A miniszterelnök politikai igazgatója, Orbán Balázs az Ukrajna elleni orosz invázió, pontosabban az azzal szembeni önvédelemmel kapcsolatban tett kijelentései uralják a közbeszédet. Ennek kapcsán került szóba Orbán Balázs dédnagyapja, miután a fideszes politikus közzétett egy dokumentumot, amely szerint Khloyber Oszkár a szovjetek ellen vívott harcban halt hősi halált, újabb terepét megnyitva ezzel a politikai csörtéknek.
Mit jelent a hősi halál, és ki számít hősi halottnak? Hősi halott az, aki egy megszálló hadsereg tagjaként a hazájuk felszabadításáért küzdő partizánok ellen vesztette életét a Szovjetunióban? Hősi halott az a szovjet katona, akit 1956-ban a magyar szabadságharc eltiprása során agyonlőttek? Hős vagy áldozat az a személy, akit akarata ellenére vittek háborúba, és ott lelte halálát? Dr. Fóris Ákos történésszel, az ELTE BTK Történeti Intézetének adjunktusával, az Erőszakkutató Intézet kutatójával beszélgettünk. Elöljáróban:
A demokratizált katonai halál
A francia forradalom és a nemzetállamok kialakulása a haderők képét is megváltoztatta a modern tömeghadseregek létrejöttével. A fegyverforgatás innentől már nem a nemesség kiváltsága vagy közkatonáknak kényszerített legalsóbb néprétegek ügye volt, hanem a sorkötelezettség révén az egész társadalom kötelességévé vált. A haderő kereteit a modern nemzetállam biztosította, a szükséges motivációt a nemzeti eszme jelentette, a polgárság részvétele pedig „demokratizálta” az egész katonaságot, a tisztikart is beleértve.
Ez a társadalmi változás kényszerítette az államot arra, hogy többet foglalkozzon a katonákkal. Ennek részeként az intézményesített hőskultusz már nem csupán uralkodókra és hadvezérekre, hanem a közkatonákra is kiterjedt
– mondja a 24.hu-nak Fóris Ákos.
Magyarországon az 1848–49-es forradalmat és szabadságharcot tekinthetjük határkőnek. A hősökről való gondolkodás már a romantika korában megjelent, Petőfi is már hősi halálról írt, de ez az eseménysor kanonizálta nemzeti jelképeinket, és ami még fontosabb, hogy ekkor jött létre a magyar honvédség. A harc leverését követően a dualizmus időszakában a nyilvánosságban is megjelent a ’48-as honvédek tisztelete, a „hőskultusz” azonban ekkor sem tudott állami szintre emelkedni.
Ez az első világháborúban történt meg, amikor soha nem látott számban hívták be katonának az embereket, és a veszteségek is óriásira nőttek – a sajtó hősi halottakról cikkezett, 1917-ben pedig megalkották az első törvényt.
Így kell hősként meghalni
Az 1917. évi VIII. törvénycikk kifejezte a nemzet háláját a katonák felé, és az utókor kegyeletét mindazoknak, „akik életükkel adóztak a veszélybenforgó haza védelmében”. Elrendelte emellett, hogy minden település örökítse meg utóbbiak nevét – az ilyen emlékművekkel ma is gyakorlatilag minden városban, településen találkozhatunk. A törvény viszont nem definiálta a hősi halott fogalmát, erre 1942-ig kellett várni.
A következő világháború veszteségeire reflektálva, egy belügyminiszteri rendelet előírta az 1938 óta hadműveletekben elhunyt katonák nevének megörökítését a háborús emlékműveken. Ennek végrehajtásának biztosításaképpen pedig a honvédelmi minisztérium egy körrendeletben felsorolta, Magyarország kit tekint hősi halottjának „a honvédséghez és a fegyveres testületekhez tartozó egyének közül”. Magyarán meghatározta a hősi halott fogalmát:
- Az elesettek.
- A sebesülés következtében elhunytak még akkor is, ha a háború után haltak meg sérüléseik miatt.
- A holttá nyilvánított harctéren eltűntek.
- A hadműveleti tevékenység során betegségben vagy balesetben meghaltak.
- Hadifogságban elhunytak azok kivételével, akiket a honvédelmi miniszter nem tartott erre alkalmasnak – itt nyilvánvalóan olyanokra gondolhatunk, mint dezertőrök, az ellenséghez átállt személyek, magyarán akik valamilyen okból méltatlanná váltak.
- Azon katonák, akik a hátországban vesztették életüket szolgálatteljesítés közben (például légitámadás, felkelők elleni harc során).
- Polgári személyek, ha fegyverrel a kezükben harcoltak az ellenséggel.
Mindezt azért soroltuk hosszasan, mert a későbbi jogszabályokban, rendeletekben már nem találunk ilyen pontos meghatározást, innentől kezdve a változó politikai környezethez alkalmazkodva szűkítések vagy kiegészítések kerülnek a „definícióba”. Ilyen például, hogy 1944-ben, a német megszállást követően munkaszolgálatos csak akkor válhatott hősi halottá, ha cselekményéért utólag kitüntetésre lett volna érdemes. A pártállami diktatúra kiépítése előtti évben, 1948-ban pedig a fogalmat kiterjesztették az ellenállás halottaira és a háború során szökés miatt kivégzett honvédekre is.
A háború utáni új rendszer egészen más szemléletet képviselt, a szovjetek mellett harcolva elhunyt személyeket tekintette hősi halottnak, a továbbiakban a Néphadsereg halottait – aknára lépett, véletlenül lelőtték, kiképzés során baleset érte stb. – kezelte hősnek, 1957-től pedig egy rendelet a karhatalmi szervek halottait is beemelte a kategóriába.
Konfliktusokkal terhelt téma
A hősi halott a rendszerváltás után sem kapott új meghatározást, a közelmúlt szabályozása a hadisírokra, hősi temetőkre terjed ki. Az egymás ellen elkövetett bűnök ismeretében igencsak sokat mond, hogy Magyarország és Oroszország között nemcsak normalizálódott a helyzet e téren, hanem a gyakorlatban, kölcsönösen működik a hadisírok és temetők gondozása, ápolása. Mindkét ország megadja a tiszteletet a területén nyugvó hősöknek akkor is, ha annak idején elnyomóként érkeztek, és nyilvánvalóan bűnöket követtek el. Összegezve tehát:
Fontos, hogy jogilag, mert itt jönnek a morális aggályok. A hőshöz szeretünk a közösség, a haza szempontjából pozitív cselekményt és célt társítani, ami a második világháborús magyar szerepvállalásban nehezen található. Miközben a Szovjetunió honvédő háborújának jogossága megkérdőjelezhetetlen az orosz lakosság döntő többségének szemében, Magyarország a nemzetiszocialista Németország szövetségeseként egy támadó, „megsemmisítő” háború résztvevőjévé vált, ami több százezer magyar ember halálához és az ország anyagi javainak elpusztulásához vezetett.
Konfliktusokkal terhelt ez a téma: hol van a kegyelet határa? Nem véletlen, hogy a vörös csillagos, szovjet hősi emlékművek felújítását gyakran ellenszenv kíséri Magyarországon, míg a másik oldalon orosz és ukrán önkormányzatok tiltakoznak magyar katonák exhumálása, újratemetése kapcsán
– fogalmazza meg a dilemmát a történész.
Másik, gyakran előkerülő kérdés ugyancsak a második világháborús magyar–szovjet viszonylatban az áldozatiság. Hősök vagy vágóhídra hajtott szerencsétlenek voltak-e a Donnál elvérzett 2. magyar hadsereg katonái? Itt írtunk arról, hogy a válasz az emlékezetpolitikán múlik. Hasonló helyzetet látunk a munkaszolgálatosok esetében: miközben a mai fogalmaink szerint a keleti fronton elesett munkaszolgálatosok hősi halottaknak tekinthetők, jelentős hányaduk a saját keretlegénységük bánásmódja miatt halt meg. Ezt a kettősséget Reinhart Kosseleck német történész az áldozat fogalom aktív és passzív értelemének elkülönítésében ragadta meg. Az első esetben az illető feláldozza életét a hazáért, azaz hősi halált hal, míg a másikban egy bűnös rendszer vagy háború elszenvedőjeként válik áldozattá.
Egyébiránt magát a hősi halott fogalmát sokszor támadják olyanok is, akik úgy látják, hogy maga a koncepció igazolja a háborút, a vérontást.
És a háborús bűnösök?
Végezetül fontos még kitérni a háborús bűnös-hősi halott kapcsolatra. A második világháború lezárásának 40. évfordulóján Helmut Kohl német kancellár és Ronald Reagan amerikai elnök közösen koszorúzott a bitburgi német katonai temetőben. Hatalmas botrány lett belőle miután kiderült, hogy nemcsak a Wehrmacht, hanem a Waffen SS tagjai is nyugszanak ott. Ennek kapcsán fellángolt a vita, hogy a nürnbergi per során „bűnös szervezetté” nyilvánított SS tagjai kaphatnak-e hősi halottaknak kijáró kegyeleti gesztusokat.
A jelenlegi magyar szabályozás kizárja a hősi halottak köréből a bíró ítélettel vagy fegyelmi eljárással elbocsátottakat (azaz értelemszerűen a háborús bűnöket elkövetőket is), a rendfokozatuktól megfosztottakat, valamint az öngyilkosokat is
– emeli ki Fóris Ákos.
Igen ám, de ezeket a követelményeket hogyan érvényesíthetjük a világháború időszakára vonatkozólag? Meghatározható-e és bizonyítható-e az, hogy egyes, háborús atrocitásokat elkövető katonai alakulatok elesett tagjai közül kik voltak a bűncselekmények részesei? Hasonlóan kényes ügy a Waffen SS Magyarországról származó tagjainak megítélése is: „bűnös szervezet” kötelékében szolgáló hazaárulóknak vagy éppen a magyar állam által a németeknek kiszolgáltatottaknak tekintsük őket?
Így tehát a konklúzió valahogy úgy hangzik, miszerint a jog ugyan egyértelműen fogalmaz, ám e kérdés némileg túlmutat a hatáskörén, a téma továbbra is marad az emlékezetpolitikának kiszolgáltatva.
