Azt gondolnánk, hogy csak a 21. század elpuhult emberének kiváltsága a szem védelme. Holott már az ősi Róma katonái is próbálták védeni szemüket az égető napfénytől.
Bár nem volt még légköri szennyezés, kilyukadt ózonréteg és káros UV-sugárzás, a napfény ettől függetlenül a mediterrán területeken már századokkal ezelőtt is károsított a védtelen szemeket. Források szerint a valódi funkciójuk miatt a római katonák kezdték el használni, míg a kínaiak csak a nekik tulajdonított mágikus erő miatt hordták a színes, kis csiszolt üvegeket. A déli légiókban szolgáló katonáknak ráadásul folyamatosan nagy gondot kellett fordítaniuk a szemük védelmére.
A sötét kristályokból csiszolt üveglapok a császároknak is járt, s a gladiátorok küzdelmét a nyitott Colosseumban a napszemüvegek korai változatában nézték végig. Akkoriban erre a célra metszett smaragdot használtak: a zöld kőzet ugyanis megszűrte az erős napfényt.
A szükség ellenére a napszemüvegek mégis akkor terjedtek csak el, amikor az olvasó szemüveg is. Az a kézenfekvő ötlet, hogy a szemüvegeket a fülünk segítségével rögzítsük, csak sokadik volt a sorban. Korábban vastag bőrszíjjal próbálták a fejhez erősíteni, vagy kalapra, esetleg más fejfedőre illesztették. A ma ismeretes változat csak a 18. században vált általánossá.
Az első, színezett lencséjű napszemüveg a 20. század elején készült. Ahhoz, hogy elnyerhesse mai formáját, és hogy általános, sőt, divatos viseletté váljon, kellett egy kis segítség is. Ez a “segítség” pedig ismét a hadsereg felől érkezett: a második világháborúban az US Air Force rendelt napvédő eszközöket a nagy magasságban repülő pilótái számára, akiknek a szeme igen erős UV-sugárzásnak volt kitéve. A napszemüveg így vált “repülősdivattá”, amit aztán McArthur tábornok, a Csendes-óceáni erők főparancsnoka népszerűsített szerte a világon azzal, hogy állandóan napszemüvegben nyilatkozott a sajtónak. A napszemüveg így valóságos státusszimbólummá vált.
