A gatyapőc (angolul codpiece, franciául braguette) elég sajátos, ám rendkívül elterjedt ruhadarab volt a 15–16. századi férfiaknál. A provokatív módon az ágyékon elhelyezett, feltűnő tartozék azonban a források alapján nem különösebben keltette fel az érdeklődést vagy váltott ki reakciót a korabeliekből.
A codd kifejezést évszázadokon át az „erszény”, „tasak” vagy „bélés” megfelelőjeként használták, ugyanakkor a középangol cod szó a scrotumot, vagyis a „herezacskót” is jelentette. Sok más észak-európai nyelvben is ismerték ezt a kifejezést, az ónorvégban ilyen például a koddi. Egy 15. század végi illemtan ezt tanácsolta a fiataluraknak: „Ne légyen kezed nadrágod [hose] szárában és zacskótartódat [codware] se markolászd!”
Különleges viselet
A nadrág elődje, a lábat takaró hose eredetileg ugyanis két hosszú, de különálló anyagból állt, amelyet a zekéhez erősítettek. A kettő közötti rést egy sima, odakötött hajtókával töltötték ki. Ebből fejlődött ki a deréknál rögzített gatyapőc, ami könnyebbé tette az öltözést-vetkőzést és a testi szükségletek elvégzését. A gyatyapőcöt rövid, mindkét végén fémheggyel ellátott, a fonállal megerősített fűzőlyukakon átvezetett fűzőzsinórral kötözték a helyére.
A VIII. Henrik angol királyról (1509–1547) és más uralkodókról, arisztokratákról készített híres festmények, valamint a hasonló kitüremkedéssel felszerelt fémpáncélok azt sugallják, hogy a ruhadarab a nagy hatalmú európai férfiak különleges viseletének számított. Ezzel szemben a gyatyapőcöt nem csupán az elithez tartozók hordták. A francia braguette megnevezés ugyan szimbolikus jelentőséget sejtet, a legtöbb férfinak azonban egyszerűen a nadrág funkcionális kiegészítője volt.
Egy 16. század közepi írás szerint a „kodpese olyan, mint a zseb”, és a Londoni Múzeumban megtekinthető korabeli szerény gyapjúpéldányok valóban egy bélelt tasakra emlékeztetnek. De eszünkbe ne jusson „pénisztoknak” tekinteni ezeket – hiába olvashatjuk 1555-ben az Újvilág őslakosairól, hogy „intim darabjaikat lopótökbe zárják, melynek stílusa a gatyapőcre hajaz”.
Múló divat
Ez a félreértés – vagyis, hogy mit helyeznek vagy nem helyeznek a gyatyapőcbe – vezetett a spekulációhoz, hogy a szifilisz orvosi kezelésére is alkalmazták később ezeket. A téves elmélet azon a feltevésen alapul, hogy a gatyapőc belül tágas üreget tartalmaz, melybe a nemi szervet gyógykenőccsel kezelve és jól bekötözve kényelmesen elhelyezhették. Valójában a péniszt egyáltalán nem rakták a gatyapőcbe – ami kívülről csatlakozott a ruhadarabhoz –, hanem a kétszárú nadrágon belül maradt.
A mai szemmel különösnek látszó csatolt rész a 16. század végére kezdett kimenni a divatból, amikor a méretre szabott, szoros hose átadta helyét a lazább, például a velencei szabású alsóruházatnak, amelyet térdnadrágként, kötött harisnyával hordtak.
Shakespeare a Lear királyban ezt a párbeszédet örökítette meg: „KENT: Ki van itt? BOLOND: Biz itt a kegyelem és gatyapőc, azaz egy bölcs és egy bolond.” (3. felv., 2. szín, Vörösmarty Mihály ford.). A 17. század elején – a tragédia születésekor – ugyanis a gatyapőc már nem számított megszokott viseletnek, így nagy valószínűséggel azt, aki mégis magára öltötte, bolondnak nézték.
