Egyesült Államok: a diákhitelek többségükben hagyományos kölcsönökként működnek. A szövetségi kormányzat az iskolában töltött időszakra nyújt kamattámogatást és vállalja a vissza nem fizetés kockázatát. A pénz nagyobb részét a magánbankok, kisebb részét a kormányzat biztosítja.
Svédország: A svédeknél, akárcsak a többi skandináv országban, a 60-as évektől léteznek diákhitelprogramok. Mivel az oktatás ingyenes, a kölcsön célja, hogy a lakhatási költségeket fedezze, illetve tehermentesítse a szülőket. Bárki felveheti a hitelt, amely után egy alacsony, az infláció mértékével közel megegyező nominális kamatot kell fizetni. A visszafizetés jövedelemfüggő (4 százalék az előírt törlesztés). A vissza nem fizetések száma nemzetközi viszonylatban nagyon alacsony.
Németország: a kiterjedt tanulmányi támogatási rendszer részben ösztöndíjként, részben kölcsönként működik. A támogatás felét kell visszafizetni öt év türelmi idő után. A kamat 0 százalék, ami reálértelemben negatív kamatlábat jelent, de emellett még számos kibúvó is létezik a visszafizetés elkerülésére: ilyen értelemben tehát valódi hitelről nem beszélhetünk.
Egyesült Királyság: 1989-ben indult a diákhitelprogram, amikor a kormányzat elkezdte csökkenteni a korábban bőkezűen osztogatott ösztöndíjakat. A magánszektor azonban nem igazán karolta fel a kezdeményezést, amely így komoly terheket ró a brit költségvetésre. Habár az adóhatóság is közreműködik a visszafizetések begyűjtésében, a folyósított hiteleknek csupán 50 százalékát fizetik vissza. A kölcsön kamatlába az inflációt tükrözi.
Kína: 1999 nyarán 8 városban hirdettek diákhitelprogramot a Kínai Népköztársaságban. A kölcsönökre a kormány nem nem nyújtott garanciát és legtöbbször kezes vagy biztosíték volt szükséges a hitelfelvételhez. A kölcsön így nem volt elérhető a leginkább rászorulók számára.
A hitelhez piaci, 10-11 százalék közötti kamatláb társult, amelynek felét a kormányzat, felét pedig a kölcsönfelvevő fizette. A visszafizetés időtartama 4 év, amely jelentős terhet ró a hitel felvevőire.
