A Les Hurlements d’Leo zenekar minden bizonnyal legnagyobb magyar rajongója rövid nyomozás után felfedezte, hogy a Leók idén nem terveznek magyarországi látogatást, így kis csapatot szervezett a legközelebbi helyszínre, Bécsbe. Én is nagyon kedvelem a bordeaux-i mediterrán-ska-punk együttest, így örömmel csatlakoztam. Két-két és fél óra autózást simán megér egy jó kis koncert.
Les Hurlements d’Leo
Az autópályán végigsuhantunk, csak néhány szükséges és elégséges cigi-sör-WC megállót iktattunk be az útba, így vagy három órát tartott, míg megérkeztünk – Parndorfba. Voltak velünk ugyanis az ottani Outlet Center megszállott rajongói is. Úgy tűnt, fél Magyarország és fél Szlovákia ott sürög a boltok közt. A társaság itt kettévált, a boltrajongók rajongtak, a többiek, velem együtt dühöngtek. Még jó hogy épp akkor tudtuk meg Gyurcsány lemondását, így két, a fogyasztói társadalommal kapcsolatos dühöngés között mindenki kifejthette, ki miért utálja/sajnálja/lesajnálja a miniszterelnököt. A vita nem érhetett véget, megjöttek az olcsó árukkal telepakolt szatyrokkal a boltrajongók, indulhattunk tovább.
Pizzányi rántott hús
Onnan már fél óra volt a bécsi Südbanhof melletti szálló. Egy kétágyas szoba ilyenkor még 70 euróba kerül, viszont jó kis reggelit is tartalmaz az ár. Szobafoglalás, lepakolás után rögtön indulást rendelt el a Bécs nagy ismerőjének bizonyult alkalmi vezetőnk. A minimális cél: egy igazi bécsi szelet, egy jó kávé és néhány sör elfogyasztása még a koncert előtt. Ezúttal városnézést nem lehetett beiktatni, annyi időnk nem volt. A várost jól ismerő világfi előre megfontolt szándékkal metróztatott be minket a Stephansplatzig. A természetesen nem a magyar királynak, hanem az első keresztény vértanúnak szentelt dómot – csakúgy, mint a mi Parlamentünket – állandóan restaurálják, most is fel volt állványozva egy része. A környék sétálóutcáin viszont nyüzsögtek az emberek, hol egy orosz breakcsoportot, hol egy vak baritont, hol öreg swingeseket álltak körül.
Kopogó szemünk előtt ekkor azonban már a híres bécsi szelet lebegett, ami rövid séta után valósággá is vált. Az étlap és nagy tudású vezetőnk szerint az egyik legrégebbi bécsi vendéglőben, a Figlmüllerben a város legjobb wiener schnitzelét kóstolhattuk meg, úgy 14 euróért. Akkora volt, mint egy pizza, lelógott a tányérról (persze gasztrobubus kollégáktól tudom, nem a méret a lényeg, de mégis). Köretnek mindössze egy kis savanyú krumplisalátát adtak, de így is emberes feladat volt a különlegesen finom giga borjúdarab elpusztítása. A kiadós ebéd után egy igazi bécsi kávézóban ivott drága és közepes kávé (csak hogy mégse higgyünk a sógorokhoz kapcsolódó tradícióknak), valamint néhány útba eső helyen – régi jó nem uniókonform méretű, konkrétan félliteres – korsó sörök elfogyasztása után már jövetelünk elsődleges céljára összpontosíthattunk.
A bécsi Tilos az Á
Az Ost Klub nem messze van a belvárostól, mégis inkább külvárosiasnak tűnő utcasarkon pillanthattuk meg a kiírását. Talán mi voltunk az első vendégek, úgy kilenc óra tájt, pedig a program szerint fél tízkor kezdődött volna a La FrancOFFonie fesztivál, bizonyos Olivier l’Hote előadásával. Gondoltuk, a bécsiek biztos pontosak, de nem. Legalább egy órát csúszott a kezdés. Addig volt időnk feltérképezni a helyet, ami amolyan alternatív klub lenne, egy osztrák Tilos az Á. Zegzugos, füstös alagsori termekben lehet beszélgetni, iszogatni, és van egy ránézésre hangulatos, de riasztóan pici koncerthelyiség. Ebben naponta fellép egy-egy olyan előadó, amit, mondjuk az A38 Hajón csíphetünk el Budapesten (a belépő és egyéb árak is ahhoz hasonlók). S hogy miért Ost Klub? Van néhány étel is, például gulyás, scsí, borscs és valami pikáns balkáni étel, továbbá az italkínálatban is ismerős üvegek tűnnek fel az unicumtól a barackpálinkáig, az orosz vodkától a lengyelig. Biztos nem szorosan tartozik a névadáshoz, de az egyik pultoslány is magyar, mint kiderült.
A pici koncertterem
Szóval, fél 11 körül kezdett Olivier l’Hote. A gitáros igazi francia sanzonokat énekelt egy hegedűs és egy gordonkás közreműködésével. Tulajdonképpen semmi baj nem volt vele, csak nagyon hiányzott nekünk a dalok alól az energia, a rockos alapok. Ezzel nem így volt a közönség, amelyik végig elbűvölve hallgatta a dalnokot. És eddigre bebizonyosodott, hogy valóban kicsi a koncertterem, dugig megtelt, se ki, se be nem lehetett menni.
Egy jó kis balkáni balhé
A sanzonénekes után kitódult a tömeg, ekkor mi elfoglaltuk az első sorban a helyünket, és már csak alig kellett várni a bordeaux-i srácokra. A Leók többször jártak már Magyarországon is, a Szigeten, az A38 Hajón, a West-Balkánban, még a Müpában is játszottak – minden koncertjük fergeteges volt. Zenéjük alapja a Mano Negra és a Les Negresseses Vertes által kitaposott mediterrán punk, de a Leók tovább is léptek azon. Megtartva abból a párizsi sanzonok hagyományait és a punk elsöprő energiáját, itt még kifinomultabb hegedű, még dögösebb fúvósok dobják fel a számokat, és persze a tangóharmónika. A zenéjükben keveredik Edith Piaf és Manu Chao, a King Crimson és a Rage Agains the Machine, de néha a klezmer és néha a balkán is feltűnik. Mindezt a kavalkádot hihetetlen könnyedén uralják.
Az újabb számokban mindeközben be-becsúszik egy kis swinges lazulás, ezt itt hallottuk először, amikor úgy fél éjfélkor belekezdtek. A fiatal francia srácokról most is lerítt, hogy imádják a zenéjüket, imádják a koncertjeiket. Életük a zene. Profin bánnak a közönséggel is, néha elringatják, néha vad pogóra ingerlik. A két énekes-gitáros remekül kiegészíti egymást, az egyik a lírai énje a Leóknak, a másik a vadabb. Felváltva őrjítik meg az osztrák közönséget is. Pedig nem könnyű, azt tapasztaltuk, hogy még egy ilyen alter helyen is túl kimértek a sógorfiatalok. Meg is jegyezte alkalmi idegenvezetőnk, hogy „jó ez, jó ez, de egy kis balkáni balhé azért hiányzik”. A fiúk nyomtak vagy két órát, majd még egy fél ráadást. Talán a legjobb koncertjük volt, amit valaha hallottunk.
Schiele ütött
Schiele semmi jót nem ígér
Másnap reggel a gazdagon terített svédasztal mellett, az előző éjszakai élményektől még kissé kóválygó fejjel elhatároztuk, hogy nem sietünk haza, benézünk a Leopold Múzeumba. A négyemeletes márványkockában a szecesszió bécsi mestereinek látható állandó tárlata. Mindenekelőtt Egon Schiele miatt érdemes elzarándokolni ide. Tudtuk, hogy egy zseni, de ekkora méretekben, ilyen környezetben a képei letaglózzák az embert. A szétesett világ mestere volt, kell-e ennél nagyobb aktualitás? Hát semmi jót nem ígérnek a képei az ilyen helyzetekre, az biztos, de a gyomorig hatnak. Csak ezért a tárlatért hetente érdemes volna kijönni ide.
A Leopold Múzeum
A koncert után egyébként megtudtuk, hogy a Leók mégis jönnek július 14-én Magyarországra, ezt maga Pepító trombitás árulta el nekünk. De csöppet sem bántuk meg az utat. Visszafelé két és félórát autóztunk Pestig. Tényleg, miért nem járunk többet Bécsbe?
