A legismertebb ókori római személyiség kis híján a tengerbe veszett, mielőtt nagy csobbanással a történelem hatalmas óceánjába vetette volna magát. Kr. e. 75-ben a húszas évei közepén járó Julius Caesar – aki akkor még nem volt Róma legnagyobb hatalmú embere – Rodosz felé hajózott, hogy egy híres görögtől, Apollóniosztól retorikát tanuljon. Kelet felé haladva azonban a dél-anatóliai Kilikia kalózai elrabolták. E balszerencsében nem volt semmi szokatlan, mert a Földközi-tenger keleti medencéjének vizein gyakran garázdálkodtak banditák, akik nagyon is készek voltak lecsapni a római utazókra.
De, ami ezután történt, az már igazán nem volt szokványos. Caesar – látszólag megfeledkezve a környező veszélyről – határozottan kézbe vette az irányítást. Életrajzírója, Plutarkhosz szerint:
A kalózok először húsz talentum váltságdíjat követeltek Caesartól, mire ő jót nevetett, és azt mondta, nyilván nem tudják, kit ejtettek foglyul, majd önként felajánlott nekik ötven talentumot.
Míg megbízottjai nekiindultak, hogy összeszedjék a váltságdíjat, Caesar felolvasta a kalózoknak a beszédeit és a költeményeit, egyúttal biztosította őket afelől, hogy amint kiszabadul, a nyomukba ered. Caesar állta a szavát. Miután kifizette a váltságdíjat, Asia római provincia (Nyugat-Anatólia) városaiból flottát toborzott és elfogta a kalózokat. Majd, amikor rájött, hogy Asia korrupt helytartója hasznot szeretne húzni az elfogottakból, „a foglyokat kihozatta a börtönből, és mindnyájukat keresztre feszíttette, ahogyan előre megmondta nekik; pedig ők azt hitték, Caesar csak tréfálkozik.”
Ez brutális bosszú volt, amit csak némileg enyhített az, hogy a kalózok torkát átvágatta, megkímélve őket a haláltusától, ami a kereszten várt volna rájuk.
Eredettörténetek
Caesar kalózgyilkos kalandjai igazán rendkívüli történetté állnak össze. De mit kezdjünk vele? Julius Caesar pályafutásának gigászi korszakáról – azaz harmincas évei közepétől az ötvenes évei közepéig, amikorra politikai és katonai óriássá nőtt, végül pedig meggyilkolták – nagyon sokat tudunk. Ám életének korábbi szakasza – amikor az ókori világ még nem kísérte feszült figyelemmel minden cselekedetét – egy másik történet. Caesar ifjúságát rejtélyek és találgatások övezik. Jellemformáló éveinek történetei túlzások, sőt egyenesen kitalációk. Ismereteink többsége két életrajzírójától, Suetoniustól és Plutarkhosztól maradt ránk, mindketten a Kr. u. 2. század kezdete felé, nagyjából 150 évvel Caesar halála után alkottak. A korai évekről szóló leírásaik nagyon hasonlóak, ami arra vall, hogy közös forrásból merítettek. A Suetonius írásaiban szereplő idézetek alapján ez a forrás Gaius Oppiusként, Caesar egyik legerősebb hadvezéreként azonosítható.
Feljegyzései rendezésekor Oppiusnak fontosabb volt a jó sztori, mint az igazság. Ugyanez vonatkozik kollégájára, Aulus Hirtiusra is, aki a szerkesztésen, illetve Caesar saját hátrahagyott jegyzeteinek frissítésén munkálkodott. Mindketten Cornelius Balbus, Caesar egykori legfőbb tanácsadójának irányítása alatt dolgoztak.
Oppius – nem sokkal azután, hogy Caesart Kr. e. 44 márciusának idusán meggyilkolták – munkához látott. Rendbe kellett tennie a történelmi jegyzeteket egy olyan időszakban, amikor Caesar örökségét két nagyon eltérő irányból is támadták. Az elsőhöz, előre jól látható módon, a merénylők tartoztak, akik a lemészárolt vezért olyan zsarnokként mutatták be, akinek jellemét a fékezhetetlen arrogancia és törtetés formálta.
A második irányt a vezérségre pályázó Marcus Antonius – Caesar fő hadvezére és egyik legerősebb támogatója – képviselte, aki egyszersmind úgy formálta a halott dictator örökségét, hogy elnyomja Caesar választott örökösének, Octavianusnak, a későbbi Augustus császárnak az érdekeit.
Mit mondanak hát nekünk Oppius írásai Suetonius és Plutarkhosz közvetítésében Caesar korábbi éveiről? És van-e bennük bármilyen nyomra vezető jel arra, hogy e mérsékelten sikeres patrícius család sarja hogyan emelkedett a hatalom ilyen szédítő magaslataira?
Klasszikus tanulmányok
Caesar láthatóan nagy hasznát vette az iskolázottságának. Anyjának, Aureliának – akit Plutarkhosz „bölcs asszonyként” jellemez – gondja volt erre. Tizenéves korának elején talált neki egy kitűnő tanítót, Marcus Antonius Gniphót, aki később már saját jó hírű iskoláját vezette. A másik nagy hatást nagybátyja, Gaius Julius Caesar Strabo Vopiscus gyakorolta rá. Ő fanyar humoráról volt híres, és talán ez inspirálta Caesar írásainak szellemességét.
Caesar ifjúkorának történetéből csak egyvalaki hiányzik: az apja, Gaius Julius Caesar. Az idősebb Caesar tehát „távollévő apa” volt, vagy egyszerűen csak nem törődött a fiával? A gyermekei számára elrendezett házasságok az utóbbira utalnak. A fiatal Caesar tizenéves kora elején először egy Cossutia nevű lánnyal kötött házasságot, akinek családja a politikai eliten kívülről származott. Az ifjú Caesar státusza akkor változott meg, amikor nagybátyja, Marius Kr. e. 87-ben, a polgárháború után Cornelius Cinna mellett Róma consulja, a köztársaság legmagasabb rangú választott köztisztviselője lett. Hogy e szövetséget megerősítse, Marius felbontotta Caesar és Cossutia házasságát, hogy a tinédzser elvehesse Cinna lányát, Corneliát.
Családi kapcsolatainak köszönhetően a fiatal Caesart egyre jobban bekebelezte a politikai hatalom. Későbbi életrajzírói szerint ez nem volt elég: életének e szakaszában olyan kalandokra volt szüksége, amelyek „megteremtik” a későbbi nagy események alapját. Sulla drámai színre lépése – Róma elfoglalása, a diktatúra létrehozása és az ellenségeire irányuló könyörtelen vadászat – egy egész generáció politikáját meghatározta. Magának Caesarnak a politikáját is formálta. Sulla jelentős szereplővé vált a politika színpadán, amikor Kr. e. 88-ban Róma két consuljának egyikévé választották. Aztán jutalmul megkapta egy hadjárat vezetését Pontosz királya, Mithridatész ellen. Azonban a Mithridatész elleni hadjárat parancsnoki tisztét elvették Sullától és Caesar nagybátyjának, Mariusnak adták. A dolgok ekkor fordultak rosszra.
A felbőszült Sulla Róma ellen vonult, megostromolta a várost, és bejelentette, hogy visszaállította a törvényes alkotmányt. Marius bujkálni kényszerült, de aztán egy évvel később, Kr. e. 87-ben Cinnával visszatért, megnyerve a polgárháborút. Sulla ezután újból a maga javára fordította helyzetet, hatalmas inváziót indítva Itália ellen Kr. e. 83-ban. Katonai győzelme a következő év végére vált teljessé, amikor ellenségei névsorát – hírhedt „proskripciós listáját” – egész Rómában szétküldte. Hogyan érintette ez Caesart? Ezt nem tudhatjuk biztosan, de – Marius unokaöccseként és Cinna vejeként – jó eséllyel lehetett e listák elején. Sulla nyilvánvalóan megkeserítette az életét.
Célkeresztben
Caesar életrajzírói nem szűkölködnek drámában főhősük életének e korszakát illetően. Elmondják, hogy egy Sulla által megbízott merénylő bujkálásra késztette. A gyilkos hamarosan utolérte a szökevényt, és csak akkor kímélte meg az életét, amikor az nagy kenőpénzt ígért neki. Amikor Caesar végül – anyja, fivérei és a Vesta-szüzek kíséretében – megjelent Sulla előtt, Sulla kelletlenül kegyelmet adott neki. Egyes történészek elgondolkodtak azon, hogy Sulla Caesar iránti ellenszenvét talán eltúlozták-e. Erre Caesar első megbízatásából derül fény: Asia római provinciába küldték, ahol Sulla egyik legmegbízhatóbb hadvezére alatt szolgált. Vajon tényleg alkalmazta volna a főnöke által gyűlölt fiatalembert? Nem valószínű.
Caesar ázsiai szolgálata két eseményről nevezetes. Az egyik a bátorságával elnyert kitüntetése, amiért harc közben megmentette egy katonatársa életét. A második az Anatólia északnyugati sarkában fekvő Bithüniába való küldetése, ahol rábeszélte az uralkodót, IV. Nikomédészt, hogy bocsásson Róma rendelkezésére tengeri erősítést. Ugyanakkor alaptalannak tűnik az a kétezer éve keringő történet, mely szerint Caesarnak szexuális kapcsolata lett volna Nikomédésszel (Suetonius szerint „soká vesztegelt Nicomédésznél; járta is a szóbeszéd, hogy a király fajtalankodásra csábította”).
Miután a Kr. e. 60-as években hatalomra jutott, Caesar többször is szembeállította legyőzött ellenségei iránti saját könyörületes viselkedését azzal a tömeggyilkossággal, amit Sulla a maga politikai riválisai között rendezett. És bár nemesi családból származott – a történet szerint Róma alapítójának, Aeneasnak a leszármazottja volt –, a politikai csúcsra vezető „népszerű” utat választotta, hogy lerombolja Sulla konzervatív alkotmányát, amelynek szövegezése biztosította, hogy a vagyon Sulla barátainak kezében maradjon, és megakadályozza, hogy ambiciózus emberek megkérdőjelezzék a fennálló rendet.
Sulla Kr. e. 78-ban meghalt, Caesar pedig röviddel ezután visszatért Rómába. Egy évvel később jogi pályára lépett, és Sulla legkiemelkedőbb hadvezérei közül kettőt perbe fogott a provinciák hivatalaiban elkövetett korrupciós kihágásokért. Ez nem rendszerellenes bosszú volt: a fiatal férfiak szokás szerint ügyészi tevékenységgel hívták fel magukra a figyelmet. Caesar ékesszólása hamarosan nagyobb figyelmet keltett a római elit soraiban. Suetonius szavaival:
Caesarnak nagy tehetsége volt a politikai szónoklathoz, és gondosan művelte magát.
Később még ellenfele, Cicero is azt állította, hogy ő lehetett volna nemzedékének legnagyobb szónoka. Ez azonban Oppiusnak nem volt elég. Szüksége volt rá, hogy Caesar történetét még egy kalanddal fényezze, amely alanyának bátorságát, ellenállóképességét és leleményességét mutatja be. Kalózok általi elfogásának sztorija ehhez éppen megfelelt.
Kétes anekdoták
Mit kezdjünk ezzel a történettel? Caesart tényleg elfoghatták a kalózok, de a történet néhány részlete óvatosságra int. Az 50 talentum váltságdíj rendkívül magasnak tűnik egy nagyrészt csődbe ment régióban. És abban az időben Caesarnak nem volt semmilyen állami hivatala, ezért joga sem volt ahhoz, hogy bárkit – akár egy kalózt is – megöljön.
Ezért valószínűleg át kell értékelnünk ezt az epizódot. A történet valószínűleg kísérlet volt arra, hogy Caesar „irgalmasságát” szembeállítsa Crassus brutalitásával, aki néhány évvel később több ezer Spartacus-követőt feszíttetett keresztre – és nem vágatta el a torkukat, hogy megkímélje őket a hosszú szenvedéstől.
Caesar, a politikus azonban inkább felnőttkora működésképtelen Rómájának terméke volt, mint ifjúkora bármely eseményének. Mindent egybevetve: hihetetlen felemelkedését a részletek iránti pedáns figyelme és rendkívül gyors helyzetfelismerő képessége segítette elő. Úgy tűnik, hogy ezek vele született képességek voltak, nem pedig ifjúkori kalandjai formálták.
A cikk szerzője David S. Potter történész, a Michigani Egyetemen a görög–római történelem professzora. Boross Anna fordítása.
A legfrissebb történelmi cikkek a History magazintól:
