Az, hogy a Fideszben bízó jobb, erkölcsösebb jövő után vágyakozók nagy ábrándjából hogyan lett nagy kiábrándulás – erre szolgál magyarázatul Petőcz György Csak a narancs volt című interjúkötete, amely a Fidesz történetét mondja el Fodor Gábor, Hegedűs István, Molnár Péter, Szelényi Zsuzsanna és Ungár Klára visszaemlékezései alapján. Ez a különös figyelmet érdemlő könyv a “fiúk” pártja történetének első fejezetéről szól, a megalakulástól a párton belüli hatalomváltásig, lényegében az 1994. évi választásokig. E történet akkori aktív résztvevőinek mondandója rendkívül aktuális. Persze hiba volna személyüket idealizálni, s némely megállapításukkal lehet, és kell is vitatkozni, bízvást állítható azonban, hogy e viszontagságos párttörténet induló szakaszának ismerete megkönnyíti az azóta bekövetkezett politikai fordulatok megértését.
ELZÁLOGOSÍTVA.A hasonló tanulságtételekre már csak azért is szükség van, mert emlékezetünk fogyatékos, és még arra is gyatrán emlékszünk, amit megélni szerencsénk volt. Nincs ez másképpen interjúalanyainkkal sem, akik akkortájt ismert szereplői voltak a közéletnek. Fodor Gábor például annak idején az egyik legismertebb és legnépszerűbb politikus volt. Talán éppen ez lett később súlyos vétke, miként a másik négynek is. Minden bizonnyal az, hogy ők öten – ámbár családi hátterük, képzettségük, szakmai érdeklődésük sokban eltért – abban egyetértettek, hogy nem csupán a régi megvetett rezsimmel akartak leszámolni, hanem hittek egy új demokratikus, liberális rendszer megteremtésében, meg a Fidesz programjában felsorolt vonzó elvekben. S abban is bíztak: megszerezhető a hatalom tisztességes eszközökkel, a korábbi elvek megtagadása nélkül. Nos, ebben mélységesen tévedtek. Ide kívánkozik Osvát Ernő aforizmája: “Az elzálogosított gerincek kiváltására sohasem kerül sor.” Nem érdemes azon eltűnődni: vajon kiszorultak-e a pártból, avagy kitaszították-e őket, meg azon sem, hogy ők voltak-e az árulók, vagy őket árulták-e el. Annyi bizonyos, az ötöknek már nem volt helyük abban az “új pártban”, amely mindent a hatalom gátlástalan megszerzésének és megtartásának rendelt alá.
De hát hogyan is történt, igazolhatja-e ezt a kínos elmarasztalást a Fidesz könyvünkben szereplő ötféle nézőpontból, ötféle megközelítésben elmondott (elő)története. Válaszunk egyértelmű igen. Mert ha a hangsúlyok, a kérdések mások is, mindez, ami itt leíratott, lényegében azonos következtetésekre vezet. Ehhez tudni illik, hogy még 1992-ben a Fidesz népszerűsége a pártot választók körében elérte a 45 százalékot.
Kövér László – akinek köztudottan, ami a szívén, az a száján – ez idő tájt a parlamentben Csurka nagy vihart kiváltott dolgozatát náci alapvetésnek minősítette, amelyen átsüt a politikai ellenfelek ellenségnek bélyegzése. Orbán 1992 februárjában még úgy nyilatkozott, hogy “nem minden egyházi vezető ismeri fel azt a veszélyt, hogy az MDF ölelése halálos lehet az egyházakra”. Még a témánál maradva, Kövér – Hegedűs szerint – kifejezetten gyűlölte az egyházakat, és tőle hallotta a legvadabb antiklerikális kirohanásokat. Az már talán szót sem érdemel, hogy jelenlegi kormányfőnk az október 23-án botrányba fulladt megemlékezés ürügyén kivonult az 1992. évi operaházi díszünnepségről, mert Antall József nem követte meg Göncz Árpádot. Élete legjobb időszakának tartja Fodor Gábor az 1998 és 1990 közötti lelkesedéssel teli éveket, amikor a szabadság vágya és szellője átitatta a közéletet, ami ma csodának tűnik, és ennek a “csodának” szerves és fontos része volt a Fidesz.
Ám minden csoda három napig tart, ámbár a Fidesz és belső viszonyainak megromlása hosszabb folyamat volt, egyes stációit könyvünkben nyomon követhetjük. Először felütötte fejét valami rettenetes cinizmus – olvassuk -, mindeközben teljes gőzzel folyt a párton belüli hatalom centralizálása, párhuzamosan a párt értékrendjének átalakításával. Az 1993-as kongresszuson pártelnökké választották Orbánt, majd a potenciális ellenfelek eltávolítása után megvalósult Orbánék teljes hatalomátvétele. Egyre jobban előtérbe kerültek a háttérben szorgoskodó gazdasági szakemberek, mint Simicska Lajos és Varga Tamás, akik egyaránt szolgálták a párt érdekeit és barátaik boldogulását. A belső pártharcok és az ezeket kísérő nyílt botrányok vezettek leginkább a párt 1994. évi súlyos vereségéhez. Ezután következett a “nagy fordulat”, és a kései születés kegyelmében részesült ifjak új polgári pártja már nevében sem azonos a régivel.
VÁLTÁS.Noha korai még mérleget vonni e mélyreható változások hasznáról és káráról, bizton kijelenthető: a fiúk 1998-as választási győzelméért nagy árat kell fizetni. Fodor véleménye: “A Fidesznek példátlan felelőssége, hogy (…) a bolsevik párt történetének rossz változatát játszatják el a fiatal generációval, ma Magyarországon. Jelentős károkat okoznak a durvasággal, agresszivitással, a jogállam semmibevételével és a nagyfokú arroganciával.” Molnár Péter: “A Fideszt arra alapítottuk, hogy elutasítsuk a Kádár-rendszert és a kommunizmust, de arra is, hogy a magyar történelemnek azokat a rémségeit, amiket Bibó István eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem szavakkal írt le, megpróbáljuk friss szellemű politizálással lezárni. Ez a törekvés ma már teljesen hiányzik Viktorék politikájából.”
Komor eszmefuttatásunkat a vészesen közeledő választások okán is fejezzük be Elias Canetti Nobel-díjas író megjegyzésével: Jó volna, ha a nagy szavak a teaforralóban melegített vízhez hasonlóan figyelmeztetés gyanánt elkezdenének fütyülni. Fűzzük hozzá: inkább trombitálni.
