Az Európai Unió december 7-én Nizzában összeülő csúcsértekezletének “az a fő feladata, hogy előkészítse csaknem egy tucatnyi, túlnyomórészt Közép-Európában elhelyezkedő új tag felvételét”. Egy héttel ezelőtt még ez volt a londoni Economist vezércikkének első mondata. Mára az események megmutatták, hogy Nizza elsősorban nem az EU keleti kiterjesztésének első szakaszáról szól majd. Sokkal inkább a jelenlegi tizenöt tagállamnak az unió szerkezeti átépítésével kapcsolatos belső ellentéteiről, amelyek feloldását a kiterjesztés feltételének tekintik. Ezek két góc körül csoportosíthatók. Az egyik az öt nagy tagállam (Németország, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Spanyolország) érdekellentétei, s ezen belül is a Berlin-Párizs vita. A másik csomópont a tíz kisebb tag és az öt nagy közötti érdekkülönbségek körül sűrűsödik.
ÚJRASÚLYOZÁS.
Nizzában a vita középpontjában a “minősített többségi szavazás” (angol rövidítésével QMV) ügye áll, valamint a szavazatok újrasúlyozása a voltaképpeni döntéseket hozó miniszteri tanácsban. A QMV lényege: a döntések kétharmadát úgy hozzák, hogy egy vagy több nagy tagállam leszavazható abban az esetben, ha az öt nagy közül akárcsak egy is az egységesen fellépő kisállamok oldalára áll. Nizzában arról alkudoznak majd, hogy – tekintettel a tagok számának majdani növekedésére – a javasolt ötven témából hányra terjesztik ki ezt a szavazási módszert.
Ebben a vitában Németország, bízva gazdasági fölényében és egy sor kisebb országra gyakorolt gazdasági befolyásában, lényegesen nagyvonalúbban kezelné a QMV kiterjesztését, mint elsősorban Franciaország, másodsorban Nagy-Britannia. A német gazdasági pozíciók viszonylagos túlsúlya a közép-európai országok első csoportjának felvétele esetén még növekedne is. Berlin számára tehát közép- és hosszú távon egyaránt az a kedvező, ha zsugorodnak azok a területek, amelyeken legfontosabb vetélytársai (mindenekelőtt Franciaország) kibújhatnak a QMV hatálya alól, s élhetnek vétójogukkal. A franciák például nem hajlandók lemondani vétójogukról az EU külső kereskedelmi szerződéseinek megítélésével, a védelmi kérdésekkel vagy a kulturális protekcionizmussal kapcsolatban. Az angolok ragaszkodnak a vétójoghoz az adórendszer, a szociális biztonság, a védelem és a határellenőrzés kérdéseiben. Ezenkívül a spanyolokat és olaszokat is érintő ellentétek vannak az öt nagy csoportjában a munkaerő szabad mozgása és a regionális segély ügyében.
A QMV és a vele összefüggő, döntő kérdésekben érvényesülő vétójog vitájához kapcsolódik a súlyelosztás közötti harc. Az öt nagynak a miniszteri tanácsban ma összesen 48 (német, francia, angol, olasz 10-10, spanyol 8) szavazata van, míg a tíz kicsi együtt 39 vokssal rendelkezik.
Berlin most azzal a követeléssel lépett fel, hogy – miután az egyesült Németországban vagy 20 millióval többen élnek, mint Nagy-Britanniában vagy Franciaországban – az újrasúlyozás során lényegesen több szavazatot kell kapnia. Ez a követelés különösen érzékenyen érinti Franciaországot, amely egész háború utáni politikáját egy olyan német-francia szövetségre építette, amely két azonos súlyú partner létét feltételezte. Nizzában Franciaországnak szembe kell néznie azzal, hogy ez a vízió a múlté, s minél jobban kiterjed az EU kelet felé, értelemszerűen annál nagyobb lesz a német befolyás viszonylagos súlya.
ARÁNYTÉVESZTÉS.
Ezt a nagyságrendet figyelembe véve tragikomikusnak tűnik a magyar kormánynak az a kísérlete, amely holmi ellenzéki “aknamunkát” tesz felelőssé a magyar teljesítményt egyébként elismerő unió bizonyos kifogásaiért, vagy vezető nyugati lapok bíráló cikkeiért. Hát igen. Nyilván az ellenzék (és persze a gaz média) szervezte meg az EU budapesti nagykövetének keményen bíráló nyilatkozatait. Ezek az összeesküvők intézték úgy, hogy jövőre csaknem kétszeresére nő a Miniszterelnöki Hivatal (MeH) költségvetése. Ez a l68 milliárd forint több mint háromszorosa annak, amit a kormány a környezetvédelemre szán – mely utóbbinak helyzete pedig az uniós bírálatok ismétlődő célpontja. S vajon ki büszkélkedett azzal az európai tekintélyünket növelő briliáns ötlettel, hogy szelektív lista készült azokról, akik bírálattal merték illetni közállapotainkat, vagy éppen a kormányfő karakterét. És az “ordító egér szindróma” jegyében kik célozgattak arra, hogy ha ki is nyílik majd előttünk az unió kapuja, jól meg kell gondolnunk, belépjünk-e rajta.
A MeH munkáját irányító miniszter a minap a kormánypolitika sikereiről szólván arról beszélt, hogy a “pannon tigris ugrani készül”. A Nizzában várható vitákban ütköző erőkhöz mérten talán reálisabb lenne “pannon cicáról” beszélni. És még realistább lenne félve ügyelni arra, nehogy ez a nekünk oly kedves állat a rossz, az ellenkező irányba ugorjon.
