Két hete nagygyűlést tartott az MSZP a Sportarénában. Lelkesítő szónoklatok hangzottak el, néhány videóüzenet is bejátszottak. Ha önt felkérték volna, mi az egyperces jó tanácsa?
Egyetlen percben? Abba csak valami nagy-nagy bölcsesség fér bele. Ám most nem okoskodásra, hanem rendre és értelmes cselekvésre van szüksége a pártnak. Jó tanácsokat amúgy is Nobel-díjasok szoktak küldeni. Nekem pedig egyelőre nincs olyanom.
Egy poénnal nem ússza meg, hogy értékelje az egykor önt miniszterelnökké emelő párt vesszőfutását.
Válságban van az európai baloldal, nincsenek jó válaszai a problémákra, ezért szinte mindenütt alulmaradt a jobbal szemben. Miközben persze az utóbbinak sincsenek hatékony megoldásai, de legalább a probléma megfogalmazásáig eljut. A választók pedig azt mondják: na, végre foglalkozik velünk a politika.
Az MSZP duplaveresége és az SZDSZ kimúlása aligha magyarázható pusztán nemzetközi trendekkel.
Katt Medgyessyért – Képgaléria (Fotó: Neményi Márton)
A magyar balliberálisok vesszőfutása az őszödi beszéd óta tart. Az lett volna a legjobb a pártnak, a baloldalnak és az egész országnak, ha 2006 ősze után Gyurcsány még összerakja a következő költségvetést, aztán lemond, és hagyja, hogy új választásokra kerüljön sor. Ami persze kormányváltást jelentett volna, de nem eredményez olyan megsemmisítő vereséget, mint amit idén tavasszal szenvedett el a balliberális oldal.
Két és fél éve beszélgettünk önnel. Akkor azt nyilatkozta: „Ennek a pártnak szüksége van Gyurcsányra, hiszen ő ellenzékben is képes lehet megújítani a baloldalt.” Tartja még ezt az állítását?
Tágítsuk a kérdést. Szüksége van a baloldalnak Gyurcsányra? Szerintem igen. A magyar bal fél a lengyelesedéstől, vagyis attól, hogy sok kis pártocskára esik szét. Pedig nem félni kell, hanem előrelátóan dönteni. Több módja van a szavazatoptimalizálásnak. Lehet egyetlen nagy gyűjtőpárttal küzdeni a voksokért, és lehet úgy is, hogy két-három, egymással együttműködő baloldali párt szólít meg milliókat. Utóbbi esetben nem az a probléma, hogy Gyurcsány, Mesterházy, vagy Szili Katalin nevét hímezzük az egyetlen zászlóra, ugyanis van több lobogó.
Ha nem is jószántából, de ebbe az irányba tart az MSZP. Mesterházy az év végéig adott haladékot Gyurcsánynak a belső kapitulációra, ám a volt miniszterelnök láthatóan nem törődik az ultimátummal. Mindketten vezérigazgatók akarnak lenni, közel a pártszakadás.
Katt Medgyessyért – Képgaléria (Fotó: Neményi Márton)
A hosszú távú közös érdek felismerése igen nagy intelligenciát kíván, ami nem biztos, hogy megvan. A bölcs politikus tud versenyezni, és képes kooperálni is.
Az imént két-három pártról beszélt. Az első kettőt értem. De komolyan Szili Szociális Uniója volna az a bizonyos harmadik?
Avíttnak tűnik a Szili-féle párt, de higgye el, meg tud szólítani sok embert, van rá igény. Pont beférne a liberalizmusba hajló Gyurcsány-formáció és a klasszikus szociáldemokrata értékeket valló, mondjuk, Mesterházy Attila által vezetett alakulat közé. Hogy egyszer majd választási-, utóbb pedig kormánykoalíciót alkothassanak.
Akarja ezt ez a három ember?
Ha felismerik, hogy ez a helyes út, és sikerül összehozni egy jó kis beszélgetést, bármi megtörténhet.
Mikor beszélgessenek? Pártszakadás előtt vagy után?
Inkább előtte. Az lenne igazán hasznos.
Önt tíz éve egy a mostanihoz hasonló szituációban tették meg az MSZP miniszterelnök-jelöltjének – annak idején Kovács László, Horn Gyula és Németh Miklós hadakozott a listavezetésért. Most is menne, ha hívnák?
Jól érzem magam a cégem élén. Van néhány kliensünk, bölcs gazdasági tanácsokkal szolgálunk nekik, valamint konferenciákon szoktam előadni. És úszni is lejárok szinte minden nap. Nem állítom, hogy mindez lefoglalja a teljes szellemi és fizikai kapacitásomat, de ahhoz elég, hogy ellenálljak a politika képviselte kísértésnek. Az én koromban lehet okos ötleteket adni, hiszen van ismeretem, és tele vagyok jó szándékkal, de nem kell föltétlenül politikai szerepet vállalni. Az MSZP-ben amúgy is itt az ideje, hogy új emberek jöjjenek.
Az előbb még lehetőséget látott a Mesterházy-Gyurcsány-Szili trióban. Közülük ki az új ember?
Mesterházy új ember. És bizonyos értelemben Gyurcsány is az. Húsz év korkülönbség van köztünk, ő már egy másik generáció. De ha vele nem megy, a helyzet előbb-utóbb kitermel másokat, megfelelő személyiségeket. A baloldal minimum nyolc évig ellenzékben marad, van idő jó csapatot, ütőképes baloldali alternatívát szervezni, ami képes arra, hogy 2018-ban legyőzze Orbánt.
Akire ön két és fél éve azt mondta: „Fegyelmezettebbé, megfontoltabbá, óvatosabbá vált.”
Egy biztos: nagyon tudatosan építkezik.
Időnként úgy tetszik: improvizál. Itt van például a magán-nyugdíjpénztári megtakarítások államosítása.
Annak nem elvi oka volt, hanem az, hogy pénzre van szüksége, de nem akart megszorítani. Csupán bő fél év telt el a választások óta, az emberek még emlékeznek a kampányban elhangzott ígéretekre.
Hallani „ideológiát” is a döntés mellett: a magán-nyugdíjpénztárak eltőzsdézték a pénzünket.
Ez nem bizonyított. Úgy tanultam az iskolában, hogy először megvizsgálok egy kérdést, aztán döntök. Most viszont előbb döntöttek, és csak aztán hoztak létre egy bizottságot arra, hogy kivizsgálják, mi is a baj az eddigi rendszerrel. Ami prekoncepcióra utal: pénzt akartak gyorsan, és találtak is.
Az ön miniszterelnöksége alatt jöttek létre a magán-nyugdíjpénztárak. Jó döntés volt?
Jó. Ma is belevágnék.
Pedig tény: szerény eredménnyel gazdálkodtak, a befektetések hozamának zöme működési költségre ment el.
Ha nem volt hozam, hogyan vetődött fel, hogy az átlépőknél a jövedelmet meg kell adóztatni, majd néhány nap múlva miért volt gesztus eltekinteni az adótól? Egyébként is egy hosszú távra alkotott struktúrát nem megszüntetni kell, hanem korrigálni a hibáit. A magán-nyugdíjpénztári rendszer az elvet tekintve jó. Elöregedő társadalomban élünk, ahol egyre kevesebben fizetnek be, és egyre többen szeretnének kapni. Nincs más kiút, mint az öngondoskodás. Illetve most azt is megtehették volna, hogy tovább emelik a nyugdíjkorhatárt. Ami, tisztában vagyok vele, népszerűtlen. De hát Orbánnak nem négy évben kell gondolkodnia, tudja jól, hogy legalább két ciklusa lesz kormányozni. Vagyis igazán foglalkozhatna mély, szerkezeti változtatásokkal. Arról ismerszik meg a jó politikus, hogy neki nemcsak a népszerűség számít.
Ön azzal kezdte a miniszterelnöki munkáját, hogy ötven százalékkal emelte a közalkalmazottak bérét. Az a döntés is jelentős részben a népszerűségről szólt. Bár azt is hallani, hogy mélyszegénységben élő emberekkel ön életében először a választási kampány országjárása során találkozott, és a győzelem után e sokk hatására döntött a jóléti intézkedések mellett.
Őszintén megrázott, hogy mindenütt öregnek látszó negyvenöt-ötvenéves, ráncos, töpörödött, ápolatlan, fogatlan emberekkel találkoztam. Szomorú volt. De a döntésem fő oka mégis racionális: itthon akartam tartani azokat – főleg az egészségügyben dolgozók legjobbjait -, akik a külföldi munkavállalás megnyílásával elhagyni készültek az országot.
Egyesek szerint ezzel elúsztatta, kényszerpályára sodorta a költségvetést. Mások meg azt mondják, a kiosztott béremelés zöme személyi jövedelemadóban és áfában visszafolyt a büdzsébe, sőt, a pluszkereslet megdobta a GDP-növekedést is.
A költségvetési hiány és az adósság 2005-től ugrott meg, és 2006-ban érte el a csúcsot. 2003-2004-ben a hiány csökkent. A második érvelés helytálló.
Akkor viszont most, hogy Orbán szerzett pénzt a különadókból és a magán-nyugdíjpénztárakból, akár jöhetne egy új, béremelős száznapos. A növekedésért, meg a kilencvenegynéhányezer forintot kereső kezdő orvosokért, tanárokért. Fölhívja Orbánt ezzel az ideával?
Egy biztos: ő nem az exportpiacokban, hanem a belső fogyasztás növelésében bízik, arra akar gazdasági növekedést építeni – hasonlóan az első kormányzásához. Ez kevés, a teljesítménynövekedés meghatározó része a külső piacokról kell érkezzen, így volt ez 2002 és 2004 között is. Ilyen kicsi és nyitott gazdaság, mint a miénk, rászorul a külföldi tőkére és a külső piacokra, következésképpen nem teheti meg azt, amit Amerika, Kína, vagy India.
A Moody’s a minap a „költségvetés hosszú távú kockázataira” hivatkozva két fokozattal leminősítette a magyar állampapírokat. Nemzetgazdasági miniszterünk, Matolcsy György szerint nagyot hibázott a brit intézet. Ön kinek ad igazat?
Az elemzők felismerték: a kormány elodázza a mély átalakításokat. Persze azt se felejtsük el, hogy amikor nagy a baj a világgazdaságban, a minősítők rendre a leggyengébbeken, a legsebezhetőbbeken állnak „bosszút”. És még valami. Hallani olyan téves véleményeket is, hogy a Nyugatnak igazából nem is Orbán gazdaságpolitikájával, hanem úgy általában a politikájával, valamint a Kelet felé fordulással van baja, és a Moody’s döntése is ebben a kontextusban értelmezendő. Szerintem ez tévedés. A minősítők nem politikusi sugallatokra várnak, hanem végzik a munkájukat.
És olykor nagyokat tévednek, mint például 2006 és 2008 között.
Máskor meg nem tévednek.
Azt mindenesetre látni, hogy Orbán a gazdaságpolitikában sem tűr meg ellensúlyt. Sem itthonról, sem külföldről. Elfoglalta az Állami Számvevőszéket, rokkantosította a Költségvetési Tanácsot, kitessékelte a Világbankot. Sőt, úgy tetszik, a Fidesz három fő gazdaságpolitikusának sincs szava a döntésekben: Varga, Matolcsy és Fellegi faragja egymást, aztán a miniszterelnök egyszer csak megmondja a tutit. Jól látom?
Kétségtelen, hogy ma nincs kontroll a hatalomgyakorlásban.
Kéne?
Arra mindig szükség van.
Orbán azt állítja, a világválságban hatalmas versenyelőnye Magyarországnak, hogy kétharmadot tett a kormánya mögé, így a fontos döntések előtt nem kell „fölösleges” egyezkedésekkel húzni az időt.
Ha valaki nem rendelkezik belső, tényleges parlamenti-, média-, és egyéb kontrollal, akkor nagy szükség van a külső kontrollra. Legyen az az Alkotmánybíróság, a Költségvetési Tanács, vagy éppen külföldi független intézmények. Senki sem tévedhetetlen. Egyre nagyobb az esély arra, hogy egyszer csak az élet végzi el a szükséges korrekciókat, de abból hatalmas meglepetés, megrázkódtatás lehet.
Mondjuk akkora, hogy sosem lesz miatta eurónk?
Akkora talán nem.
„Ha végigviszi a kormány a 2003-2004-es gazdaságpolitikámat, 2010-re Magyarországon euróval fizetünk” – ezt ön nyilatkozta 2008 tavaszán.
Ma sem fogalmaznék másként.
„Feltörekvő londoni elemzők” minapi tanulmánya szerint Magyarország és Lengyelország legkorábban 2019-ben, a többi, zónán kívüli volt szocialista pedig még később csatlakozhat a valutaunióhoz. Egyáltalán lesz még akkor euró?
Középtávon biztosan fennmarad a közös fizetőeszköz.
Mi az a középtáv?
Három-öt év.
És aztán?
Inkább onnan közelítek, hogy nekünk, magyaroknak is elemi érdekünk teljesíteni az euró-zónához csatlakozás feltételeit. Vagyis tartósan fenntartható fejlődést eredményező, fegyelmezett gazdaságpolitikára van szükség, az egyensúly respektjével és mély szerkezeti, elosztási rendszeri változásokkal. Aztán meglátjuk, hogy mire odaérünk, lesz-e még közös fizetőeszköz. Valós költségvetési és gazdaságpolitikai összehangolás nélkül aligha.
Előfordulhat, hogy érkezik a gazdasági válság egy következő hulláma, aminek hatására néhány euróövezeti országban olyan pártok kerülnek hatalomra, akik kiviszik hazájukat a valutaközösségből, és ezzel bedöntik a rendszert?
Ez a lehetőség sajnos benne van a pakliban. Nem is kevés százalékkal.
Mennyi az a nem is kevés?
Harminc és negyven százalék közti esélyt adok rá. A világban totálisan átrendeződnek a politikai és a gazdasági erőviszonyok, hamarosan egyértelműen Kína lesz a Föld első számú gazdasági hatalma. Olvasom az újságban, hogy Peking 500 millió dollárt ad az Egyesült Államoknak energiatakarékos technológiák kifejlesztésére – egy ilyen szöveg még az ezredfordulón is a vicc kategóriájába tartozott volna. A világpolitikában – hasonlóan a magyar belpolitikához – csak az együttműködés hozhat megoldást. Az a nagy kérdés, elég intelligensek-e ehhez a világ vezető politikusai. Az mindenesetre bizakodásra ad okot, hogy már most is hatalmas az országok közötti egymásrautaltság, a kölcsönös függés. A tippem: előkerül a józanság. Ha kényszerből is.
