Vásárcsarnok. Hegyekben felhalmozva az élet. Az élethez szükséges minden jó. Ha jól tudom, Margaret Thatchernek ez tetszett a legjobban Budapesten. A közgazdaságilag is meggyőző látványtól megdobbant a szíve (a Vasladyben rejlő háziasszonyi szív) a paprikafüzérek (magyar kaláris), a copfba font fokhagymák (János vitéz Iluskája), a remegő abált szalonnák (már a leszúrásra ítélt disznó kezdte a remegést), egyszóval a Vaslady is megremegett ekkora tömeg esztétikusan felhalmozott konyhai nyersanyag láttán. A Vaslady is ellágyult. A mi Vásárcsarnokunk ilyen.
De szép is! Az épület a századvég – a 19. – tombolása az újonnan fölfedezett vastraverz, a vasból való építkezés lehetőségeiben. Eme építészeti mámor ujjongó felkiáltójele az Eiffel-torony. De nálunk meg itt van a Nyugati-pályaudvar: most, így kipucolva, derült csak ki igazán, milyen gyönyörű. És itt ez a Vásárcsarnok. Az impozáns főhajóhoz és mellékhajóihoz kapcsolódó kereszthajókkal. Olyan tágasra, szellősre tervezve, hogy lovas kocsik közlekedhettek benne. Lebegő galériával. Vagy ha úgy tetszik: karzattal. Akárcsak egy templom. A kulináris gyönyörök, a földi élvezetekben hempergő Dionüszosz profán temploma. Monstruózusan kecses szerkezetével igazán szép.
Aki itt, a forrás közelében, vendéglőt nyit, valószínűleg nyert ügye van. A vásárcsarnok nem lehet meg jó kajálda nélkül. Máskülönben absztrakcióvá válik az a rengeteg ennivaló nyersanyag, mely konyha után kiált. Van is a környéken egy-két vendéglő meg kricsmi. És nemrég nyílt meg a legújabb. Úgy hívják, hogy Padlás. Valóban az. A földszinti konszolidált entrée után szép öreg falépcsőkön felmászik az ember a magasba – és egy hamisítatlan, hatalmas padlás nyílik meg előtte. Vastraverzek helyett itt az öreg, meghasadt gerendák szépsége fogad. Hatalmas kéményoszlop középen (étellifttel), ódon kredencek, nem csicsás, hanem ideillő “munkalámpák” (a zabálás nagy munkájához). A padlaton a szép, kopott keleti szőnyegek is jó stílusérzékről tanúskodnak. Elviselhetetlen volna ebben a környezetben valami rikítóan vadonatúj, parvenü szőnyegproccolás.
Hírét hallottam az itteni kemencében sült libacombnak káposztás cvekedlivel, ezért jöttem ide. Előtte a libaleves maceszgombóccal nem igazán méltó hozzá, túl zsíros, és a maceszgombóc állaga kívánnivalót hagy maga után. (A fokhagyma krémleves rozssüvegben viszont kiváló.) A libacombnak méltán kelt híre a városban: olyan ropogós, amilyen csak kemencében lehet, és a káposztás kocka hozzá: telitalálat. Az előételt ezúttal kihagytuk (ki bírja ezt gyomorral, ráadásul az enyém, enyhén szólva, nem egészen mai!), pedig ehettünk volna füstölt libamellet tormával vagy libaszalonnát lilahagymával, nem beszélve a sült zöldségről sörtésztában. De másik főételnek megkóstoltuk a sóletet, ezúttal nem töltött libanyakkal, hanem piros-ropogós félkacsával. Heuréka! Mert a barnabab sóletben ruganyos gersli (árpagyöngye) van, ahogy anyám főzte, nekem így az igazi. A csülkös káposztával csak kokettáltunk, akárcsak a rozmaringos báránybordával. Hát nem egy franciás konyha, az biztos! De lenyűgöző. Szó szerint. Mert eme ebéd után már rá se tudtunk nézni este valamiféle vacsorára. A pompás, abszolút felnőtt borkínálatból Báthori-féle Etyeki Chardonnayt ittunk: jól mosta le a zaba gyalázatát.
