Szerelem olasz módra
Nia Vardalos (és a Tom Hanks-művek) nyolc évvel ezelőtti produkciója, a Bazi nagy görög lagzi divatot teremtett Amerikában, abban az értelemben mindenképpen, hogy érdemes odafigyelni a tengerentúli zárt és így a saját szabályaik szerint élő nemzetségi közösségekre, mert amellett, hogy viccesek és szórakoztatóak tudnak lenni nem utolsósorban komoly vásárlóerőt jelentenek. Jason Todd Ipson forgatókönyvíró-rendező (A halál után) 2007-ben készült komédiája ezt a kitaposott nyomvonalat követi – de csak látszólag. Gyöngécske színvonalú humorral fűszerezett érzelgős mozijában az Óperencián-túli olasz miliőbe csöppenünk bele – amit, ugyebár számtalan kinti filmből és tévésorozatból jól ismerünk (már ha a „jól ismerés” alatt az alkalmazott toposzok tudását értjük) –, a csavar az, hogy a magát kölcsönös félreértésbe kergető főhősi duett, amelynek „feladata”, hogy a filmidő végére boldog párt alkosson, olasznak füllenti magát, holott éppenséggel nem az.
Merthogy a Jake Bianski nevű férfi főhős (Jay Jablonski), miközben egy halpiacot üzemeltet Észak-Bostonban, csupa olasszal körülvéve, évek óta odáig van Isabelláért (Marisa Petroro), aki egykor a barátnője volt, ma azonban már házas, három gyerekkel büszkélkedhet, és továbbra sem érdeklődik Jake iránt (hogy finoman fogalmazzunk). A férfi azonban mindenkinek úgy mesél az asszonyról, mint a mostani időkbéli talján „barátnőjéről”, többek között a szemrevaló, állatorvos Marisának (Cerina Vincent) is, akivel alkalmazottai hozták össze egy szingliklubban. Marisa érdeklődést mutat, amíg Jake el nem kezd beszélni a „kapcsolatáról”. A férfi végül arra kéri a lányt, hogy legyenek barátok (értékeli mint embert).
Így is történik. Jake és Marisa olasznak tettetik magukat a másik előtt, látszólag különböző, ám végső soron igen hasonló okokból – hiszen úgy tűnik, ebben a közegben a boldogságnak ez a kulcsa. Azonban ahogy a baráti kapcsolat halad előre, Jake elbizonytalanodik a lányt illetően, kétségek gyötörik, és nem mer lépni, hiszen mi lesz, ha Isabella mégis beadja a derekát. S pláne mi lesz akkor, ha kiderül, hogy nem olasz – mint amiképpen Marisa sem…
A harmatos párbeszédekből és helyzetkomikumokból „kibontakozó”, rosszul eljátszott film azoknak nem okoz csalódást, akik a nyári hőségben is az egyszerű képletű történetekre vágynak a mozik hűvösében az elkerülhetetlenül boldog vég eljövetele mellett, és nem inkább valami izgága-hullámzó vízpartra.
Szerelem olasz módra
színes, feliratos, amerikai romantikus vígjáték, 105 perc, 2007, rendező: Jason Todd Ipson, szereplők: Jay Jablonski, Cerina Vincent, John Kapelos, John Enos III, Marisa Petroro, Richard Libertini, Judith Scarpone, P. J. Marino, forgalmazó: Fórum Hungary Filmforgalmazó Kft.,
honlap
Filmítélet: 3/10
Bunyó
Shawn MacArthur, a kisvárosi srác (Channing Tatum) egy fillér nélkül érkezik New Yorkba. Abból tengeti életét, hogy hamisított ezt-azt (DVD-ket, könyveket) árul az utcán. Egy nap látszólag rámosolyog a szerencse, amikor a kisstílű szélhámos, Harvey Borden (Terrence Howard) felfedezi, hogy a fiú tehetséges az utcai verekedésben. Amikor felajánlja Shawnnak, hogy segít neki komoly pénzt keresni, kettejük közt amolyan kényszerszövetség formálódik. Harvey Shawn menedzsere lesz, és bevezeti őt a kesztyű nélküli verekedések korrupt világába, ahol a gazdagok a szerencsétlen pofozógépekre fogadnak. A fiúból egyik napról a másikra sztárbunyós válik, profi bokszolókat ver, harcművész bajnokokkal és pankrátorokkal mérkőzik egy sor agresszív küzdelemben. Ám ha valaha is szeretne elmenekülni ebből a sötét világból, amelybe belecsöppent, akkor szembe kell néznie élete legkönyörtelenebb harcával.
Az Őrangyallal, védtelenül című, önnön regényéből filmre vitt alkotásával Dito Montiel – aki ebben a filmjében is a saját írását rendezte meg – tetszetősen bizonyította, hogy kellőképpen járatos az „aljas utcák” erőszak uralta világában. Bokszfilmből azonban láttunk eleget – ha már az Aljas utcák szóba került, elég csak Martin Scorsese másik filmjére, az 1980-ban forgatott Dühöngő bikára gondolnunk –, s ezt a sajátos műfajt Montiel ezzel a filmjével bizony nem újítja meg.
Az inkább harcművészeti akciófilmekre (lásd: Jean-Claude Van Damme korai munkássága) hajazó opusban mind a cselekményszövés, mind a látványvilág, mind a színészi megnyilvánulások a bevált, korábban már valamelyik filmben látottakat idézik.
Azt nem állítjuk, hogy a Bunyó ennek fényében teljesen elveszett alkotás, de több bátorsággal – jóval többel –, egyedi megoldással figyelemre méltó alkotás lehetett volna. Így viszont nem több, mint egy tucat verekedős film, amit ha megnézünk, nem bánunk, de ha kihagyjuk, akkor sem veszítünk vele semmit.
Bunyó
színes, feliratos, amerikai akciófilm, 105 perc, 2009, rendező: Dino Montiel, szereplők: Channing Tatum, Terrence Howard, Luis Guzmán, Brian J. White, Roger Guenveur Smith, Flaco Navaja, Zulay Henao, Anthony DeSando, forgalmazó: UIP-Duna Film,
honlap
Filmítélet: 5/10
