Miért éppen Batthyány Lajos lett Magyarország első felelős miniszterelnöke egy olyan kormány élén, amelyben Deák Ferenc, Eötvös József, Klauzál Gábor, Kossuth Lajos, Szemere Bertalan és Széchenyi István „csupán” miniszteri tisztséget töltöttek be?
Szögezzük le azonnal: Batthyány kinevezése nem puszta véletlen, nem politikai számítás vagy valamiféle hatalmi kompromisszum eredménye volt, hanem egy önerőből elért, magától értetődő és megkérdőjelezhetetlen politikai teljesítmény egyenes következménye. Legkésőbb az 1846. október 15-i ellenzéki egyeztető értekezleten eldőlt, hogy ő fogja vezetni az egységesülő ellenzéki pártot. Rendelkezett ugyanis mindazon tulajdonságokkal, amelyek alkalmassá tették a pártvezéri szerepre: tekintéllyel, tudatossággal, határozottsággal és elvhűséggel. „Van benne valami megbabonázó” – jegyezte fel naplójába Széchenyi István, aki Batthyányval való kapcsolatát olykor napi szinten rögzítette. Batthyány már puszta megjelenésével is tekintélyt parancsolt:
Rendkívül érdekes alak volt, ezerek közt magára ragadta a néző szemeit. Magas, szikár, szép termet, orra római, antik metszésű, ábrázata fehér, halovány, fejét a magas, kopasz, alabástromszínű homloka ragyogóvá tette, világosbarna szakálla mellére hosszan hullámzott alá
– jellemezte őt Szemere Bertalan. Ehhez a külalakhoz főnemesi rang és egy „históriai név” is társult, hiszen a Batthyány-nemzetség a legrégebbi és a legnagyobb történelmi tekintéllyel rendelkező magyar famíliák közé tartozott.
A pártvezér
Batthyány sosem sajnálta a pénzt, ha politikáról vagy politikai reprezentációról volt szó: titkosrendőri információk szerint az 1839–1840-es országgyűlés kezdetén 50 ezer forintos kölcsönt vett fel apósától, és, amikor további 20 ezer forintot kért tőle, Zichy Károly ingerülten azt javasolta vejének, hogy hagyjon fel az ellenzék ilyen mértékű támogatásával. A roppant összegek érzékeltetéséhez elegendő felidézni, hogy Széchenyi István teljes évi jövedelme – mint ismeretes – mintegy 60 ezer forintra rúgott. És akkor még nem is ejtettünk szót arról, hogy milyen mértékben finanszírozta Batthyány 1847-ben Kossuth Lajos Pest megyei követté választását.
Batthyánynak nem kellett magát megmérettetnie a vármegyei követválasztásokon: születésénél fogva személyes királyi meghívólevelet kapott a magyar rendi országgyűlés felsőtáblájára. Az, hogy közéleti pályáját viszonylag későn, csak 1839-ben indította el, lehetőséget adott számára a felkészülésre, hiszen az alapvetően német anyanyelvű mágnás élete első 24 évét szinte kizárólag külföldön töltötte. Batthyánynak nincs olyan elméleti munkássága, mint Széchenyinek, Wesselényinek vagy éppen Kossuth Lajosnak, ő mindvégig elsősorban gyakorló politikus maradt, aki politikai érzékével és gyors helyzetfelismerő képességével vívta ki kortársai tiszteletét.
Politikai színre lépése nem kötődik olyan katarzisszerű pillanathoz, mint amikor évekkel korábban egy fiatal huszártiszt egy évi jövedelmét ajánlotta fel a köz javára, s talán nem is volt annyira megdöbbentő, mint amikor egy birtoktalan kisnemes a széles körű országgyűlési nyilvánosság trükkös, a cenzúrát megkerülő realizálásával vált komoly politikai tényezővé. A maga nemében azonban Batthyány ugyancsak jelentős politikai teljesítményt tudott felmutatni: az ország legpatinásabb, legelőkelőbb és legvagyonosabb családjaiból érkező mágnásokat a legelső intézményileg deklarált, előre meghatározott elvek és egyeztetett taktika mentén, „pártszerű” keretek között működő, komoly érdekérvényesítő képességgel bíró politikai közösséggé gyúrta össze. Ez a főnemesség pedig kellő anyagi háttért és komoly tekintélyt kölcsönzött a reformellenzéknek.
Roppant tudatosan kezdett bele közéleti szerepvállalásába: nála még egy farsangi jelmezbál maskarájának kiválasztása is politikai üzenettel bírt. A gróf különösen fontos szerepet szánt a társasági élet kínálta lehetőségeknek – e téren legfontosabb szövetségese, felesége, Zichy Antónia ösztönösen és mesterien értett az effajta „politikacsináláshoz”. A „legbőszebb honleány” húgával – Károlyi Györgyné Zichy Karolinával – együtt minden bálon, vacsorán vagy fogadáson a társaság középpontjában állt: magyarul beszéltek, magyar táncokat jártak, és számos támogatót szereztek a szabadelvű reformellenzéknek, a fiatal mágnások szinte versengtek kegyeikért. A titkosrendőrség szerint „jópéldájukkal többet tettek ők a nemzeti érzés megerősítésére, mint egy országgyűlés, hiszen a divatnak nagyobb a hatalma, mint a jogi vitatkozásoknak”.
Batthyány határozottsága nem ismert korlátokat: „még a tekintetével is vezényel” – jellemezték 1844-ben politikai ellenfelei. 1848 tavaszának kritikus napjaiban állítólag dühbe gurulva azzal fenyegetőzött, hogy ha az ellenzéki főrendek nem maradnak egységesek, akkor a parasztok és a kisnemesek élén maga vonul a mágnások és a kormány ellen.
Pályája kezdetétől fogva következetesen a nemzeti liberális értékrendet képviselte: „eszméiért hagyná magát kivégeztetni” – vélekedtek róla udvari körökben már 1840-ben. Mindemellett képes volt arra is, hogy felülvizsgálja, és, ha kellett, korrigálja korábbi álláspontját. 1842-től kezdve egyre szorosabb munkakapcsolat fűzte Kossuthhoz. Az 1843–1844-es országgyűlés kudarca után – amikor a kormányzat teljhatalmú kormánymegbízottak segítségével igyekezett megtörni a liberális vármegyéket – világossá vált, hogy a két Lajosnak kell átvennie a vezérszerepet, szoros szövetségben. Ez annál is figyelemreméltóbb volt, mert egyikük a nemesi társadalmi hierarchia csúcsáról, a másik annak legaljáról érkezett. Együtt vezényelték le az Ellenzéki Párt megalakulását, majd az 1848 március idusának forradalmai által megtámogatott törvényesített átalakulást.
A miniszterelnök
Az 1848. március 17-én miniszterelnökké kinevezett Batthyány kormányában – leszámítva Mészáros Lázárt, aki nem a politika világából érkezett, valamint Eszterházy Pál herceget, aki inkább az újkonzervatív politikai vonalat képviselte – a fennmaradó hat miniszter a nemzeti liberális reformmozgalom legprominensebb személyiségei közül került ki.
Az újdonsült miniszterelnök első jelentős feladata Bécs visszakozási kísérleteinek meghiúsítása, valamint a gyors tempóban megalkotott áprilisi törvénycsomag békés realizálása volt. Mindez önmagában is komoly kihívást jelentett, hiszen a törvénycsomag felszámolta a több mint nyolcszáz éves társadalmi, gazdasági és politikai struktúrákat, a rendi Magyarországot, és lerakta a modern, polgári Magyarország alapjait. Évszázadok elteltével helyreállította az ország területi egységét; a Habsburg Birodalmon belül megteremtette az alkotmányos intézményrendszerre – felelős kormányra és népképviseleti országgyűlésre – épülő széles körű politikai önrendelkezést; a jobbágymilliók felszabadításával, a közös teherviselés bevezetésével pedig megvalósította a polgári jogegyenlőséget és a nemzet egységét.
A Magyar Királyság törzsterületét alkotó 46 vármegyében a változások nagyobb megrázkódtatás és komoly eszkaláció nélkül zajlottak le, és már a nyár elején megtarthatták a népképviseleti alapra helyezett választásokat – az új országgyűlés legfontosabb feladata a változás teljessé tétele és a még függő kérdések rendezése lett volna. Horvátországban, a Katonai Határőrvidéken és a szomszédos vármegyék déli részein, valamint az Erdélyben kibontakozó konfliktusok azonban mindvégig súlyos kihívást jelentettek.
Az áprilisi törvények nem határozták meg egyértelműen Magyarország és a Habsburg Birodalom viszonyrendszerét. Batthyány – Kossuthtal egyetértésben – mindvégig egy tisztán perszonáluniós berendezkedés megteremtésén munkálkodott, amelyben ténylegesen kizárólag az uralkodó személye kapcsolja össze a birodalom két felét. Arra törekedett, hogy az ország a képlékeny európai politikai helyzetben rendelkezzen mindazon állami garanciákkal, amelyek a birodalom esetleges teljes szétesése esetén is lehetővé tették volna az önálló fennmaradást.
Az ország védelmében
A legfontosabb kérdés – a pénzügyi önállóság megteremtése és az üres államkassza okozta nehézségek orvoslása mellett – kezdettől fogva az ország védelmének biztosítása volt. Batthyány már március végén, első miniszterelnöki körleveleiben a még szentesítés előtt álló, de már elfogadott jobbágyfelszabadításról szóló törvény szétküldése mellett a nemzetőrség felállítását javasolta a rend fenntartása érdekében. Április 15-én, az első pesti minisztertanácsi ülésen magára vállalta a nemzetőrség megszervezését, majd másnap a még távol lévő hadügyminiszter feladatait is rábízták, amelyeket május végéig látott el.
Komoly eredménynek számított, hogy május eleji bécsi tárgyalásai nyomán a kormány átvehette az ország területén állomásozó katonaság feletti rendelkezést. A szerb lázadás hírére pedig május 16-án azonnal elrendelte tíz önkéntes nemzetőrzászlóalj felállítását, kiadta a „rendes nemzetőrség”, azaz a honvédség toborzási felhívását – mindez már egy nemzeti hadsereg alapjait teremtette meg. Szeptember elején a magyar kormány lényegében az uralkodó által aláírt ultimátumot kapott, amely érvénytelennek nyilvánította az áprilisi törvényeket, majd néhány nappal később, szeptember 11-én Jellačić serege átkelt a Dráván. A kormány még aznap beadta lemondását, mondván, elveszítette az uralkodó bizalmát.
Augusztus közepén új lendületet adott a honvéderő toborzásának, majd augusztus végén elrendelte a nemzetőr-alakulatok összevonását és rendszeres kiképzését.
Szeptember 12. és október 2. között immár ügyvezető miniszterelnökként tevékenykedett, határozottságát ekkor sem veszítve el. Szeptember 13-án a dunántúli megyékben népfelkelést hirdetett Jellačić ellen. Szeptember 14-én az országgyűlés határozata alapján elrendelte az azonnali honvédtoborzást, ezúttal már uralkodói szentesítés nélkül. A kritikus napokban tovább folytatta a honvédség szervezését. Szeptember 23-án Kossuth Lajost népfelkelő biztossá nevezte ki, aki másnap alföldi toborzókörútra indult. Szeptember 27-én értesült arról, hogy az uralkodó nem hagyta jóvá második kormányának névsorát, és Vay Miklós miniszterelnöki kinevezését rendelte el. Ezt követően a magyar táborba indult, hogy találkozzon a magyarországi haderők főparancsnokává kinevezett Lamberg Ferenc altábornaggyal.
Miután értesült Lamberg tragikus pesti haláláról, szeptember 29-én reggel, a pákozdi csata előtt még Jellačić táborába is elment, hogy egy utolsó kétségbeesett kísérletet tegyen a béketeremtésre. Amikor azonban minden lehetőség kimerült, Bécsbe utazott, ahol október 2-án ellenjegyezte Vay kinevezését, majd benyújtotta miniszterelnöki lemondását, és visszaadta a sárvári választókerületben elnyert képviselői mandátumát is. Másnap kézhez kapta felmentését. Batthyány Lajos bő féléves kormányzása alatt nem került kisebbségbe az országgyűlésben, és az egyre feszültebb politikai helyzet ellenére a lakosság bizalmát sem veszítette el. Kormánya anyagi csőddel sem nézett szembe. A kormányzás ellehetetlenülését nem belső politikai vagy gazdasági okok, hanem a Habsburg-ellenforradalom okozta, amely az alkotmányos monarchia „játékszabályainak” felrúgásával letért a törvényesség útjáról. Az, hogy az ország még csaknem egy éven keresztül képes volt a fegyveres önvédelemre, Batthyány Lajosnak is elévülhetetlen érdeme.
„Ebben az ünnepélyes órában megesküszöm, hogy a király és a monarchia elleni árulásnak soha egyetlen gondolata nem férkőzött lelkemhez, és hogy a hazához nem kevésbé hű voltam: ugyan ki hiszi ezt el most! És ezért halok meg: a törvény, a király esküje volt vezérfonalam, és sem jobbról, sem balról nem hagytam, hogy visszaéljenek velem. Viam meam persecutus sum [a magam útját jártam], ezért ölnek meg engem” – írta feleségének már halálos ítélete tudatában, utolsó találkozásukat követően, október 5-én. – „Úgy halok meg, hogy csak a Te képed van a szívemben, a Te neved az ajkamon. Viszontlátásra! Lajosod.”
A mártír
A szabadságharc leverése után Kossuth Lajos emigrációba vonult, Görgei Artúr pedig az orosz cár garanciája miatt érinthetetlen volt a Habsburgok számára. A Bécs által lázadásnak bélyegzett események három vezéralakja közül így egyedül Batthyányn tudtak bosszút állni.
Batthyány úgy halt meg, ahogyan élt: akaratát még halálában is ellenfeleire kényszerítve. Nem hagyta, hogy mint egy közönséges bűnöző, akasztófán végezze. Október 6-án hajnalban titokban, takarója alá bújva, nyaki ütőerét vagdosta össze egy csenevész tőrrel, miközben ágya mellett egy foglár virrasztott, az ágy végében pedig egy katona állt. Még a kivégzőosztagnak is ő vezényelte a tüzet. Utolsó szavait utolsó erejével magyarul mondta ki: „Éljen a haza!”
Batthyányt a társadalmi emlékezet, amely hajlamos leegyszerűsítő szerepekben gondolkodni és a gyakran kifejezetten káros emlékezetpolitika hamar beleszorította a mártír miniszterelnök szerepébe. Ehhez a történetírás is hosszú időn keresztül asszisztált. Mára a történelemtudomány hiteles politikai portréját megrajzolta, de sem a közoktatás, sem a nemzeti emlékezet nem követte le ezt. Szimbolikus példája ennek a nemzet szégyeneként lassan, de biztosan pusztuló, látogatóktól elzárt ikervári kastélya.
További izgalmas történelmi cikkek a History magazintól a 24.hu-n:
