Az értelmiségellenes támadások számunkra kifejezetten kortárs politikai akcióknak tűnhetnek. De mikor kezdődött ez a jelenség?
Joan Scott: Az értelmiségellenesség nem ma kezdődött. Az Egyesült Államok esetében a legfontosabb hivatkozási pont Richard Hofstadter 1963-ban megjelent Anti-intellectualism in American Life című könyve, ami a McCarthy-korszak kommunistaellenes meghallgatásait követően látott napvilágot. Hofstadter szerint az értelmiségellenesség szinte már az amerikai nemzet kialakulásával egyidejűleg megjelent. Ez leginkább az oktatással kapcsolatos kérdésekben érhető tetten, ugyanis az oktatás központosítására tett kísérletek több ízben ellenséges reakciókat váltottak ki a helyi közösségekben, amelyek kontrollálni akarták, hogy mit tanítanak a gyerekeiknek. Hofstadter úgy látta, hogy főleg az eliten kívüliekre, a kevésbé iskolázott csoportokra jellemző ez a viselkedésminta, akik gyanakvással tekintenek a szakértelemre, és ódzkodnak azoktól, akik komolyabb képzettséget igénylő pozíciókat foglalnak el.
Az Egyesült Államokban az értelmiségellenesség gyökerei régre nyúlnak vissza, de ez nem mindenütt van így. Franciaország például az egyik kivétel. Az értelmiségellenesség kétségtelenül régóta velünk van, de napjainkban a legélesebb formájában tapasztalható.
Emily Knox: Amikor az értelmiségellenességre gondolok, szakadékot látok. Sokan félnek attól, hogyha valaki műveltebb lesz, vagy szakértőkre kezd hallgatni, eltávolodik a közvetlen környezetétől. Ez a jelenség különösen az első generációs értelmiségi egyetemi hallgatók körében tapasztalható, akik esetenként úgy érzik, hogy már nem kötődnek olyan szorosan a családjukhoz és az addigi közegükhöz. Az értelmiségellenesség sok esetben az elszakadás folyományaként jelenik meg. Valójában nem arról szól, hogy kinek hisz az ember, hanem inkább a veszteségről, az eltávolodásról és a változásban gyökeredző félelemről. Ha ebből a szemszögből közelítjük meg, az segít, hogy tisztábban lássuk a problémát.
Gyakran előfordult, hogy zavaros időkben – például vallási konfliktusok, forradalmak idején, illetve tekintélyelvű társadalmak kialakulásakor, populista rezsimek uralomra jutásakor – támadások érték a tudomány szabadságát?
Emily Knox: Igen. Az egyik legkorábbi ismert könyvégetés Kr. e. 213-ban történt, Kína első császári dinasztiája idején, amikor az ellentmondást nem tűrő császár, Csin Si Huang-ti kivégeztette a tudósokat és elpusztította a könyveiket.
A tudósok gyakran kerültek célkeresztbe a forrongó időszakokban vagy reakciós zavargások idején. Ha válság van, az emberek rendszerint felelősöket keresnek: hol születtek azok az eszmék, gondolatok, amelyek megváltoztatták a helyzetet? A gyanú sok esetben a tudományos közegre és az oktatásra terelődik. Régi tapasztalat, hogy, amikor a társadalmak megroppannak vagy bomlásnak indulnak, az értelmiségi közeg mindig gyanússá válik.
Joan Scott: Mindez a véleményem szerint a tudomány és a kritika kapcsolatából fakad. A tudósok szerepe kezdettől fogva az volt, hogy reflektáljanak a helyzetre, illetve kritikával illessék a társadalmi körülményeket. Az igazság keresése, akárhogyan is határozzuk meg, megkérdőjelezi a tekintélyt, és ez a kérdéskör régtől fogva összeforrt az oktatással. A kritikus szemlélet teszi célponttá a tudósokat.
A 250 éve zajlott amerikai függetlenségi háborút olyan értelmiségiek vezették, akikre nagy hatást gyakorolt a felvilágosodás eszmerendszere. Született valamiféle értelmiségellenes reakció ebből a társadalmi megmozdulásból?
Emily Knox: Az, hogy amerikai kontextusba helyezzük a kérdést, különösen nehéz, mivel a forradalom sok tekintetben befejezetlen maradt. Az alapító okiratok (a Függetlenségi nyilatkozat, illetve az Alkotmány) téziseire folyamatosan hivatkoztak, de gyakran nem tartották be őket. Mivel az eredeti forradalom nem vonatkozott az amerikai feketékre, újabb – és mindmáig befejezetlen – küzdelmek sorára volt, van szükség.
A legközelebbi párhuzam a polgárháború utáni rekonstrukciós korszak (1865–1877), amikor az amerikai társadalom megkísérelte a feketék jogainak újradefiniálását – megjegyzem, a folyamat még ma is tart. Mostanra már egy nemzedéknyi idő is eltelt a polgárjogi mozgalmak óta, de még mindig nem teljesült minden követelésük. Vannak, akik vissza próbálják fordítani a folyamatot: támadják a szavazati jogokról szóló törvényt, akadályozzák, hogy gyökeret verjenek a feminista vívmányok, és igyekeznek csorbítani az LMBTQIA+ jogokat. Ahhoz, hogy ezt megértsük, ismernünk kell a történelmi folyamatokat, amelyek az amerikaiak számára gyakran nem kézenfekvőek.
Az úgynevezett „1619-es projekt” körüli vita is ezt illusztrálja. Ez ugyanis nem diadalittas perspektívából ábrázolja az amerikai történelmet, hanem túl tekint az alapító atyákon, ami komoly ellenérzéseket keltett. Nikole Hannah-Jones oknyomozó újságíró – aki a projektben végzett munkájáért 2020-ban Pulitzer-díjat kapott – eredetileg a New York Times Magazine különkiadásaként jelentette meg a tanulmányát, és az első, rabszolgasorba taszított afrikaiak Virginiába érkezésének dátumát tette meg az amerikai történelem kiindulópontjának. A projekt szerzői egy sor tanulmányt készítettek, amelyek a rabszolgaságban élő emberek tapasztalatait foglalták össze, és a leszármazottaik történetét követték a történelem folyamán. A projekt nyomán egy új – és gyakorta vitatott – lencsén keresztül vizsgálják meg az amerikai történelmet. A projekt később könyvvé bővült, és megjelent az ifjúság számára készült kiadása is, ami gyorsan reflektorfénybe került. Különösen a „kritikai fajelmélet” kritikusai reagáltak élesen.
Miért kerültek sok esetben a könyvek az értelmiségellenes támadások kereszttüzébe?
Emily Knox: Engem lenyűgöz a könyv technológiája: amikor olvasunk, megszűnik az idő és a tér, megnyílik a lehetőség, hogy megtudjuk, mit gondoltak az évszázadokkal ezelőtt élő emberek. A könyvek hatása az északi féltekén nagyon jelentős, ami leginkább a kereszténységnek, különösen a protestantizmusnak köszönhető. A reformáció témakörébe tartozó munkámban két tantételt emelek ki: az egyik a sola scriptura – az az elv, amely szerint a Szentírás olvasásával megmenthetjük a lelkünket, a másik a „minden hívő papsága”, mely szerint nincs szükség közvetítőre Isten és az emberek között, elég hozzá az olvasó és a szöveg.
A könyvek különleges helyet foglalnak el az életünkben. Ezért tiltanak be bizonyos könyveket: az olvasás a gondolatok és a személyiség alakításának legerőteljesebb eszköze. A tudás feletti kontroll évezredek óta a szövegen nyugszik: így kommunikáltak, így terjesztették a különböző eszméket és vitatták meg azokat.
A cenzúra a valóság nyilvános értelmezésére irányuló ellenőrzés másik, gyakran alkalmazott módszere. Honnan ered ez a gyakorlat?
Emily Knox: A kifejezés egy ókori római tisztség nevéből, a censor szóból ered – ez az elöljáró ellenőrizte többek között a közerkölcsöket is.
Az ismeretek ellenőrzése nem csupán az autokratikus rendszerekben játszik központi szerepet, hanem az önmagukat demokratikusnak valló kormányzatok esetében is. A hatalom mindig igyekszik eldönteni, hogy milyen információ legyen közkincs, és melyik legyen tiltott.
Történelmileg ez a „királyi imprimatúrában”, egy dokumentum hivatalos jóváhagyásában mutatkozik meg. Ma ugyanezek az elvek jelennek meg például az Epstein-akták esetében: a kitakarások jelzik, hogy az amerikai kormányzat mit akar a nyilvánosság elé tárni, és milyen információkat tart vissza. Gyakran előfordul, hogy az elkövetőkkel kapcsolatos anyagok elérhetőségét korlátozzák, míg az áldozatokat korántsem védik olyan hevesen, ami jól illusztrálja, hogy a kormányok általában hogyan kezelik és tartják ellenőrzésük alatt az információáramlást.
Joan Scott: A történelem során csaknem minden autoriter rezsim a cenzúrára támaszkodott annak érdekében, hogy érvényesítse akaratát. Ez jól illusztrálja, hogy a törvény miként gátolja a szabad információáramlást, és hogyan kényszerít egyetlen nézőpontot az emberi identitásra. A különböző történelmi korszakokban meglepően hasonló mintákat lehet észlelni: a francia forradalom idején a jakobinusok írták elő, hogy mit kell tanítani a társadalomról, politikáról és a kapcsolatokról; a maoista Kína a pártvezetés ideológiai nézeteit kényszerítette az oktatási rendszerre. A cenzúra minden esetben az autoriter rezsimek legfontosabb eszköze volt. Így vonták ellenőrzésük alá a gondolatokat, az információáramlást és a társadalmi normákat.
Miért és mikor démonizálják az értelmiségellenes mozgalmak a tudósokat és a szakértőket, mint az elit „elefántcsonttoronyba zárkózó” csoportjait? Ez kifejezetten gazdasági válság idején jellemző?
Joan Scott: Az értelmiségellenesség válságok idején szokott előtérbe kerülni, bár nem minden esetben. Néha megalkuvó módon politikai célkitűzés érdekében alkalmazzák. Vegyük csak a McCarthy-korszakot: bár a hidegháború tényleg kommunizmusellenes félelmeket keltett Amerikában, de Joseph McCarthy szenátor idézte elő a válságot azzal, hogy nyomozott, beidézett embereket, karriereket tört kerékbe, és egy évtizeden át a közfigyelem középpontjában állt.
Manapság az amerikai felsőoktatásban is ugyanezt a mintát tapasztaljuk. A szektor már jó ideje strukturális kihívásokkal néz szembe, ebbe tartozik az állami és szövetségi finanszírozás csökkentése, a diákhitelek felé való elmozdulás és a széles körű pénzügyi bizonytalanság. Azzal, hogy a Trump-adminisztráció beavatkozott a felsőoktatásba, véleményem szerint általános válsággá mélyítette az amúgy is meglévő nehézségeket. A politikai opportunizmus hosszú távú strukturális nyomássá alakult, ami központi szerepet játszott a jelenlegi értelmiségellenesség kialakulásában.
Az internetet egykor az információk demokratizálódásának eszközeként ünnepelték. Az utóbbi időben mégis a dezinformáció és az összeesküvés-elméletek terjesztésével szerzett kétesebb hírnevet. Miként tette ez lehetővé az értelmiségellenesek számára, hogy felerősítsék a bizalmatlanságot a szakértelemmel szemben?
Emily Knox: A Reddit jó példával jár elöl, mivel az „AskHistorians” subreddit, azaz témaközösség szigorú szabályokhoz kötött hely, és az általában hivatásos történészek által megadott válaszokhoz hivatkozásokat kell csatolni. Ez az emberek számára lehetővé teszi, hogy részletekbe menő kérdéseket tegyenek fel, és biztosítja, hogy körültekintő, megalapozott válaszokat kapjanak. Bár a Redditen jelentős számú téves információ is olvasható – különösen egészségügyi témákban –, azért csodálatos hely, ahol meg lehet figyelni, hogy a tudomány és a téves információ hogyan élhet együtt. A kérdések feltevését ösztönző subredditek – például a „NoStupidQuestions” és az „explainlikeimfive” – helyet biztosítanak a dolgok egyszerű megértését kereső emberek számára, anélkül, hogy megbélyegeznék őket. Ezek a fórumok rávilágítanak a proaktivitás, a világos kommunikáció fontosságára. A felhasználók így nem kénytelenek kizárólag a hírekre és a közösségi média rövid összefoglalóira támaszkodni.
Vannak olyan jelenségek, amelyek feltárják a történelem során újra meg újra felbukkanó értelmiségellenes mozgalmak közös vonásait?
Emily Knox: Ez jórészt a kontrollról szól. Vegyük csak az Index Librorum Prohibitorumot, a tiltott könyvek jegyzékét, amit a katolikus egyház állított össze. Ezt a protestantizmus előretörése hívta életre. A katolikus egyház így akarta visszaszerezni az irányítást az olyan eszmék fölött, amelyeket már nem volt képes közvetlenül irányítani. A logikája egyszerű volt: ha az emberek nem olvashatnak el bizonyos szövegeket, akkor nem kérdőjelezik meg a doktrínákat, és az egyház tekintélye csorbítatlan marad.
A gyakorlatban ez gyakran visszafelé sült el. Ha egy könyv felkerült a listára, az csak növelte a népszerűségét. Még a középkorban is, ha egy könyvet az Indexre tették, gyakran több figyelem fordult felé, és az írástudók mindenképp el akarták olvasni. A szövegek betiltásával a gondolatok ellenőrzésére tett kísérletek ritkán érik el a várt eredményt.
Az interjút Rindó Klára fordította.
A legfrissebb történelmi cikkek a History magazintól:
