyar Királyság a tökök korban (wikipedia.hu)
Merő protokoll: a mézesmázos címzés
A török tisztek és tisztviselők mindig hosszas és cirkalmas udvariassági formulákkal írták leveleiket, de kizárólag a hatalomban egyenrangú vagy az éppen náluknál feljebb lévő magyar uraknak.
Így tette ezt Amhet [Ahmed] alajbég is 1641-ben Batthyány I. Ádámnak írt alábbi levelében. A török levelek udvarias hangvétele késztetett több történészt arra, hogy nem kevéssé idealizáltan lássa és láttassa ezt a kort. Pedig a tiszteleti formulák mögött rideg valóság húzódott. De mégis, fő az udvariasság!
„Adassék ez levelem Nimet Uj várban lakozó Battyani Adam Úrnak Őnagysága tulajdon kezében hamarsággal, mint Vitéz Úr barátomnak híven! […] Adjon ü ki Istensége itt az világban jó szerencsés előmenetelt mindenekben és ezekkel egyetemben lölköd üdvösségét minden hozzátartozókkal egyetemben! Ámen.”
ahmet, az alajabég
A szandzsákbég a török közigazgatási egység, a szandzsák élén álló tisztviselő. Komoly tisztség, tekintve, hogy egy-egy szandzsák mérete elérhette a magyar megyék területét. Ahmed, mint alajbég, azaz a szandzsákbég helyettese és mint a szandzsák lovasainak (szpáhik) vezetője nagy úr volt.
Szelíd irónia: az intés
Amhet török szpáhi, kanizsai alajbég, a Hódoltság egyik földbirtokosa, azaz a „megszálló” hadsereg tagja inti és figyelmezteti az egyik legnagyobb hatalmú magyar főnemest, Batthyány I. Ádámot arra, hogy milyen szörnyű helyzetben vannak a magyar jobbágyok, illetve, hogy ne őket bántsa, hanem királyának ellenségeit. Akik maguk a törökök! Annál is cinikusabb mondat ez, mivel Batthyány köztudottan egész életét azzal töltötte, hogy harcolt a törökök ellen, több esetben maga vezette a magyar lovasokat!
„Tisztelendő, becsületes Uram, Battyanyi Adam! Nagyságodat ez levelem által ím az dolog felöl killetek megtalálnom, hogy tudja azt Uraságod és magadnak is [az] volna az értelem, hogy ki ellen illik az embernek fegyvert vonnyi, úgy mint az ki az császárnak fejet nem hajt. De tudja Nagyságod, az ellen cselekedtél magad, az ki nem méltó lett volna.”
Hódolás és kondomínium
Török szpáhik (wikipedia.hu)
„Hogy az szegény holdult jobbágyot, az kik mind az két császárnak [ti. mind a török, mind a Habsburg] adóját beszolgáltatják, király adóját, földesuruknak minden jövedelmet beszolgáltattak. Ezt is az Nagyságod értelmére hagyom, hogy az mely úr falut akar szállítanyi és ípítenyi [építeni] akar, arra adja leveliben hütit [hitét], emberségét, hogy senkitül bántása nem lészen és mindenektül oltalmazza [a jobbágyot].”
Mit jelent itt a „holdult jobbágy” kifejezés? A török lovasok béke idején is, így az 1640-es években, át tudtak járni a magyar végvárak között. Így bejutva a Magyar Királyság területére, a rabszedés és fosztogatás jellegű adószedés mellett falvakat is hódoltattak. A magyar törvények természetesen tiltották a falvaknak a hódolást, de a falubírók és a falusiak mégis gyakran megtették saját életük védelme érdekében.
Miről van tehát itt szó? Ahmed korábban behódoltatott néhány falut Batthyány Ádám birtokán, s talán a főúr vagy a szpáhi új jobbágyokat is telepített. Ahmed ezen magyar falubeliek védelmére, nem pedig pusztítására szólította fel a község magyar földesurát.
Tehát annak a községnek egyszerre két gazdája is lett: a magyar földesúr, aki nem mondott le egykori birtokáról és a török szpáhi, aki a kard jogán szerzett falut szerette volna ugyan egyedül birtokolni, de azt az erőviszonyok sajátságos alakulása miatt nem tehette meg. A hódító törökök kénytelenek voltak osztozkodni a magyar földesurakkal és persze a magyar állammal, azaz a királlyal is mind a hódoltsági területen, mind a határszéli peremvidéken. Ez a kettős uralom, a kondomínium.
A törökök megkülönböztették a falvak „hódolt” és a „különösen hódolt” állapotát: a török lovasok nem tudtak folyamatosan átjárni a Hódoltságból a Magyar Királyság területére, a hódoltsági peremvidékre. Ezért ha behódoltattak egy falut, utána gyakran évekig nem „látogatták meg”, így a falusiak felhagytak a törököknek járó adózással és az egyéb szolgáltatások végzésével, korabeli kifejezéssel: abbahagyták a hódolást.
Ugyanakkor a törökök néha visszamentek, rácsaptak a falura, megrabolták a falusiakat, mintegy emlékeztették őket hódolt állapotukra. A hódolás viszonylag nagyobb biztonságot nyújtott a falunak, de nem véglegeset. Az így „emlékeztetett” falvakat, amelyek a friss megfélemlítés hatására „fizettek, mint a katonatiszt” viszont „különösen hódoltnak” nevezték.
Marakodás az adózókon: a probléma
Batthyány I. Ádám
„Azért az hatalmas főlső fejedelem vég várában levő ispánjának, Turos Miklós [Túros Miklós] vajdának, kit Isten köztetek fölemelt az porból, és egynéhány ház jobbágyival megajándékozta, az kik űneki híven mindent az ű kívánsága szerint engedelmesen beadván, és Nagyságid az magatok tagját az földhöz veritek, hogy az Ű faluit, Örsöt, Kért, Bonyát – ezeket, az kik igaz adózók lévén – nem illett volna azokat rablani.”
Túros Miklós kapta meg Batthyánytól a levélben említett három falu jövedelmeit. Ő 1641-ben még csak „kis ember”, mindössze kiskomáromi lovas hadnagy volt. Ezért hivatkozhatott rá a nagyobb hatalmú Ahmed ilyen tiszteletlenül és természetesen Túros urának, Batthyány I. Ádámnak írt levelet.
Túros pályája csak 1642-től ívelt felfelé, amikor vicekapitánnyá nevezték ki, illetve a 40-es évektől szállt be a marhakereskedelem-üzletbe. Mindenesetre Ahmed és a hadnagy ekkor még mindössze három Somogy megyei falu miatt került ellentétbe, és kényszerült rajtuk osztozni. Azt, hogy ki nyert a huzavonában, nem tudni, de a falusiak csak veszíthettek.
Adózási etika: a kérés
Ahmed teljes felháborodással rója fel Túrosnak, hogy megemelte azon falvak adóját, amelyeket ő is adóztatni akar. Így a falvak adózó képessége csökkent. Ráadásul az alajbég még azt is állította, hogy ha a törökök elvisznek egy falusit egy már meghódolt faluból, azt ők hazaküldik, ha a falubéli társai később érte jönnek. Ez persze nem volt igaz, mert váltságdíjat kértek érte, azaz a „túszszedés” ekképpen az adószedés rafinált török módszere lett. Ahmed „szociális érzékének” megnyilvánulásai – mint az adózók védelme vagy az elrabolt jobbágyok szabadon engedése – kizárólag saját érdekét szolgálták.
„Azért Nagyságodtul ez az mi kívánságunk, hogy azok az holdult rabok magok, marhájok, partikájok [portékájuk, azaz ingóságuk] megszabadítassuk, mert nem illik azoknak sarcokon [itt adójukon] változ[tat]ni, mert mind királynak, földesúrnak megadták az ű sarcokat [adójukat]. Tudja azt Nagyságod, hogyha innend Magyarországról török közé holdult jobbágyot elhozattak, ha az polgárok utána jünnek, minden sarca nélkül kibocsájtják.”
Ezzel zárul a török szpáhi levele, amelyben a magyar falusiak szegény sorsának emlegetése vált indoklássá egy egyszerű alkuban: hogyan lehetne a nyereséget maximalizálni az adózók viszonylagos védelmével, úgy hogy közben még osztozkodni is kell. A „védelem” jobbára a falusiak életben hagyását jelentette a XVII. század derekán.
cikkünk szerzője
Illik Péter a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kara (PPKE BTK) Történettudományi Intézetének megbízott előadója. Szakterülete a 16-17. századi magyar életmódtörténet. Ezen belül fő kutatási területe a Magyar Királyságban okozott török károk – faluhódoltatás, végváriak és falusiak megölése, elrablása, adóztatás, faluégetés – számszerű felmérése korabeli kártételi listák alapján.
n
