Az idén májusban indult a magyarországi roma közösségek történetét bemutató cikksorozat a 24.hu-n. A témaválasztás indoka amennyire egyszerű, annyira szomorú is: a magyarok többségének semmiféle tudása nincs a legnagyobb hazai kisebbségről, fogalma sincs arról, ki az a több mint félmillió ember, akivel együtt él, napi kapcsolatban áll az élet minden területén. Sokaknak még az is fejtörést okoz, vajon a cigány vagy a roma a helyénvaló megnevezés. A közoktatásban gyakorlatilag szó sem esik cigányokról, így a történetben talán az a legszomorúbb, hogy
Ezért választottuk az újságcikk könnyedebb műfaját, és igyekszünk átfogó képet adni, a lehetőségekhez képest a fehér foltokra is színeket helyezni – minden cikk az aktuális téma szakértőjével készült beszélgetés alapján készül.
A Szent Korona alattvalói
Olyan messziről akartuk kezdeni, ameddig csak a tudomány objektív eszközeivel ellátunk, így aztán a sorozat első, a kezdeti történetről szóló 6 részes egysége Indiából indul. Mai legjobb tudásunk szerint az első csoportok valamikor a IX-X. század folyamán hagyták el a szubkontinens északnyugati – a mai Pandzsáb és Radzsasztán tartomány – területét, feltételezhetően az akkor kezdődő iszlám hódítás elől menekültek. Első európai adatok a XIV. század első harmadából származnak, első magyarországi említésüket 1423-ból ismerjük – ebből az is kiderül, hogy ekkor már éltek itt cigányok.
Kisebb-nagyobb, legfeljebb 100-200 fős közösségek érkezhettek, és kértek bebocsátást az ország területére. Nem kaptak kiváltságokat, és nem keltettek különösebb feltűnést, ezért a korai források rendkívül szórványosak. Földesúri és királyi jobbágyok voltak, sokan közülük letelepedve éltek, földet műveltek vagy céhen kívüli mesterként kézműves foglalkozásokat űztek, illetve egy ismeretlen hányaduk beolvadt a jobbágyság rétegébe. Okleveleink tanúsága szerint a középkori magyarországi cigányságra a Szent Korona alattvalóiként tekintettek.
Bemutattuk a romák saját köreikben őrzött eredettörténeteit is káli ősanyától a madarakból lett emberekig, ehhez kapcsolódva pedig a XX. század második felében indult nemzetközi összefogást a cigány nemzet megteremtése érdekében.
Vajda, muzsikus és cigánytörvény
A sorozat második, 5 részes egységében a ma is tapasztalható sztereotípiák gyökereit kerestük. Írtunk arról, hogy a cigányvajda nem a közösség által választott vezető volt, hanem a király vagy a földesúr nevezte ki. Feladata a kapcsolattartás volt a hatóságokkal, közvetített, és felelősséggel tartozott mindkét fél irányába. A vándorlás mint életmód pedig sem általános, sem önkéntes nem volt: a kényszer szülte. Az arányokat nem ismerjük, de tudunk letelepedett csoportokról, illetve az 1893-as, első magyarországi „czigány összeírás” szerint akkoriban mindössze 2–3 százalékuk volt korabeli szóhasználattal vándorcigány.
A cigányok törvénye, a romani kris az oláh cigányok körében részben ma is él, legfontosabb feladata a belső békesség fenntartása. Nem írja, nem írhatja felül az állam törvényeit, a hagyományokból és az erkölcsből származik, és a bírák igazságérzetére épít, a bölcs öregek döntése ellen pedig nincs fellebbezés.
A hagyományosnak vélt mesterségek köréből a kovács és a muzsikus a két legősibb, cigányok által mesteri fokon űzött szakma Magyarországon – utóbbit sem Isten adta, kemény munka és generációk szorgalma emelte fel a muzsikuscsaládokat. Koronként adódtak olyan szakmák, amelyekbe nagyobb számú roma mesterember kapcsolódott be, mindig a kereslet alapján, így jelentek meg a kosárfonók, vályogvetők, teknővájók és a többiek. Ahogy jelenünkhöz közelítünk, a roma értelmiség felé dupla elvárás volt, hogy cigányokkal foglalkozzon, ami alapvetően határozta meg szerepvállalását – mostanában kezd nyílni a skatulya, miközben egyre több diplomás roma vállalja büszkén az identitását.
A magyarországi romák történetét feldolgozó sorozatunk januárban folytatódik, a készülő harmadik egység ismét a történettudományé: romák a három részre szakadt Magyarországon.
