Belföld

Régen nem volt olyan nehéz helyzetben a Fidesz, mint most

Noha a CEU-ügy kapcsán kezdődött utcai demonstrációk rövid távon aligha fogják megrendíteni a kormány stabilitását, és a politikai erőviszonyok átalakulását sem jelzik még a közvélemény-kutatások, a Fidesz régóta nem volt annyira kedvezőtlen helyzetben, mint most.

Az a politikai alapvetés recseg-ropog ugyanis, amelyre Orbán Viktor az egész rendszerét felépítette: az egyre nyilvánvalóbb magyarországi orosz befolyás miatt a kormány nemzeti elkötelezettsége kérdőjeleződik meg. Lélektani pillanat ez, amelyben egyelőre nem látszik, hogy a Fidesz miként tudja kiverekedni magát a defenzívából – igaz, az sem, hogy az ellenzék tud-e valamit kezdeni a lehetőséggel.

Az Orbán Viktor által vezetett kormányoldal legkésőbb 2002 óta alkalmazott politikai stratégiája az egyik legmélyebb hazai politikai törésvonal kiélezésére épül. Ennek lényege, hogy a kormányzó Fidesz „nemzetire” és „nemzetietlenre” osztja a politikai teret, minden politikai témát e törésvonal mentén igyekszik tárgyalni. Ha valaki vitatkozik a Fidesz álláspontjával, akkor szinte érvektől függetlenül a „nemzetietlen” táborba sodródik, hiszen a Fidesz tautológikus értelmezésében az Orbán-kormány a nemzeti érdek egyetlen letéteményese.

A Fidesz tapasztalata az, hogy mindez eredményesen működik. 2015 eleje óta pedig mintha másban már nem is tudnának gondolkodni, mint az „idegenek” elleni harcban, az akkor népszerűsége mélypontján lévő kormánypárt ugyanis az európai menekültválságra épített gyűlöletkampányokkal építette újra a támogatottságát.

Ideológiai szinten ez a politikai stratégia nem egyszerűen idegenellenességre vagy nacionalizmusra épít, hanem annál összetettebb világnézetet jelent, amely a putyinizmushoz hasonlóan – a zárt, tradicionalista, keleties gondolkodáshoz és egyfaja urbánus-vidéki társadalmi törésvonalhoz kapcsolódik, szembeállítja az általa természetesnek tartott értékeket, elveket és viszonyokat a felvilágosodás korából eredeztetett (liberális) absztrakciókkal. Ebben az értelemben Nyugat-ellenességnek is tekinthető, amennyiben az individualizmus és az egyént megillető emberi jogok helyett a nemzeti kollektivizmust, a liberális demokrácia helyett a tekintélyelvű berendezkedést, a szabadság helyett pedig a rendet részesíti előnyben.

Fotó: MTI/Marjai János

Ugyanakkor a társadalmi félelmek a kormánnyal szemben is kihasználhatók és felkorbácsolhatók. Az Orbán-kormánynak egyre nehezebb nemzetinek, orosz (azaz „idegen”) befolyástól mentesnek feltüntetni a saját politikáját, ez pedig hosszabb távon még a saját választói körében is alááshatja a kormánypárt támogatottságát. Ráadásul a Fidesszel szemben nem valamiféle homályos „háttérhatalmazásról” van szó, hanem – a Magyarország jövőjét évtizedekre meghatározó paksi beruházástól a bőnyi rendőrgyilkosságig vezető orosz titkosszolgálati befolyásszerzés tétlenül nézéséig – nagyon is konkrét ügyekről. A kormány 2010 óta egyre fokozódó mértékben oroszbarát politikát folytat.

Az oroszbarát európai szélsőjobboldali pártokhoz hasonlóan a kormányzati retorikában is visszaköszönnek azok az orosz propagandából származó ideológiák és összeesküvés-elméletek, amelyek kulturális-politikai fronton próbálják gyengíteni a nyugati értékrendet. A CEU és a civilek elleni hadjárat is ennek a része, nem más, mint az orosz minta másolása. A kormány a transzatlanti szövetség, az EU és a NATO tagjaként lényegében felcserélte a szövetségest és az ellenséget, és ez már nemcsak a retorika szintjén valósult meg, hatása nyilvánosan is megjelent információk szerint a nemzetbiztonsági munka politikai irányításában is tetten érhető.

Ami történik, az egyre nagyobb támadási felületet jelent a kormánnyal szemben. Az elmúlt időszak demonstrációinak fő jellemzője, hogy a szervezők és a résztvevők elsősorban fiatalok, akik a kormány autokratikus intézkedései és a kormány egyre látványosabb orosz orientációja, valamit a Nyugat- és EU-ellenessége ellen tiltakoznak. A Fidesz pedig erre válaszul – mintegy igazolva a vele szemben felhozott vádakat megint csak orosz mintára – sorosozik, és a posztszovjet térség színes forradalmaihoz hasonlítja a magyarországi eseményeket.

A tiltakozók számára éppen ezért nem is a kormányzati hiteltelenítési kísérlet jelenti a legfőbb problémát, hanem az, hogy a rendezvények egyelőre nem kínálnak politikai alternatívát és konkrét politikai célokat a kormányellenes választópolgároknak. Ez vélhetően a jelenlegi ellenzéki pártok nélkül nem is fog menni.

A kérdés az, hogy lesz-e olyan ellenzéki politikai szereplő, aki be tudja csatornázni a kormánnyal szembeni új típusú elégedetlenséget. A választók egy ma még biztos pártpreferenciával nem rendelkező jelentős csoportja ugyanis végül ahhoz az ellenzéki erőhöz fog majd csapódni, amelyik a legesélyesebbnek látszik a Fidesz kihívójának a szerepére. Ezért megy ma a versenyfutás az ellenzéki oldalon.

Az erőviszonyok és a szervezeti háttér alapján továbbra is az MSZP és a Jobbik lehet leginkább esélyes kihívó. Vona Gábor pártját maga a Fidesz emeli fel a legfőbb ellenfél szintjére a Jobbik ellen folytatott sorozatos kampányokkal. A korábban végképp elhalni látszó MSZP pedig Botka László miniszterelnök-jelöltté választásával tett szert előnyre a többi baloldali párthoz képest. A választásig hátralévő időben két kérdés döntő lehet a kihívó szerepéért folytatott küzdelemben. Az egyik, hogy Botka László mennyire tudja majd teljesíteni a szövetségépítésre, a többi baloldali párttal való együttműködésre vonatkozó ígéreteit, a Jobbik esetében ugyanis potenciális szövetségesek nincsenek. A másik, hogy valóban az orosz befolyás kérdése lesz-e a kampány egyik fő témája. Ha igen, az Fideszhez hasonlóan érintett Jobbik számára ugyancsak hátrányt fog jelenteni.

Juhász Attila (Political Capital)

Ajánlott videó

Olvasói sztorik