Faludy György 1910. szeptember 22-én született Budapesten, Erzsébetvárosban, egy zsidó származású családban. Eredeti neve Leimdörfer György Bernát József volt, a Faludy vezetéknevet kezdetben írói álnévként használta, elsőként 1926-ban publikált ezen a néven. Nevének kiválasztásában nagy szerepet játszott, hogy a fasori Evangélikus Főgimnáziumban érettségizett, itt vallásos neveltetést is kapott. Faludy sosem lett mélyen hívő és nem is keresztelkedett ki, mint vallotta: „azt, hogy zsidó vagyok, mindenki tudja”. Ugyanakkor tanulmányai során megismerkedett a 18. századi jezsuita szerzetes és költő Faludi Ferenc verseivel. A költemények mély hatást tettek az ifjú Faludyra, aki a költő iránti tiszteletből vette fel vezetéknevét, a nemesi nevekre emlékeztető „y” végződéssel pedig még inkább a magyar kultúrához való szerves kapcsolódását kívánta jelezni.
A névváltoztatás annyira jól sikerült, hogy később a nyilvánosság és a kritikusok nem is voltak tudatában eredeti családnevének és zsidó származásának, egy az 1930-as években keletkezett kritika például azt vetette a szemére, hogy „járatlan a katolikus hittanban”. A kritika szerzője annál inkább meglepődött, mikor rájött a járatlanság okára.
Nem gyakorolta a zsidó vallási rituálékat, de a zsidó kulturális és szellemi örökséget, valamint származását élete végéig nyíltan vállalta. Névváltoztatása azonban személyes okokra is visszavezethető volt: megtagadta apját és a hozzá fűződő „polgári életvitelt”. Felmenőiről sem gyakran beszélt, mikor ezt számon kérték rajta, a következő megállapítást tette: „Arany János talán mindig arról írt, mi a kapcsolata a nagyszalontai ősökkel? Ez nem egy verstéma”.
Amerikáig ment
Érettségijét követően több egyetemen is megfordult 1928 és 1933 között, filozófiát és irodalomtörténetet hallgatott, de diplomát végül nem szerzett. Első verseit 1933-ban kezdte közölni a Független Szemle és a Magyar Hírlap. Ezek François Villon francia költő verseinek átköltései voltak, amelyekben Villon álarca mögött lényegében saját hangján szólalt meg. Ez hozta meg számára elsőként az ismeretséget, költeményeit 1937-ben jelentette meg François Villon balladái címmel. Mivel a szövegek időnként kifejezetten vulgárisak voltak (Villon stílusához hasonlóan), egyetlen kiadó sem vállalta a kötet kiadását, ezért Faludy kénytelen volt saját költségén kiadatni. A kötet nem várt sikert aratott. 1938-ban úgy döntött, hogy elhagyja Magyarországot, ezt a durvuló antiszemita közhangulattal és az első zsidótörvény bevezetésével magyarázta:
Nem tudom megmondani, hogy belső vagy külső kényszer vitt-e útnak Franciaországba 1938 végén. A kérdés az, hogy Imrédy és Szálasi nem akart együtt élni velem, avagy én nem kívántam együtt élni Imrédyvel és Szálasival? Mindkettő igaz.
Kezdetben Párizsban állapodott meg, itt találkozott a magyar emigránsokkal, köztük Arthur Koestlerrel, aki vélhetően ekkor már a szovjet hírszerzés informátora volt (Faludy erről nem tudhatott). A német megszállás után innen menekülni kényszerült, Havas Endrével és Lorsy Ernővel előbb Marokkóba ment, majd onnan hajóval az Amerikai Egyesült Államokba utazott (Havas később vele együtt hazatért, a börtönben agyonverték. Lorsy az Egyesült Államokban maradt).
Ellenállt a kommunistáknak
Faludy a japán támadást követően, 1942-ben önként csatlakozott az Egyesült Államok hadseregéhez. Az elkövetkező három év vége felé kivezényelték a front mögöttes területeire, megfordult Szamoán és Kiribatin. Egysége részt vett volna Japán inváziójában, ez a Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák miatt maradt el. A borús kilátások és a morális dilemma ekkor írt verseiből is kitetszik: „Kerek millió katonánk / száll partra Honshu szigetén / a fele elesik, tervezték, / Köztük Teddy Rowland meg én.” A vers következőképpen folytatódik: „Mindez biztos volt, míg ma reggel / bomba esett Hirosimára / A japánok most békét kérnek / Megmenekültünk. Nagy az ára. / Örüljünk hát és vigadozzunk / áldjuk Szilárdot, Fermit, Tellert / Százezer japánt feláldoznak / s éltetnek százmillió embert.” Faludy, bár felmérte az atombomba által okozott emberveszteség súlyosságát, később is úgy gondolta, hogy az atombomba bevetése szükségszerűség volt, utólag még inkább:
A feláldozott japán százezrek mártíruma megmentette az emberiséget a harmadik világháborútól. Hirosima mosolya visszafogta a generálisok gátlástalanságát…
1946-ban hazatért Budapestre. Visszaemlékezése szerint amerikai katonai egyenruhában sétált be a Magyarországi Szociáldemokrata Párt székházába, ahol egy akkor számára még ismeretlen ember (Garamvölgyi János) a következőképpen fogadta: „Minek jött haza? Hogy a kommunisták kinyírják?” Budapesten szembesült vele, hogy családjából csak édesanyja élte túl a háborút: apja 1945 márciusában hunyt el betegségben, lánytestvérét a nyilasok lőtték a Dunába, mely élete végéig nyomot hagyott a költőn: „Hugomat, aki orvosnő volt egy elmegyógyintézetben, betegeivel együtt hurcolták a Kun páter vezetése alatt álló nyilas gyilkosok a Duna partjára és lőtték bele, mint annyi sok mást, a folyam vizébe.”
Faludy a szociáldemokrata párt vonalán maradt, a Népszava szerkesztőségében helyezkedett el. 1947-ben az ő vezetésével döntötték le az antikommunista szónoklatairól (is) híres Prohászka Ottokár püspök szobrát a Károlyi-kertben. Az átmenet éveiben Péter Gábor, az Államvédelmi Hatóság vezetője többször is megpróbálta behálózni: ebédre hívta magához, amit ő következetesen visszautasított.
Pokolbéli víg napjaim
1949-ben letartóztatták, majd néhány hónap kényszervallatás után ítélet nélkül a recski internálótáborba küldték, ott dolgoztatták 1953-ig. A táborban raboskodó foglyok heterogén társadalmi háttérrel rendelkeztek, Faludy itt barátkozott össze az egykori katonatiszttel, Kéri Kálmán vezérezredessel, akivel „békebeli körülmények” között valószínűleg sosem álltak volna szóba egymással. Később, 1990-ben a parlamentben találkoztak újra, melynek Kéri rövid ideig korelnöke volt. 1953-ban Faludy kiszabadult, börtönbéli élményeit egy Münchenben megjelent verseskötetben és Pokolbéli víg napjaim című regényében jelentette meg. Az 1956-os forradalmat követően Londonba menekült, ahol egy emigráns magyar nyelvű irodalmi lap munkatársa lett. Később Olaszországban, Máltán és Kanadában élt, az 1960-as és 1970-es években amerikai egyetemeken is tanított.
1988-ban tért haza Magyarországra. 1994-ben irodalmi munkásságáért Kossuth-díjat kapott. A rendszerváltást követően, több egykori sorstársával ellentétben, nem vett részt aktívan a politikai életben, nem vállalt formális pártpolitikai szerepet. Ugyanakkor közéleti szerepvállalása idős kora ellenére is gyakran párosult tudatos polgárpukkasztással és tabudöntögetéssel. Nyíltan beszélt biszexualitásáról, magánéletéről és a konvencionális társadalmi normák elutasításáról. 2006. szeptember 1-jén hunyt el Budapesten, a Fiumei úti sírkertben helyezték örök nyugalomra.
A cikk szerzője Kovács Szabolcs történész.
A legfrissebb történelmi cikkek a History magazintól:
