Korábbi könyvei közül a legtöbb a második világháború nagy hadműveleteire, leghíresebb eseményeire koncentrált. Mi vonzotta a szinte ismeretlen Biting-hadműveletben?
A brunevali rajtaütés, vagyis a Biting-hadművelet 1942 februárjában sikersztori volt egy olyan időpontban, amikor nem sok minden alakult jól. A háború ezen szakaszában sok csatát vesztettek a szövetségesek, de Churchill brit miniszterelnök végig ragaszkodott hozzá, hogy folytatódjanak a rajtaütések a megszállt Európa partjainál. Ezek részben arra szolgáltak, hogy az amerikaiakat emlékeztessék, a britek is vívják a saját háborújukat, részben arra, hogy emeljék a britek harci szellemét, részben pedig nagyon is fontos stratégiai célokat segítettek.
Mik voltak ezek a célok?
A brit Bombázó Parancsnokság a kontinens elleni támadásai során egyre több veszteséget szenvedett a radarok irányította német vadászgépektől. A britek megneszeltek valamit egy új radarról, amiről nem sokat tudtak, és amelyet a németek Würzburg-Gerätnak neveztek.
A brit tudományos hírszerzés zsenije, Reg Jones szerette azt hinni, hogy bármire rá tud jönni, ha elég sokat gondolkozik rajta – de ebben az esetben mind ő, mind a telekommunikációs kutatási központ úgy vélte, nincs más mód, mint megnézni a szerkezetet a maga valójában. És akkor hirtelen eléjük került egy 1941 decemberében készült légifelvétel, amelyen egy Le Havre-tól nagyjából 20 kilométerre, a normandiai Bruneval mellett található radarállomás volt látható. Ezen kivehető volt valami fekete dolog, amiről azt feltételezték, hogy egy Würzburg-antenna lehet. Odaküldtek egy Spitfire vadászgépet, hogy készítsen további felvételeket, és a pilóta az egész háború egyik legkiválóbb légifelvételével tért vissza, amelyen kétséget kizáróan egy radar tányérja volt látható. Reg Jones szívta a fogát: oly közel volt, és mégis oly távol. Mi lenne, ha oda mennének, és elrabolnák?
Hogyan indult el az akció tervezése?
Reg Jones a légierő vezérkari főnökéhez fordult az ötletével, akit sikerült meggyőznie. Utóbbi aztán a vezérkar elé tárta a tervet – és Churchill imádta az ötletet. Ott volt még ez az új fiú is, bizonyos Lord Louis Mountbatten, aki a „kombinált”, azaz összfegyvernemi hadműveletekért volt felelős. Mountbatten a háború egyik lenyűgöző figurája volt, máig is mindenki azon vitatkozik, hogy csodálatos vezető vagy sarlatán volt-e. Szerintem egy kicsit mindkettő. A közvélemény rajongott érte, mert filmsztáros kinézete volt, a király unokatestvére, és nagyon jól tudott dumálni. Emberei pedig imádták, mert mindenkinek megjegyezte a nevét. Mountbatten egy olyan hadműveletre vágyott, amivel felhelyezheti magát a térképre. Az összfegyvernemi hadműveleteket egyfajta filmforgatásnak látta, amelyben ő a producer feladatait látja el. Természetesen segíteni kívánta a brit háborús erőfeszítéseket – de közben önmagát is helyzetbe akarta hozni.
Miért döntöttek az ejtőernyősök bevetése mellett?
A tervezők munkához láttak, és rögtön látták, hogy a németeknek közel két évük volt az északnyugat-francia partok aláaknázására, szögesdróttal telerakására, megerődítésére. Ha brit katonákat tennének itt partra, halomra ölnék őket már jóval azelőtt, hogy egyáltalán közel férkőznének a szikla tetejéhez. Az egyetlen megoldás a levegő volt, az, hogy a katonákat már eleve a radarállomás közelébe, a szikla tetejére juttatják – ehhez pedig egy akkor még újdonságnak számító fegyvernemre, az ejtőernyősökre volt szükség. Ekkoriban a brit haderőnek még csak két zászlóaljnyi ejtőernyőse volt. Mountbatten és vezérkari főnökök megkeresték Boy Browning vezérőrnagyot, és megkérdezték, ejtőernyősei földet tudnak-e érni éjszaka, és el tudnak-e jutni ehhez a radarállomáshoz – Browning rávágta, hogy mi sem természetesebb ennél.
Hogyan készültek az akcióra?
Browning felmérte a két zászlóalj képességeit, és úgy döntött, hogy a 2. zászlóalj C százada tűnik a legalkalmasabbnak a feladat végrehajtására. Ez az egység főként skótokból állt – néhány angol tiszten kívül szinte mindannyian Glasgow rosszabbik oldaláról származó keményfiúk voltak. Az akció legkényesebb része az volt, hogy a katonákat tengeri úton tervezték evakuálni. Hihetetlenül optimista volt a feltételezés, hogy át tudnak juttatni partraszálló hajókat a La Manche-on, majd visszaszállítani a katonákat angol földre anélkül, hogy bárki közbeavatkozna.
Hogy alakult a landolás?
1942. február 27-ének éjszakáján a 2. ejtőernyős zászlóalj 120 embere, kiegészülve olyan műszakiakkal, akiknek a feladata a radarállomás szétszerelése volt, Whitley bombázók fedélzetén elindult Franciaország felé. A repülés maga elég simán ment, de nagyon sötét volt, és a pilóták még soha életükben nem dobtak le ejtőernyősöket éles bevetés során. Belefutottak egy elég erős légvédelmi tűzbe, a három gépből kettőt találat is ért, ide-oda csalinkáztak a célterület fölött, így nem igazán tudták, hol is vannak. Az ejtőernyősök kiugrottak a francia éjszakába, és meglepően sokan a megfelelő helyre érkeztek, köztük Johnny Frost, az akció vezetője, valamint a műszakiak, akikre szükség volt a radar szétszereléséhez. Frost századának a fele nem volt meg, de úgy döntött, megkísérli az akciót, úgyhogy meglévő embereivel átküzdötték magukat a havon a nagyjából egy kilométerre lévő német radarállomásig.
Könnyű volt megszerezni a szerkezetet?
Aznap éjjel a szövetségesekkel volt a szerencse. A németek látták a lefelé ereszkedő ejtőernyősöket, mert a holdfény megvilágította az eget ezekben az órákban. De mivel a britek szétszóródtak fél Normandiában, a németek körében némi zavar alakult ki, hogy mi is lehet a céljuk. Az, hogy elvesztek, végső soron megkönnyítette a britek dolgát: Frost és az emberei úgy jutottak el a radarállomásig és támadták meg, hogy a németek egyetlen lövést sem adtak le rájuk. Hatalmas sikert arattak. Három-négy németet megöltek, a többiek elmenekültek, a műszakiak pedig elkezdték szétszerelni a radarfelszerelést.
Reg Jones még valamit akart: egy foglyot, méghozzá lehetőleg egy technikust, aki el tudja magyarázni, hogyan is működik ez az egész. És ugyan a legtöbb német a közeli fő radarállomás felé menekült, egyikük volt annyira ostoba, hogy leugrott a szikla széléről. A britek a nyomában voltak, és megtalálták, ahogy három méterrel a szikla pereme alatt lóg. Frost egyik szakaszparancsnokából kitört a röhögés. Azt mondta, soha nem látott még annyira vicceset, mint ezt a németet, ahogy egyszerre próbál felfelé mászni a sziklán, miközben próbálja feltartani a kezét, hogy jelezze, megadja magát. Fontolóra vették, hogy lelövik, mert az adrenalintól fűtött glasgow-iak igencsak szerettek volna megölni valakit, de végül életben hagyták. Tudták, hogy kell egy fogoly is.
Persze ekkorra azért már magukhoz tértek a németek, és heves tűzharc alakult ki. Nagyjából 100 német volt a környéken, akik minden irányba lőttek, bár nem túl hatékonyan, mert többségük a Luftwaffe műszaki személyzetéhez tartozott, nem katona volt. De golyók találták el a radar tányérját és Frost egyik katonáját is halálos lövés érte. Nagyjából 10-15 perc elteltével a műszakiak elég biztosak voltak benne, hogy minden fontos alkatrészt összeszedtek, úgyhogy Frost kiadta a parancsot: „Rendben, eltűnünk innen” – és megkezdték a visszavonulást.
Mennyire volt keserves a menekülés?
Frost előreküldött egy tucat embert, hogy próbáljanak meg kitörni a part felé, de belefutottak az addigra már teljesen éber németekbe, akik a partra néző lövészárkokban voltak, és elég hatékonyan tüzeltek. Szóval Frost emberei elakadtak. Azonban egy fiatal, Charteris nevű hadnagy, aki három kilométerrel a célponttól ért földet, lóhalálában lefutotta szakaszával ezt a távot, vissza a harctérre. A hadnagy végül négy emberével jelentkezett Frostnál. A parancsnok csalódott volt – ő 20 fő körüli erősítésben reménykedett –, de Charterisék lerohantak a dombról, és megrohamozták a németeket, megtörve a patthelyzetet és megnyitva az utat a part felé. Frosték elindultak a partra, de volt még egy drámai fordulat.
Ahogy odaértek a partra, nyomát sem látták a hajóknak. Egészen hihetetlen módon még egy fél órát vártak a parton, mielőtt megjöttek volna a hajók. A németek elkezdtek feltünedezni, de – részben az időjárás miatt – lassan érkeztek meg az erősítéseik. Végül befutottak a hajók, és mindenki odarohant hozzájuk. Kisebb zűrzavar alakult ki; a tervet mindenki elfelejtette. Felpakolták a sebesülteket és a radaralkatrészeket egy gyors motorcsónakra, az pedig teljes sebességgel elindult Portsmouth irányába. A többiek egy kilenc csomós (17 km/h) sebességgel vánszorgó partraszálló hajóval indultak visszafelé. És itt történt még egy csoda. Ezután 12-14 órát töltöttek a tengeren, és a németek nem csináltak semmit. A hadihajóikon nem volt radar, úgyhogy nem tudtak a rossz időben a britek nyomára akadni, a Luftwaffe pedig, általunk nem ismert okokból, tétlen maradt.
Milyen fogadtatásban részesültek az akció résztvevői otthon?
Amikor végre megérkeztek Portsmouth-ba, hősöknek kijáró fogadtatást kaptak, a hajók hangosbeszélőiből a „Rule Britannia!” harsogott. Kis diadal volt ez, de hazai diadal. Amikor Johnny Frost visszatért a táborba, hogy vegyen egy fürdőt, kirángatták a kádból és azt mondták neki: „Vissza kell rögtön menned Londonba, a miniszterelnök látni akar!”
Ez az az időszak volt, amikor Churchill csillaga éppen nagyon alacsony pályán tartózkodott. Szingapúr megadta magát, a briteket elverték az észak-afrikai sivatagban, és hatalmas botrány volt abból, hogy két német csatahajó, a Scharnhorst és a Gneisenau áthajózott a La Manche-on anélkül, hogy a brit flotta bármit tett volna, hogy megállítsa őket. Így aztán a Whitehall kormányzati központ alatti főhadiszálláson Churchill összetrombitálta a teljes háborús kabinetet és a vezérkart, hogy meghallgassák a történetet. Amikor Frost megérkezett, Churchill azt mondta: „Szép munka, Frost őrnagy, és most meséljen el mindent róla!” Persze Mountbatten hallani sem akart erről. Elszánta magát, hogy minden dicsőséget ő fog learatni, ezért előlépett, és ő mondta el az akció történetét. Szegény Johnny Frost alig jutott szóhoz.
Beszélgetésünk során többször is használta a „szerencse” és a „csoda” szavakat. A britek tehát rossz következtetéseket vontak le ebből a rajtaütésből?
Az akció legártalmasabb következménye az volt, hogy Mountbatten és a környezetéből néhányan nagyon fölényesen kezdték kezelni azt, mire képesek a németek és mire nem. Mivel hatalmas szerencséjük volt, a német reakció pedig szánalmasra sikeredett Brunevalnál, arra jutottak, hogy ezt bármikor újra meg tudják csinálni. Néhány hónappal később, 1942 augusztusában egy sokkal nagyobb szabású rajtaütést terveztek Dieppe-nél, ami totális katasztrófába fulladt, mert minden, ami rosszul sülhetett el, az rosszul is sült el. Amíg Brunevalnál a hajók mindkét irányba észrevétlenül hajóztak át a La Manche-on, addig a Dieppe felé tartó nagy konvoj belefutott a németekbe a tengeren. Úgyhogy a németek már teljes készültségben voltak, mikor a britek partot értek Dieppe-nél, és mindent a nyakukba zúdítottak.
Bruneval egyedi eset maradt. Sőt a német ejtőernyősök főparancsnoka, Student tábornok Brunevalt a háború legsikeresebb brit rajtaütéseként írta le – és igaza is volt.
Mennyire volt hasznos a Biting-hadműveletben zsákmányolt felszerelés?
Az erőegyensúly folyamatosan változott, de Bruneval rövid távon nagyon jelentős előnyt adott a britek kezébe. Reg Jonesék képesek voltak visszafejteni, hogyan is működik pontosan ez a radarrendszer, és a britek ez alapján arra a helyes következtetésre jutottak, hogy nagy tömegben kell rászabadítani a német radarrendszerre a bombázóikat, és így a többségük át fog jutni rajta. Ez rövid távon igen sikeres taktikának is bizonyult, de főleg propaganda szempontból jelentett ez nagy előnyt. A rajtaütés minden brit lapban címoldalas sztori volt még napokig. 1942 februárja elég lehangoló időszak volt, amikor úgy tűnt, a szovjetek tigris módjára harcolnak, miközben a britek látszólag semmit sem tudnak jól megcsinálni. A Biting-hadművelet enyhítette ezeket a sebeket.
A háború későbbi éveiben, az olyan nagy ütközetek idején, mint mondjuk a normandiai partraszállás, senki nem törődött volna Brunevallal. De a háború ezen szakaszában kicsit olyan volt ez, mintha a fényárban úszó Wembley stadion gyepén egy pici sarokban játszottak volna le egy mérkőzést.
A hadműveletről szóló új könyvében (Operation Biting: The 1942 Parachute Assault to Capture Hilter’s Radar, William Collins, 2024) arról ír, hogy amikor hírlapszerkesztőként dolgozott, nagyon óvatosan bánt a „hős” szóval. De ebben az esetben helyénvalónak tartja a rajtaütés résztvevőire e kifejezés használatát?
Továbbra is úgy gondolom, hogy nagyon óvatosan kell használnunk a „hős” szót, és napjainkban nagyon is könnyedén és gyakran alkalmazzuk. De a Brunevalnál bevetett katonák nagyon bátran viselkedtek és nagyon jól teljesítettek.
A cikket Litván Dániel fordította.
