Lengyelország a kora újkorban sajátos „nemesi köztársasággá” alakult (lengyelül: Rzeczpospolita). Ez az egyedi államforma egy választásos rendszeren alapult, amelynek eredményeként a lengyel főnemesség közvetlenül választotta meg a Lengyel–Litván Nemzetközösség királyát. Ez a rendszer különleges volt a dinasztikus utódlás által meghatározott európai monarchiák között, ugyanakkor – sajátos „demokratikus” volta ellenére – gyakran vezetett belpolitikai feszültségekhez is.
A szabad királyválasztás lehetőségét több befolyásos család és európai uralkodó is igyekezett a saját hatalmának növelésére felhasználni az ekkor igencsak jelentős kiterjedésű lengyel–litván állam feletti uralom révén. A szabad királyválasztás formailag 1569-től, a lublini uniótól kezdődően létezett, amikor a Lengyel Királyság és a Litván Nagyfejedelemség egy állammá vált. Első uralkodója II. Zsigmond Ágost lengyel király volt, aki egyben a Jagelló-ház, a nagy múltú lengyel uralkodócsalád utolsó tagja volt. 1572-es halálával megürült a lengyel trón, és kezdetét vette a versengés a királyi címért.
Megszökött a király
A lengyel főnemesség elsőként a francia uralkodóházból származó Valois Henriket választotta királyává, Henrik számára azonban a lengyel királyi cím csupán „szükségmegoldás” volt. 1574-ben váratlanul elhunyt bátyja, IX. Károly francia király, Henrik pedig teljes titokban hazatért, hogy elfoglalja a francia trónt: sikerült is neki, III. Henrik néven Franciaország királyává koronázták. A lengyel főnemesség még nagyobb megrökönyödésére azonban nem volt hajlandó lemondani a lengyel királyi címről,
A központi hatalom hiánya súlyos válságba sodorta a régi-új államot, a lengyel törvényhozás, a szejm végül 1575. május 12-én hivatalosan is megürültnek nyilvánította a lengyel trónt. A trónt hivatalosan meg sem kellett „hirdetni”: sorra jelentkeztek a potenciális uralkodók – a Habsburg-ház, a svéd király, az orosz cár, sőt még a ferrarai herceg is, illetve természetesen egyes befolyásos lengyel családok trónigénye is felmerült. Ekkor azonban még senki sem tekintett komoly jelöltként az Erdélyi Fejedelemség uralkodójára, Báthory Istvánra.
A Habsburgok ellen
Báthory István 1533-ban született Szilágysomlyón, nagy múltú nemesi családban. Apja erdélyi vajda volt. Ifjúságának egy részét az 1540-es években Bécsben töltötte, ahol I. Ferdinánd király udvarában szolgált apródként. 1556-ban hazatért Erdélybe, ahol János Zsigmond fejedelem híve lett. A fejedelem oldalán vett részt a Habsburgokkal vívott csatározásokban, a hadadi csatában azonban vereséget szenvedett. János Zsigmond végül lemondott királyi címéről, és erdélyi fejedelemként uralkodott tovább.
Mikor alig egy év múlva meghalt, Báthory katonai erővel kényszerítette ki megválasztását a főnemesség többsége által támogatott Bekes Gáspárral szemben, ehhez az oszmán szultán jóváhagyását is megszerezte. Bekes nem nyugodott bele vereségébe, Báthorynak csak 1575-ben sikerült Bekest és az őt támogató székely felkelőket legyőznie.
Báthory a lengyel királyi címre leginkább a Habsburgok túlhatalmának megakadályozása miatt jelentkezett. Aggodalma sajátos módon megegyezett az Oszmán Birodalom vezetésének aggodalmával is: a szultán már 1574-ben közölte a lengyel főnemesekkel, hogy nem szeretné a Habsburgokat látni a lengyel trónon. Báthory ezt ügyes diplomáciával saját javára fordította, és megszerezte a törökök támogatását lengyel királyi ambícióihoz. Hamarosan már azt hangoztatták, hogy az oszmán szultán „nem emelne kifogást Báthory István, a szultán hű alattvalója személye ellen sem.”
Megvédi Lengyelországot
1575. október 3-án ült össze a királyválasztó országgyűlés Varsóban, korabeli visszaemlékezések szerint ez inkább emlékeztetett egy csatajelenetre: „több volt a kozák, mint a választó, minden nemesnél fegyver volt.” Habsburg Miksa német-római császárnak és magyar királynak jelentős támogatottsága volt; a svéd király örökség címén követelte a lengyel koronát (felesége, Jagelló Katalin lengyel hercegnő volt), és megválasztása esetén megígérte Livónia visszahódítását a cári Oroszországtól; Ferrara hercege pedig a vagyonára hivatkozott.
Báthory Istvánt Giorgio Biandrata orvos és Berzeviczy Márton erdélyi kancellár képviselte. A követek Báthory műveltségére és bőkezűségére apelláltak, de egyben válaszoltak arra a kritikára is, amely az Erdélyi Fejedelemség török vazallus mivoltát feszegette: Biandrata szerint „Istvánra mindezt Ágost húga, Izabella királynő és annak fia, János hagyta örökül.” A követek István nevében megígérték, hogy
Utolsóként az orosz cár követe kapott szót, aki lényegében csak a Lengyelországgal való békét tudta felajánlani, Livóniát azonban természetesen orosz kézen hagyta volna.
Ünnepélyesen elfogadta
A választás során a lengyel főpapság lelkesen kampányolt Habsburg Miksa mellett, a varsói érsek pedig arra hivatkozva érvelt Báthory megválasztása ellen, hogy „ő a töröknek harácsot fizet, és ha megválasztjuk őt királynak, mi magunk is török alattvalókká leszünk.” A világi nemesség ugyanakkor vehemensen ellenezte bármely Habsburg megválasztását, kijelentve, hogy „a fekete sas összeegyeztethetetlen a fehér sassal!” Patthelyzet alakult ki, amelynek „megoldásaként” az érsek Habsburg Miksát nyilvánította győztesnek, ezzel azonban kis híján polgárháborút robbantott ki.
Ekkor váratlanul megoldási lehetőségként merült fel, hogy Jagelló Annát, a lengyel uralkodóház utolsó élő tagját kellene trónra ültetni, miután férjhez adták. A férj személyének kiválasztása során végül Báthory Istvánra esett a döntés. 1575. december 15-én Báthoryt jelölték hivatalosan a lengyel trónra – ezzel párhuzamosan a lengyel főnemesség Miksát is kikiáltotta lengyel királynak. Miksa azonban nem tudta trónigényét érvényesíteni:
Báthory István lett a második magyar uralkodó, aki a lengyel trónra került I. Lajos magyar király után, bár az ő uralkodása jóval kedvezőbb színben maradt fenn a lengyel krónikákban. Míg Lajos csak kénytelenségből fogadta el a lengyel koronát, és mindössze háromszor tette a lábát lengyel földre, addig Báthory ténylegesen lengyel királyként viselkedett. Erdély ügyeivel nem foglalkozott behatóan: maga helyett Báthory Kristófot, majd annak halála után a kiskorú Zsigmondot tette meg kormányzónak.
Lengyel királyként sikerült megtartania választási ígéretét, visszafoglalta Livónia nagy részét a cári Oroszországtól. Hadjárataiban több erdélyi katona is harcolt: Bekes Gáspár mellett például Székely Mózes, a későbbi erdélyi fejedelem. Nemcsak külpolitikája volt jelentős, hanem támogatta a tudományt és a művészeteket is: 1579-ben ő alapította a Vilniusi Egyetemet. Mikor 1586-ban váratlanul elhunyt, maradványait lengyel királynak kijáró teljes tiszteletadással temették el Krakkóban, a waweli székesegyházban.
A cikk szerzője Kovács Szabolcs történész.
