A fiatal Széchenyi Istvánnak első angliai utazásán, 1815-ben annyira megtetszett a gázvilágítás, hogy elhatározta, megvalósítja hazájában is. Naplójában így számol be élményeiről: „Angliában csupán három dolog az, amit az embernek véleményem szerint meg kell tanulnia, és a többi mind semmi: az alkotmány, a gépek és a lótenyésztés.”
Széchenyi és a gázfejlesztő masinák
Az út során idejét főleg a gépeknek szentelte, de a naplója tanúsága szerint a gőzgép nem nyerte el tetszését: „A gőzgép a mi hazánkban felesleges. 4 vagy 6 ló erejét pótolja, ha kifizetődni akar, – márpedig kinek van szüksége efféle szakadatlan munkára maga körül?” A sörgyártógépet is gyűlöletes berendezésnek látja, lévén a sör az embert butítja és álmosítja, s ha egy ilyen szerkezet nálunk egyszer működésbe lépne, hol a pokolban adhatnák el a magyar mágnásuk savanyú boraikat? „Tehát csak a gázfejlesztő masináknak feküdhettem neki – ehhez volt kedvem – és hogy ebben kitartó voltam, vagy leszek, Cenk fogja hamarosan megmondani” – fogadkozik Széchenyi naplójában.
A XIX. század elején a gázvilágítás még Angliában is újdonságnak számított, Budapesten a gázzal történő közvilágítást az 1850-es években vezették be. A Légszesztársulat az első gázgyárat 1856-ban az akkori Lóvásár – mai Köztársaság téren – építette fel. A XX. század elejére a meglévő gázgyárak elavultak, és termelőképességük sem tudott lépést tartani a növekvő fogyasztással, ezért a főváros 1908-ban úgy döntött, hogy a meglévő gyárakat egy új, korszerű gázgyárral váltja ki. A helyszínéül Óbudán, a hajógyári Duna-ág melletti Homokos-dülőt választotta, mely egyebek mellett „városfejlesztési” szempontból is előnyösnek mutatkozott, mivel elszigetelt elhelyezkedése miatt nem kellett attól tartani, hogy a szomszédságra nézve terhes lesz.
A főváros büszkesége
„Az óbudai gázgyár építése globális gondolkodásra vall. A barnaszenet a dorogi szénmedencéből a Dunán uszályokkal úsztatták le, a városi gázt ugyanis szénből állították elő. A gázgyár rakodója még mai is látható a Duna-parton” – meséli Rajk László építész. A külföldi mérnökök által tervezett gyár építői nagyvonalúan bántak a térrel, a gyárépületek mellett óriási szabadterületek nyíltak. A várostól félreeső üzemhez kapcsolódóan a vezetőség számára a Duna-partra villákat építettek, a gyár tőszomszédságában pedig munkáslakótelep létesült óvodával, postával, bolttal, vendéglővel, munkáskaszinóval, rendőrlaktanyával és mentőállomással.
Az 1913-ban üzembe helyezett gázgyárra méltán volt büszke a főváros, Európa legkorszerűbb gázgyárának számított akkoriban. A békeidők utolsó nagy beruházása volt e gyár megépítése, amellyel a főváros költséget nem kímélve, igazi mintatelepet létesített. A szénalapú gázgyártás felett azonban hamar eljárt az idő, a technológia néhány évtized alatt elavulttá vált, átadta helyét a földgáznak. Az óbudai gázgyár 1988-ban hagyott fel a termeléssel, ezt követően már csak adminisztratív feladatok folynak a területen. A Gázművek 2004. decemberében költözött ki végleg a telepről, maga mögött hagyva a dilemmát, hogy mi legyen az építészetileg rendkívül értékes, de leromlott állagú közel száz éves ipari létesítmények és a szennyezett talajú tágas, Duna-parti zöld terület további sorsa?
Nehéz megbecsülni a kármentesítés költségét
A területet birtokló főváros elsősorban a kulturális/fesztivál-park jellegű fejlesztési irányt preferálja. Ez az irány természetesen jelentős önkormányzati és állami támogatást feltételez. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma reméli, hogy a hosszú ideje láthatatlan, állandó kiállító hellyel nem rendelkező Országos Műszaki Múzeum itt végre helyet kaphat, de felmerült a Közlekedési Múzeum átköltöztetése, és egy leendő, a szabadság valamint emberjogi kérdéseket boncolgató múzeum kialakítása is.
Alaptételnek tűnik azonban, hogy a gázgyár kulturális-múzeumi-közösségi hasznosítása csak profitorientált beruházások (pl. konferencia központ, gyógyszálló, magánegyetem, esetleg Duna-part lakóövezetté alakítása) keresztfinanszírozásával valósítható meg. De hogy pontosan mi is legyen a terület sorsa, arra a fővárosi többségi tulajdonú Budapest Fejlesztési és Városrehabilitációs Részvénytársaság készít részletes javaslatot. Ami a jövőre nézve már most biztosnak tűnik, hogy a tágabb területen a Graphisoft Park terjeszkedésével egy észak-budai „infopark” alakul.
Mielőtt azonban bármiféle beruházás elkezdődik a gázgyár területén, el kell végezni az ipari tevékenység utóhatásának környezeti kármentesítését: a talajszennyezettség felszámolását, a talajvíz megtisztítását, a talajban elhelyezett tárolók felszámolását és az épületek szerkezeti tisztítását. A kárfelmérési és műszaki beavatkozási terv jelenleg készül, az előzetes tág becslés szerint, a kár 2-10 milliárd között van. Nagymértékben csökkenti a költségeket, ha a szennyezett talajt nem kell elszállítani, hanem izolálva, a helyszínen ártalmatlanítva megoldható a kármentesítése.
A hétvégén a nagyközönséget is beengedték
Addig is, amíg a végleges tervek körvonalazódnak, a főváros kezdeményezte a terület átmeneti hasznosítását. Ennek költsége (sétány, bicikliút, rendezvényterület kialakítása, csarnoképületek helyrehozása) 50 millió forintra tehető.
Hála a száz évvel ezelőtti építészek nagyvonalúságának, zöld szabadfelület akad bőven. Bár a legizgalmasabb épületek, a kátránytornyok és a víztorony műszaki állapota veszélyes, környezete szennyezett, ezért elkerítésük egyelőre elkerülhetetlen, közel 7500 négyzetméter zöldfelület fokozatosan megnyitható a nagyközönség előtt.
Az épületek közül az egykori Száraztisztító és a Villamosközpont jó állapotban lévő épületek, kulturális-közösségi rendezvényekre alkalmasak – az előbbiben volt a Krétakör hétvégi előadása is. Ugyancsak a Száraztisztítóval kapcsolatban merült fel Budapest első fedett jégpályájának gondolata, de a hozzákapcsolódó nagy szabad területen a fedett-nyitott jégpálya is kivitelezhető terv, és remélhetőleg 2006-2007 telére meg is valósul.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
