Lehet, hogy most te is olyan furcsán nézel, mint én, amikor szembejött velem az „Egy szoknya, egy nadrág” rendezvénysorozat legutóbbi programja a Facebookon. Az viszont biztos, hogy Görög Mása kommunikációs tréner-újságíró és Krausz Tivadar író-publicista tudja, hogyan kell új közönséget bevonzani, magamtól ugyanis – közéleti érdeklődésű újságíróként – lehet, nem mentem volna el egy alapvetően párkapcsolati kérdésekről szóló programra. De az mindjárt más, ha az aktuális beszélgetés alcíme ez:
A fideszes persze helyettesíthető szocival, dékással, jobbikossal vagy bármivel, a lényeg az, hogy miként szövi át az életünket a politika, hogyan telepszik rá az életünk azon részeire is, ahol egyáltalán nem vágyunk rá.
Szerdán este a Mika Tivadar mulatóban Mása és Tivadar rövid jelenetekben mutatta meg, milyen az, ha egy pár vitái szakításig fajulnak, és azt is, hogyan lehet ugyanannak a vitának „happy end” a kifutása, valamint alaposan átbeszélték, mi történt tulajdonképpen kettőjük között. Havonta megtartott beszélgetéseiken korábban így járták körül a hűség és a megcsalás kérdését, azt, hogy hogyan szeretünk, milyen elváráscsapdák vannak egy kapcsolatban, és szó volt a játszmákról is, amik megkeseríthetnek egy kapcsolatot.
Lenyúlják a válaszainkat
A vallásosság kihalóban van, a filozófiailag megalapozott világlátás fárasztó és unalmas dolog, gyakorlatilag csak a politikai hiedelmeink maradtak – hangzott el a beszélgetés elején. Ráadásul a politikai közbeszéd, sőt általában a közbeszéd is egészen közönséges lett, mintha a teljes politikai közeget hazaárulók és bolondok uralnák.
Bármiről kezdünk beszélni, azt tematizálni fogja a politika, és azzal, hogy a politikai színtér szereplői lenyúlják a válaszokat, saját magukhoz kötnek, a másik fél pedig azt érzi a mi válaszainkból, hogy valahová tartozunk.
Az aktuális kérdésekre ki kellene alakítanunk a saját válaszainkat és nem azzal foglalkozni, hogy a pártok mit mondanak
– mutatott rá Mása.
Tivadar visszanyúlt a rendszerváltás előtti időkig, amikor még csak egyetlen pártot nem szeretett a többség, és a „másként gondolkodók” örültek a sok különböző nézetnek. A rendszerváltás után viszont azok, akik korábban szerették, ha mindenki mást gondolhat, a sajátjukhoz hasonló gondolkodásmódot kezdték el keresni, és ellenség lett, aki nem ugyanarra szavazott, mint ők.
A technika is ilyen irányba terel bennünket, a Faceboook például olyan bejegyzéseket ajánl fel, amikkel egyetértünk, így olyan közegben érezhetjük magunkat, ahol mi vagyunk „a politikai tuti letéteményesei” – mondta Mása. Az embereket összetévesztjük az adott kérdésre adott válaszukkal, és a politikai tuti birtokában egymást lökdössük le az erkölcsi piedesztálról –
ha nálam van az erkölcsileg helyes vélemény, a másiknál nem lehet.
Tivadar szerint a közösségi oldalakon már olyan modorban beszélnek egymással az emberek, amit a kocsmában is csak akkor engednek meg maguknak, amikor már szét akarják verni a helyet.
– tette hozzá Mása. Ha van olyan közösség, például az interneten, ami ezt a magatartást támogatja, az hizlalja az egónkat, de onnan is kirekesztenek az első pillanatban, ha nem illik oda a véleményünk.
Senki ne legyen vesztes
Az lenne a minimum, hogy hagyjuk elmondani a másiknak a véleményét, de ha nyitottak vagyunk egy párkapcsolatban, meggyőzhetőnek is kellene lennünk. Vagyis, ha a másik olyan érveket hoz fel, ami a miénket tromfolja, változtatni kell – vélte Tivadar. Vitakultúra híján a veszekedés odáig fajulhat, hogy „egy kommunista és egy fasiszta üvöltözik egymással”, miközben persze egyikük sem szélsőséges, de elvesztik a fejüket és az ellentétes sarkokba szorítják egymást.
Mása szerint súlyos hatással van ránk, amit látunk magunk körül, 15-20 éve például nem volt ennyi trágárság az utcán, vagy épp a sajtóban. Úgy tűnik, mintha normálissá válna a másik elleni karaktergyilkosság is, és miért ne engedhetné meg magának Mari néni, hogy így beszéljen a férjével, amikor az ország vezetői így beszélnek, vagy miért ne beszélhetnének egymással az emberek a gangon így?
Persze nincs olyan vita, ahol ne lennének indulatok, a kérdés, hogy képesek vagyunk-e kontrollálni, megfékezni, megbánni és bocsánatot kérni. Az az erős ember, aki meg tudja bánni a saját hülyeségét, attól lesz önbizalma, önérzete és öntudata, hogy képes meghaladni önmagát – mutatott rá Tivadar. Erre Mása úgy reflektált, hogy
sokszor azért nem ismerik el az emberek egymás igazát, mert azt gondolják, hogy ettől kevesebbek lesznek.
Egy párkapcsolatban az egyik félnek nagy felelőssége van abban, segítse, hogy a másik önbizalma megfelelő szintre kerüljön, támogassák egymást és ne sérüléseket okozzanak – mondta Tivadar, hozzátéve, hogy egy normális vita nem arról szól, hogy győzünk vagy veszítünk, hanem arról, hogy tanulunk belőle. Ha valaki nem tanul a vitából, hanem vesztesnek érzi magát, akkor baj van, a másik fél megtépázta az önbizalmát.
Kezelni a félelmeket
Az ellentétek vonzásának is van varázsa, de csak akkor, ha nem kérdőjelezzük meg a másik fél emberségét és humanista hozzáállását. Az erkölcseinkhez mereven kell kötni magunkat, de el kell oldozni magunkat a meggyőződéseinktől, hogy ne merev ellentétek alakuljanak ki, hanem olyanok, amelyeket humorral, játékossággal, kedvességgel át lehet hidalni.
A példák között szerepelt a menekültkérdéshez való hozzáállás is. Ha valaki fél a menekültektől, nem azt várja a másiktól, hogy az nekiszegezze, hogy „embertelen migránsellenes” lett, hanem azt, hogy a másik fél kezelje az ő félelmeit.
Ha csak minősítenek bennünket, azzal egyre jobban beszorulunk egy sarokba, és távolodunk a másiktól, kialakul köztünk egy szakadék
– magyarázta Mása. Ha nem a másik kérdéseire válaszolunk és nem az aggodalmait akarjuk megbeszélni, hanem kikukázzuk az álláspontját, azzal a családon belül is barikádot építünk.
Tivadar szerint a politikai hitvitáink leginkább csak a szavak szintjén zajlanak, és valójában nem érintenek bennünket olyan mélységben, mint azt gondoljuk. Nem járunk minden héten tüntetni, nem a hétköznapi életünk szintjén éljük meg a politikai hiedelmeinket, így ezeket a konfliktusokat nem lenne érdemes túldimenzionálni. Az a mai politikai és társadalmi helyzetnek köszönhető, hogy ekkora jelentőséget tulajdonítunk neki.
Nem mindenhol fárasztó ez
A beszélgetés végén az egyik néző azt mondta: nagyon fárasztó egy olyan kapcsolat, amit ilyen nézetkülönbség terhel, és ezt folyamatosan tolerálni kell – sokkal egyszerűbb és pihentetőbb egy olyan otthonba hazamenni, ahol a másik ugyanúgy gondolkodik. Mása szerint embere válogatja, mennyire tud jól működni egy olyan kapcsolatban, ahol ütköztetni kell a véleményeket, kérdés az is, hogy az élet hány területén jelenik meg ez a különbség, de van, akit kifejezetten ez inspirál.
Tivadar viszont úgy véli: csak a mi társadalmunkban van az, hogy fárasztó együtt élni egy ellentétes világnézetű emberrel. A nálunk nagyobb jóléttel bíró, demokratikusabb országokban a politizálás a szavazófülkére korlátozódik, és ha szóba is kerül, abból nem lesz konfliktus – annyi az egész, mintha az időjárást beszélnék meg. Nálunk viszont dráma lesz abból, ha olyannal élünk együtt, aki mást gondol, mint mi, mert a társadalmunk meggyötört és önbizalom-hiányos, de reméli, hogy ez meg fog változni.
