A kőkonzervatív, „reakciós” történész, John Lukacs mélyen megvetően nyilatkozott egykor arról, hogy az Amerikai Egyesült Államokban már nemcsak fülsiketítő rockzenét hallgatnak George Gershwin rapszódiái és képregényeket falnak Owen Wister cowboytörténetei helyett, de a dekadencia jelképeként olyan elnök költözhetett be a Fehér Házba, aki úgymond „félérettsége” bizonyítékaként a becenevén hívatta magát. Pedig, ha valaki a farmernadrágos, pulóveres demokrata elnök, Jimmy Carter (1977–1981) Teljes élet című 2015-ös memoárját-füveskönyvét olvassa, nem tud nem arra gondolni, hogy egy ennyire jószívű ember miként lehetett egy szuperhatalom vezetője?
Komolyan fellépett a faji szegregáció ellen
Jimmy Carter azon amerikai populisták közé tartozott, akikről Paár Ádám A populisták (h)ősei című 2020-as könyvét ajánljuk. Georgia korábbi mogyoróültetvényes kormányzója – 1971 és 1975 között vezette a konzervatív, déli államot, ahol az Elfújta a szél (1936) is játszódik – erkölcsi megújulást hirdetett, magát a mindkét oldali politikai elitekkel szemben pozícionálta, gyors felemelkedése válságtermék volt. A 20. század egyetlen igazi „mélydéli” elnökeként (Lyndon Johnson hazája, Texas, egy külön világ, nem „mélydéli” állam) a perifériáról nevezett be az 1976-os elnökválasztásra, a „kisemberek” különböző csoportjait megszólítva, bár maga nem volt az.
Az annapolisi Haditengerészeti Akadémián szerzett nukleáris mérnöki végzettséget (1943–1946), majd atomtengeralattjárón szolgált (1946–1953), így Carter – sok tízmillió amerikaival, köztük Ronald Reagannel ellentétben – nem a Másnap című 1983-as filmet megnézve döbbent rá, hogy milyen következményei lehetnek egy nukleáris háborúnak. Édesapja halála után azonban otthagyta a haditengerészetet, és hazatért, hogy átvegye a családi gazdaság vezetését, amely olyan jól jövedelmezett, hogy idővel milliomossá tette.
Politikai pályája kezdetén fordultak át a déli államok a republikánusok felé a demokratáktól, akik az 1960-as években „rákényszerítették” a polgárjogi reformokat a korábbi rabszolgatartó államokra. Carter kormányzóként fellépett a faji szegregáció ellen: nem tudta le azzal a gesztussal a feladatát, hogy kitette Martin Luther King portréját az atlantai kormányzói épületben, hanem valódi emancipációs tettekként hivatalok sorát bízta az addig diszkriminált feketékre.
Mivel azonban az elnökjelöltséghez nem nélkülözhette a déli „rasszista” szavazatokat, hiába állt ki a polgárjogi mozgalom mellett, kétértelmű kijelentésekkel vadászott a szegregacionista alabamai jelölt, George Wallace szavazóira is, aki 1976-ban is versenybe szállt. Emiatt Cartert „összevissza beszéléssel” vádolták, ahogy azt Avar János dokumentálta a Carter útja a Fehér Házba című 1976-os könyvében, pedig csak jó politikus volt, aki tudta, hogy egy választói koalíció építéséhez más-más arcot kell mutatni az eltérő szavazói csoportoknak. A kampányoló Carterben
Carter így tudta, hogy konkrétan hova kell elmenni, kikkel kell kezet fogni, mert igazi populistaként azért a kézfogásban hitt – mint egy későbbi, szintén becenevén politizáló utódja, Bill Clinton is.
Demokraták és republikánusok ellenében
Az 1976-os választás különös volt abból a szempontból, hogy a krízisek sora – vietnámi vereség, Watergate-botrány, az olajválság miatt elszabaduló energiaárak, amelyek nemcsak inflációhoz vezettek, de az autóipart telibe kapva munkanélküliséget is okoztak – miatt nem volt kérdés a Nixon helyére lépő karizmátlan republikánus elnök, Gerald Ford (1974–1977) bukása. Ekképp a demokrata elnökjelölt-jelölő konvenció gyakorlatilag már a Fehér Ház következő lakóját is megválasztotta.
A kampányát már 1974 decemberében megkezdő Carter mélyen hívő baptistaként teljesen idegenül hatott a korabeli liberális demokraták között, bár nem volt fundamentalista, és nézeteit – a vallásos republikánusokkal szemben – nem akarta ráerőszakolni másokra. Keresztényként tiszta szívéből ellenezte az abortuszt, de mégse akarta törvényileg betiltani a terhesség-megszakítást, így egy máig megosztó kérdésben egyszerre foglalt el konzervatív és liberális álláspontot. Azért sem indult előnyös pozícióból, mert vidéki politikusként híján volt az országos médiakapcsolatoknak, rossz volt a sajtója.
Minden sutább mondatából cikket írtak még a demokrata újságírók is, előszeretettel élcelődtek a mogyoróültetvényes politikuson, bár az valóban vígjátékba illő, hogy „Földimogyoró 1”-nek nevezte el a repülőgépét. Helyzetét azzal se könnyítette a pártjában, hogy nemcsak a republikánus, de a demokrata politikusokat is támadta – mint kiderült, a kiábrándult, elitellenes hangulatban épp ez lett a siker receptje. Hiszen egy demokratikus választáson egy melósnak épp úgy egy szavazata van, mint egy milliárdosnak – csak az előbbiek többen vannak.
A Demokrata Párt „nagykutya” vezetői az „ABC” (Anyone But Carter) mottó jegyében teljesen ellene tettek az 1976-os előválasztáson, de a favorizált demokrata jelölteknek sorra be kellett dobni a törülközőt az „új ember”, Jimmy Carter váratlan népszerűsége miatt, akit rocksztárok támogattak és nem Wall Street-i bankárok. Elsőként a politoxikomán gonzóújságíró, Hunter S. Thompson – a Félelem és reszketés Las Vegasban szerzője – állt ki mellette a Rolling Stone magazinban. A Carter-divathullám ellenére a Demokrata Párt egészen a nyári elnökjelölő konvencióig próbálkozott újabb jelöltekkel (például elővették a korábbi űrhajóst, immár ohiói szenátor John Glennt is), csak hogy a párt vezetőinek ne kelljen beállni az őket támadó déli populista mögé.
Majd további konfliktushoz vezetett, hogy a győztes Carter az országos demokrata kampányba is magával vitte a vidéki bizalmi embereit. A szokatlan szociokulturális környezetből érkező Carterről akkor se szállt le a demokrata párti média, amikor már a republikánus elnökjelöltet kellett volna támadnia, így Carter népszerűségét részben a „baráti sajtó” erodálta a novemberi választásig. Végül csak minimálisan győzte le Ford elnököt, aki pedig annyira nem bízott a sikerében, hogy a választási eredményt meg se várva aludni ment.
Kompromisszumos, emberi külpolitika
A Carter-elnökség elsősorban a külpolitikája miatt jelentős: Jimmy Carter emberi jogi alapokra akarta helyezni az amerikai diplomáciát. Nemzetbiztonsági tanácsadójának a lengyel emigráns biztonságpolitikai „héját”, Zbigniew Brezinskit választotta, aki szakított Henry Kissinger amorális realizmusával, és sokkal harcosabb, szovjetellenes politikát vitt. Ebben az 1973-ban életre hívott Trilaterális Bizottság dolgozatai-tanulmányai köszöntek vissza: míg Nixon és Kissinger a kommunista Kína felé nyitottak, Brzezinski Japánra épített (a háromszöge harmadik csúcsát alkotó nyugat-európai országok mellett). Antikommunista céljaira felhasználta a katolikus egyházat is: legsikeresebb akciója volt, hogy pápává választatta honfitársát, Karol Wojtyła krakkói érseket (nem véletlen, hogy a II. János Pál elleni 1981-es merényletkísérlet mögött a KGB állt).
Carter külügyminisztere azonban a „galamb” Cyrus Vance lett, aki a konfrontáció helyett inkább a kompromisszumokban volt érdekelt. 1978. január 6-án ő szolgáltatta vissza a Szent Koronát hazánknak – a magyar antikommunista emigráció éles tiltakozása ellenére –, ami persze nemcsak egyszerű gesztus volt, hanem része a nagyszabású „fellazítási politikának”. A közeledés azonban abbamaradt a Szovjetunió 1979. decemberi afganisztáni bevonulásával, amelyre válaszul az Egyesült Államok bojkottálta az 1980-as moszkvai olimpiát és szankciókkal büntette a Szovjetuniót – illetve a gabonaembargó miatt az amerikai farmereket is, akik így nem tudták ott értékesíteni a terményeiket.
A koronánk sorsánál persze összehasonlíthatatlanul nagyobb jelentősége volt a Panama-csatorna visszaadásának (végül 1999-ben lett újra Panama része), amit Amerika történetének „legdrágább” szenátusi szavazása előzött meg, mivel minden szenátor kért a jóváhagyásért cserébe valamit a saját államának. Jimmy Carter legnagyobb diplomáciai eredményeként azonban az 1978. szeptember 17-i Camp David-i egyezményt tarthatjuk számon, amellyel Egyiptom és Izrael nagy lépést tettek a közel-keleti béke felé. Menáhém Begín izraeli miniszterelnök és Anvar Szádát egyiptomi vezető többször is ott akarták hagyni a vidéki elnöki rezidencián zajló tárgyalásokat, de a legválságosabb pillanatokban a békét őszintén óhajtó, nyílt és becsületes Carter szinte kézen fogta őket, hogy aztán az indián nyári lomberdőben nagyokat sétálva győzködje a szereplőket.
Sajnos a közel-keleti szélsőségesek nem tolerálták a béketörekvést, és 1981-ben merénylet végzett az Izraellel kiegyező egyiptomi elnökkel. Carternek végül a legnehezebb döntését a teheráni túszdráma során kellett meghoznia: miután az elnök menedékjogot adott az iráni forradalmárok elűzte Reza Pahlavi sahnak, Homeini ajatollah hívei 1979. november 4-én elfoglalták az amerikai nagykövetséget és túszul ejtették annak dolgozóit. A békés elnök hosszas vívódás és önmarcangolás után, a Fehér Ház Nemzetbiztonsági Tanácsát is meglepve, végül úgy döntött, hogy a Chuck Norris Delta Force-filmjeiből ismert elitkommandósokat parancsolja Iránba a túszok kiszabadítására. Az 1980. április 24-i „Saskarom” hadművelet azonban csúfos kudarcot vallott egy sor szerencsétlen véletlen folytán – nem várt sivatagi homokvihar, a helikopterek meghibásodása, pilóták hibái és a gépek összeütközése –, amelyekről nem Carter tehetett, de innentől menthetetlenül „gyenge elnöknek” tűnt.
Őszinte beszéd
Szinte semmi esélye nem maradt a nagyon idős (a maga 69 évével akkor még annak számított), de lendületes és sármos Ronald Reagannel szemben, aki tudta, mire van szüksége krízis idején az amerikaiaknak: bombasztikus víziókra, és nem olyan borúlátó prédikációra, mint amilyennel Carter az iráni forradalmat követő második olajválság idején sokkolt.
Történelmünk fordulópontjához értünk. Túl sokan tértek a telhetetlenség és a mértéktelen fogyasztás útjára. Az embert immár nem aszerint ítélik meg, amit tesz, hanem aszerint, amije van. Ez nem boldog és biztató üzenet, de igaz
– megrendítő volt, amikor Jimmy Carter az amerikai tévénézők szemébe mondta ezt 1979 nyarán. A megválasztásakor még vidám fickó, aki mindig úgy vigyorgott, mint egy keresztény kártyás, aki négy ászt tart a kezében, az olajárrobbanással és kétszámjegyű inflációval súlyosbított gazdasági válságban elkomorodva arra figyelmeztetett, mindennek meg kell változnia ahhoz, hogy minden a régiben maradjon, de a benzinzabáló autók lecserélését lelki megújulásnak kell megelőznie.
Az őszinte beszéd politikai kataklizmához vezetett: Carter népszerűsége végzetesen bezuhant (ami miatt még a párton belül is kihívója akadt Edward „Ted” Kennedy szenátor személyében), és 1980 novemberében Cartert elsöpörte Reagan azzal a neokonzervatív programmal, hogy a válságból nem a takarékosság, hanem a még több fogyasztás rántja ki Amerikát. A világot pedig nem a felebaráti szolidaritás, hanem a kíméletlen verseny teszi jobbá – hirdették a republikánusok –, úgyhogy csak ne tépelődjenek az amerikaiak, a problémát ne magukban, hanem a külvilágban keressék, és azok megoldását bízzák rá a tengerészgyalogosokra. Jimmy Carter elnöksége így úgy végezte, mint a Reagan alatt kidobott fehér házi napelemek, amelyeket a környezetvédő demokrata elnök szereltetett fel. Azóta tudják a kampányszakemberek, mennyire vevők a szavazók arra, ha valaki a fogyasztás visszafogásával kampányol, igazi rezsicsökkentésként.
Carter bukásával egy alulértékelt elnököt vesztett az Egyesült Államok, de egy kiváló exelnököt nyert az emberiség, aki aztán konfliktusok sorában közvetített. Emberi jogi, társadalompolitikai és környezetvédelmi törekvései képviseletére 1982-ben megalapította a máig működő Carter Centert, és a világ minden pontján feltűnt, amíg egészsége engedte: 1996-ban Magyarországon is járt, Vácon épített házakat a Habitat for Humanity programjában. 2002-ben Nobel-békedíjjal tüntették ki, és még 100. életévében is közleményekben ismerteti humánus álláspontját közéleti kérdésekben – nagy szerencsénkre, mert mindig érdemes odafigyelni a valaha volt legjószívűbb amerikai elnökre.
A cikk szerzője Csunderlik Péter történész.
