Az emberiség már jóval azelőtt álmodozott arról, hogy elhagyja a Földet, mielőtt ennek meglettek volna a technológiai feltételei. Miért izgat bennünket ennyire a világűr felfedezése?
Azt hiszem, ez végső soron abból fakad, hogy meg akarjuk érteni, hol élünk. Ez a kérdéskör idővel összefonódott a tudományos felfedezések történetével. Az évszázadok során rájöttünk, hogy egy kis csillag körül keringő apró bolygón élünk. Ahogy a tudományos ismereteink gyarapodtak, lassanként felfedeztük, hogy esetleg képesek lehetünk elhagyni a szülőbolygónkat. Ez az emberi történelem jelentős részében nem volt reális célkitűzés – azonban a 20. század közepére mégis megteremtettük azt a technológiát, amivel kiléphettünk a világűrbe.
Ön a „Big History” elmélet híve. Kifejtené bővebben, hogy ez miként kapcsolódik ide?
Ezt a kifejezést David Christian történész vezette be az 1990-es években. A „Big History” a világegyetem sokkal kiterjedtebb történetébe ágyazza az emberi történelmet. Az írott történelem mindössze nagyjából 5000 évre nyúlik vissza, miközben a modern ember már több százezer éve megjelent. De mindez egy sokkal nagyobb történet része, ami durván 13,8 milliárd évvel ezelőtt, a világegyetem kialakulásával kezdődött.
A mai kozmológiai tudásunk szerint folyamatosan táguló univerzumban élünk, amelyben a csillagok és a bolygók megszülettek, kialakult az élet a Földön, és több milliárd évvel ezelőtt kezdetét vette a biológiai evolúció. Ennek eredményeként kifejlődtek az emberszabásúak, majd később létrejött az emberi civilizáció is. A „Big History” megpróbálja egyetlen narratívaként kezelni mindezeket a rétegeket, és a kozmikus történelem keretein belül értelmezi az emberiség történelmét.
H. G. Wells nagyon hasonló dolgokat írt le az 1920-as The Outline of History (A világtörténet alapvonalai) című könyvében. Az első világháború után készült művében kifejtette, hogy a történelem tágabb megértése arra ösztönözheti az embereket, hogy ne nemzetben gondolkodjanak, hanem inkább együttműködésre törekedjenek. Ez az alapelv teszi olyan erőssé a „Big Historyt”. A hagyományos történelem gyakran a nemzetekre és a közöttük lévő határokra fókuszál, de a kozmikus és az evolúciós történelemben ezek az elemek csupán a tágabb kép apró részletét képezik, hiszen a csillagok, bolygók, kémiai elemek és az élet eredete ugyanúgy az emberiség történelméhez tartozik.
Azt a pillanatot, amikor a Szovjetunió 1957-ben felbocsátotta a Szputnyik–1 műholdat, gyakran tekintik az űrkutatásban a tudományos-fantasztikus időszak végének és a valóság kezdetének. Mekkora jelentőséggel bírt ez az áttörés?
Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy milyen meghatározó pillanat volt. Ez volt az első alkalom, hogy egy ember által készített tárgy elhagyta az emberiség szülőbolygóját, majd Föld körüli pályára állt. Egészen addig történelmünk a Föld atmoszférájában zajlott. Hirtelen képesek lettünk arra, hogy elhagyjuk a Földet, és kívülről is megvizsgáljuk a bolygót. Maga az ötlet persze nem számított újdonságnak: tudták, hogy kellően erős rakétákkal el lehet juttatni tárgyakat a világűrbe. De a Szputnyik–1 volt az első sikeres példája annak, hogy ez reális célkitűzés.
Az űrverseny az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti kiélezett küzdelem volt, de a világűr felfedezése nemzetközi együttműködést igényelt. Az elmúlt 70 évben melyik volt a dominánsabb hajtóerő: a versengés vagy az együttműködés?
Történelmi szempontból valószínűleg talán a versengés volt a meghatározóbb. A korai években a kozmosz felfedezése szorosan kötődött a hidegháborús versengéshez, hiszen mindkét szuperhatalom igyekezett bizonyítani a technológiai fölényét. Ezzel szemben az együttműködés legtisztább példája a Nemzetközi Űrállomás (ISS), amely keretében az 1990-es években 15 nemzet dolgozott a közös tudományos és mérnöki projekteken.
Az űrállomások ötlete az űrkorszak kezdetére nyúlik vissza. Az 1970-es években a Szovjetunió kifejlesztette a Szaljut-programot, miközben az Egyesült Államok elindította a Skylabet. A hidegháború lezárultával a politikai döntéshozók úgy ítélték meg, hogy Oroszországot be kellene vonni a közös nemzetközi programba.
Ennek részben stratégiai okai voltak. A Szovjetunió összeomlása után, 1991-ben sokan aggódtak amiatt, hogy a munkanélküli űrrepülőgép-specialisták szakértelmüket katonairakéta-fejlesztésre vagy -gyártásra használják, úgyhogy politikai és gyakorlati okokból is hasznosnak látszott, hogy Oroszország erőforrásait egy nemzetközi projektbe integrálják. Így született meg a Nemzetközi Űrállomás, és ebben a projektben részt vett még az Európai Űrügynökség (ESA), Japán és mások. Az Apollo-programtól eltérően, amit a két szuperhatalom versengése hívott létre, a Nemzetközi Űrállomást kezdettől fogva nemzetek feletti együttműködés keretében képzelték el.
Az 1972-es Apollo–17 repülés után nem tért vissza ember a Hold felszínére. Most úgy tűnik, hogy az olyan programok révén, mint a NASA Artemise, megfordul a trend. Miért tartott ilyen sokáig – és miért lett ismét érdekes a Hold?
John F. Kennedy elnök még az 1960-as évek vége előtt embereket akart juttatni a Holdra, amit az Apollo–11 1969-ben teljesített. A program ezt követően is folytatódott, részben azért, mert az infrastruktúra már létezett, részben azért, mert a későbbi missziók is jelentős tudományos haszonnal jártak. De az Apollo rettenetesen drága és roppant veszélyes volt. Miután az elsődleges geopolitikai célt elérték, a politika számára már nem annyira volt fontos.
Valójában az Apollo–18, –19 és –20 már megépült, mielőtt a Nixon-kormány leállította volna a programot. Az Apollo után hosszú szünet következett, többek között azért, mert sokan úgy érezték, hogy már „végeztek” a Holddal.
Az 1990-es évekre viszont két ok miatt is új lendületet kapott a holdkutatás. Egyrészt a tudósok rájöttek, hogy az Apollo-küldetések számos új kérdést vetettek fel. A holdminták és az adatok világossá tették, hogy a Holdon még sok felfedeznivaló van. Másrészt más nemzetek egyre inkább a holdkutatásban látták technológiai kiválóságuk demonstrálásának eszközét. Az 1990-es évek végétől az olyan országok, mint Japán, India és Dél-Korea az Európai Űrügynökséggel és Kínával közösen holdkutatási projekteket indítottak. Kína talán a jelenlegi korszak legtisztább példája. A programja szerényen indult, de később a robotizált holdkutatás rendkívül kifinomult technikájává fejlődött.
A For All Mankind (Az egész emberiségért) című televíziós sci-fi drámasorozat (2019–) eljátszik azzal a gondolattal, hogy a szovjetek előbb értek a Holdra, mint az Egyesült Államok. Mennyire valószerű ez az elképzelés, és mennyire alakult volna másként a történelem, ha így történik?
A Szovjetunió mindenképpen ambicionálta, hogy elérje a Holdat. Ők a NASA Saturnjával összehasonlítva, amely az Apollo legénységét a Holdra szállította, nehéz teherbírású rakétákat terveztek, de az ismételt kudarcok komolyan késleltették a programot. Elvileg a szovjetek előbb érhettek volna a Holdra, de végül a Föld körüli pályára állított űrállomásra összpontosítottak.
Ami engem jobban érdekel, hogy a televíziós műsor alternatív történelme meglepően pontosan tükrözi az Egyesült Államok és Kína között napjainkban kibontakozó verseny bizonyos aspektusait. Jelen pillanatban mindkét ország jórészt egymással versengve, párhuzamosan fejleszt holdprogramokat. De bizonyos ponton a hatékonyság és a közös haszon logikája komoly érv az együttműködés mellett, azaz van esély rá, hogy elmozdulhatunk a holdkutatás együttműködésen alapuló modellje felé. Ez a lehetőség persze nem garancia arra, hogy valóban így lesz, de ebbe az irányba lehet – és kell is – törekedni. A jövő nincs előre megírva, közösen alakíthatjuk.
Az űrkutatás nyelvezete gyakran a földrajzi felfedezések korának kifejezéseit idézi: „határvidékekről”, „új világokról”, sőt, az űr „gyarmatosításáról” is beszélnek. Az elmúlt évszázadok gyarmati terjeszkedését tekintetbe véve mit gondoljunk az ilyen párhuzamokról?
A történelemnek kétségkívül vannak tanulságai, még akkor is, ha a történelem soha nem ismétli pontosan önmagát. Ezzel együtt az európai birodalmi expanzió és a világűr felfedezése közötti összehasonlítás néha túlzó.
Az imperializmus legsúlyosabb következményei az őslakosokat és az ökoszisztémákat sújtották. Eddig azonban a Föld–Hold-rendszeren túlmutató felfedezések robotszondákon keresztül történtek, és az űrkorszak egyik legnagyobb felfedezése az volt, hogy milyen rendkívüli bolygó a Föld. Az űrkorszak előtt sok tudós gondolta úgy, hogy a Marson lehet élet. A felfedezések fokozatosan bebizonyították, hogy Naprendszerünk legtöbb bolygóján sokkal mostohábbak a viszonyok, mint ahogy a korábbi nemzedékek hitték.
Az űrből nézve a Föld különlegesnek látszik gazdag biodiverzitásával és evolúciós történetével, bár egyes kutatási eredmények valószínűsítik, hogy a külső Naprendszer egyes jeges holdjain felszín alatti óceánok lehetnek, aminek következtében ezek az égitestek az élet utáni kutatások célpontjaivá válhatnak.
Fennáll a kockázata, hogy a Holdon az állandó települések vagy a nagy létszámú turizmus veszélyeztethetik a tudományos kutatások potenciális helyszíneit, ha nem kellő felelősségtudattal járunk el. De a Holdon nincsenek olyan őshonos populációk vagy bonyolult ökoszisztémák, amelyek egyenértékűek lennének azokkal, amiket a Földön a gyarmatosítás tönkretett.
Az űrkutatás kétségtelenül legalább annyi mindent fedezett fel a Földről, mint amennyit a kozmoszról. Az előttünk álló évtizedekben hogyan lehet a bolygónkkal kapcsolatos tudást bővíteni?
Az űrkutatás egyik legnagyobb haszna a Földdel kapcsolatos perspektíva. Ez a perspektíva az Apollo-programban kristályosodott ki, különösen az Apollo–8 által készített híres „Földfelkelte” című képpel. Az emberiség Kopernikusz óta tudja, hogy egy kis bolygón élünk, ami egy „hétköznapi” csillag körül kering. De ha a világűrből tekintünk a Földre, ez a tény érzelmileg átélhető. Hirtelen világossá lesz, hogy ez az apró kis világ az otthonunk, amit néhány űrhajóson kívül senki sem hagyhat el. Mindannyian ehhez a bolygóhoz vagyunk kötve.
Ez pedig határozott érv amellett, hogy felelősségteljesebben kezeljük az emberiség ügyeit. Ha itt rosszra fordulnak a dolgok, senki nem siet a megmentésünkre. Az Artemis II küldetés során készült képek arra emlékeztettek, hogy milyen csodálatos ez a világ, nincs párja a Naprendszerben, és amennyire tudjuk, talán a világegyetemben is egyedülálló.
Néha elképzelem, hogy a Naprendszerbe érkező idegen civilizáció tagjai számára milyennek tűnhet a Föld. Figyelemre méltóan eleven bolygót látnak, amelynek intelligens domináns faja csaknem 200 versengő államra oszlik, ezek közül sokan állandó konfliktusban állnak egymással. Képtelenek együttműködni, még akkor is, ha saját fajuk fennmaradásáról van szó – nem tudják hatékonyan megakadályozni az élőhelyük pusztítását, a környezetszennyezést vagy leszámolni az atomfegyverekkel. Az idelátogató idegenek arra a következtetésre juthatnak, hogy a Homo sapiens technológiailag fejlett, de politikai szempontból éretlen.
Számomra ez az űrkutatás egyik legfontosabb ajándéka. Ha távolról szemléljük a Földet, megváltozhat, ahogyan magunkról, a megosztottságunkról és a bolygó iránti közös felelősségről gondolkodunk.
A cikket Rindó Klára fordította.
A legfrissebb történelmi cikkek a History magazintól:
- Ezt mondta Kádár Hofinak a Kádár-paródia után
- Az ókori Rómától Donald Trumpig: így lett ellenség az értelmiségből
- Tényleg lemészárolták a nácik a hajótörötteket?
- Ezért támadta meg Magyarország a Szovjetuniót
- Így győzte le Őrült Ló és Ülő Bika az amerikaiakat
- Így lett Kapisztrán a nándorfehérvári diadal hőse
